A jó dalszöveghez állítólag elegendő egyetlen jól működő találó sor, egy bemondás, ami megragadja a hallgató figyelmét, ami valamilyen módon összefogja, mégis folyamatosan át- és felülírja a korábban elhangzott, illetve a még el nem hangzott részleteket. Ezzel szemben egy verset mindössze egyetlen gyengébben sikerült sor is tönkretehet. Ha elfogadjuk ezt az elsőre igazán elmésnek tűnő, frappáns, vagyis szükségszerűen leegyszerűsítő műfaji különbségtételt, úgy azzal a még élesebb és erősen dogmatikus elhatárolással is ki kellene egyeznünk – a jó és a rossz szöveg, versszak, sor objektív megítélésének nehézségeit legalább már kivonva a képletből –, miszerint a dalszöveg nem vers, a vers pedig nem lehet dalszöveg. Arról nem is beszélve, hogy ezt a gondolatmenetet követve csak néhány lépés választana el minket attól, hogy azt mondjuk: az énekes csak énekeljen, a költő pedig költsön.
Nem szerencsés tehát, ha ilyen premisszák közé kényszerítjük magunkat. Különösen, ha egy olyan kötet olvasására készülünk, amiről már előre sejteni: célzott határátlépésre és megfontolt szabályszegésre vállalkozik. Jelen esetben ugyanis pontosan erről van szó. Szendrői Csaba az utóbbi években az ország egyik legnépszerűbb zenekarának számító Elefánt frontembere. A Féyn a harmadik kötete, ami Rebák Tamás, az egyes írásokat vizuálisan kiegészítő, puszta illusztrációkon túlmutató munkáinak köszönhetően izgalmas könyvtárggyá válik.
A dalszerzői és a költői szerepkörök imént vázolt dilemmáiból fakadó olvasói elvárások jelenlétét minden bizonnyal a kiadó is érzékelte, hiszen a fülszöveg következetesen szövegíróként hivatkozik a szerzőre. Bár a könyv ilyen módon igyekszik elébe menni a dalszövegek és a versszövegek közötti éles különbségtételnek, megnyitva ezzel az utat a műfajok közötti szabad átjáráshoz, azt már természetesen nem tudja megakadályozni, hogy a szerzőt elsődlegesen zenészként ismerő olvasó ne keresse – akár tudatosan, akár tudat alatt – Elefánt-dalok nyomait ezekben az írásokban is. Így azonban, aki elkötelezett rajongóként veszi kezébe a Féynt, sajnos könnyen csalódhat, és egyáltalán nem a szövegek minősége miatt. Inkább egyszerűen csak azért, mert valahogy könnyű ösztönösen olyasmit várni ettől a kötettől, amit egyébként sosem ígért a szerző. Nem ígért nyomtatott dalszövegeket és a szó klasszikus értelmében nem ígért költészetet sem.
A költészet mibenlétével és az írás ellentmondásos folyamataival maguk a versek is számot vetnek. A kötet első néhány szövegének fókuszába például egyfajta önértelmezési, ezzel együtt pedig egy művészetértelmezési válság kerül, ami az olyan helyeken érhető tetten, mint például az Antianyag első versszaka:
„Én sosem tudtam verset írni. / Csak nyomok egy entert, ha / egy sor éppen ilyen hosszú, / mint ez itt. Aztán ide kettőt.”
De nagyon hasonló dolog történik a Szuperpozíció zárlatában is, ami már a könyv legelején figyelmezteti az olvasót: „minden szabályszerűség / lehet a véletlen műve is.
Persze a költészet és a vers félvállról vett dekonstruálása szükségszerűen látszólagos marad, mivel a „mondanivaló” és az „értelem” elvárássíkjai közötti szűntelen ingázást elvetve, a szövegek saját teremtő erejükkel is szembesülni kényszerülnek. Ez figyelhető meg többek között Az író fia című darabban is: „hatalmas levegőt veszel. / én a space-t nyomkodom. / kell-e neked ennyi stressz, azon gondolkodom. [...] tudom, majd mit teszel. / leírlak, ne félj.” Versről versre formálódik tehát egy egységes, szépen kidolgozott gondolati ív, ami időnként önmagát is képes megkérdőjelezni és a visszájára fordítani, ami mégis folyamatosan sodró lendületet ad a ciklusokkal vagy más hagyományos eszközökkel egyébként nem tagolt kötetnek. Logikusan érnek egymásba a különböző tematikai egységek szövegei, ahogy a költészet tagadásából megszületik maga a költészet, a rombolás esztétikájában utat tör a teremtés, ahonnan már tényleg csak egy aprócska ugrás a messzire vezető ontológiai kérdések boncolgatása.
A megvilágosodás hamis képzetét ellensúlyozva gyakran lép játékba a humor, ám egyszer sem a valódi mélység kárára.
Ezáltal a Féyn szövegeiben a legsúlyosabb témák is hatásosan képesek a könnyedség érzetét kelteni. A könyv középső részében domináns témaként megjelenik az Isten, valamint a halál és a gyász, ezekben a versekben a transzcendens világ átlátható emberi kapcsolatokká, míg a létezés és az elmúlás misztikuma materiális racionalitássá szelídül. Az Isten kockázik címűben például azt olvashatjuk: „Csak Isten volt magányos az egész világon egyedül és igazán. Mi nélküle és ő nélkülünk értelmezhetetlen.” Kicsivel később a Hullámtörés rezignált nyugalma mintha éppen ebbe a felismerésbe beletörődve konstatálná: „A feledés legalább nem válogat. / Nem értem, de már érzem a fizikát.” A létezés metafizikája így emberi léptékben is mérhetőnek, érzékelhetőnek mutatkozik a versekben, amit a gyakran visszatérő fénymotívumok használnak ki a leglátványosabban, többek között a címadó darabban is: „És gellert kap a fény, / több millió kilométernyi / út után pár foton majd / a szemközti ház / ablakának tükréből, egy / bizonyos ponton, pont / / az álmaid közepére ver.”
Mindezt a teremtés hétköznapiságát tematizáló részletekkel összeolvasva úgy tűnik, az élet és a halál, Isten és ember rejtélyes, de mindenképpen egymást kölcsönösen feltételező viszonyát végsősoron a fizika és a költészet összjátéka teszi halandó elmével is felfoghatóvá, érzékelhetővé. Ezen a szinten pedig már végkép fölösleges arról vitatkozni, hogy ki mit ért a fizika, a költészet, vagy éppen a dalszöveg alatt.
Szendrői Csaba: Féyn. Scolar Kiadó, 2023, 69 oldal, 4987 Ft
