Az édesanyám színésznő volt, a kolozsvári Nemzeti Színház hősnője. Emlékszem abból az időből gyöngyös ruháira, fátylaira, hosszú brokát sleppjére, amelyből később szalóngarnitúra lett. És emlékszem egy nagy, nemzetiszín szalagos babérkoszorúra, amely a spájzunkban volt, nekitámasztva annak a polcnak, ahol a dunsztosok álltak. Ebből a koszorúból pénteken, amikor ősi törvényeink szerint paszulyfőzelék jelent meg asztalunkon, Zsófi nagyanyám mindig kitépett egy levelet. Azzal a babérlevéllel is fűszeresítve volt a főzelék. Az ember sohasem tudja elfelejteni azokat az ízeket és illatokat, amelyeket gyermekkorában élvezett.
Körülbelül hároméves lehettem akkor, amikor egy karácsony előtti vasárnap délután színházba vittek. Onnan gondolom, hogy karácsony előtt járhatott az idő, mert a Szent Mihály templom körüli tér teli volt fenyőfát áruló parasztokkal.
Világosan emlékszem a levágott karácsonyfák sötétzöld színére a vastag, fehér havon. Az édes, tiszta fenyőillatra, hogy kerestem a karácsonyi angyalokat a levegőben, nem röpködnek-e ott a fenyők fölött.
De angyalok nem voltak sehol. A »bódésok« sült tököt meg gesztenyét árultak parázsló kemencéiknél. Nekem is vett nagyanyám egy stanicli gesztenyét, ahogy a színház felé sétáltunk, jó melegen felöltözve. Füles prémsipkám volt és a mellemen kis, prémes muff lógott, oda dugtam be kezemet a forró gesztenye mellé.
A tél rettenetes hideg Erdélyben. A hó úgy csillog, mint a kristály. Az embernek megfagy belül az orrlyuka, meg a szeme sarkában a könny. Én is fázni kezdtem a sétában, örültem, amikor végre tető alá jutottunk a színházban.
A színházat addig csak kívülről ismertem. Csak annyit tudtam róla, hogy a legnagyobb épület az egész Farkas uccában. Aminek őszintén örültem, mert sejtettem, hogy anyám valamilyen vonatkozásban van a színházzal. Persze, hogy színésznő, hogy ott keresi a kenyerét, arra nem gondoltam. Nem is gondolhattam. Nagyon kicsike voltam még, nem tudhattam, mit jelent az: kenyeret keresni.
Zsófi nénémmel és még két öreg hölggyel ültünk be egy páholyba. Azt is csak most tudom, utólag, hogy »páholy« volt, akkor valami fantasztikus leshelynek találtam, amelynek deszka-, légszesz- és posztószaga volt.
Furcsa dolgok történtek. Hirtelen sötét lett, aztán egy világos négyszög jelent meg előttem, mintha egy szoba negyedik falát kivágták volna. A sok ember, aki lent ült a földszinten meg a páholyokban, mint egy méhkas körbenfutó sejtjeiben, mind elcsendesedett és a világos négyszögre nézett.
Persze odanéztem én is.
Egyszerre odalettem a csodálkozástól. Mert a világos négyszögben sétáló és hangosan diskuráló, kifestett, furcsán öltözött alakok között egyszerre csak megismertem az anyámat.
Inkább a szívemmel ismertem meg, mint a szememmel, hiszen nagyon ki volt festve, nevetgélt és gesztikulált. Holott odahaza mindig olyan halovány volt és csöndes, inkább szomorú, nevetni talán sohasem is hallottam eddig.
Mondom, megismertem, ezen a furcsa helyen, ebben a furcsa helyzetben és a lélegzetem elállt.
És hogy bántak vele?! Egy kékkabátos férfi, akinek nagy bajusza volt, megmerte ölelni. Megölelte, megcsókolta, megcsípte az állát. Az anyám persze ellökte. Soha nem felejtem el, ezt a három szót mondta neki: »ne bomoljon mán!« - De a bajuszos férfi tovább erőszakoskodott. Be akart menni valami ajtón, amit az anyám nem engedett. Erre eltaszította anyámat az ajtótól...
Nem bírtam tovább. A düh, a rémület, a kétségbeesés hangos sikoltozásban tört ki belőlem. Ordítottam, ahogy csak kifért a gégémen.
És mellemen a kis muffal, hátulgombolós pamut-nadrágomban felmásztam a páholy párkányára, hogy a földszinten és a zenekaron át a színpadra menjek »rendet csinálni!«
Rémes érzés volt. Abban a világos négyszögben az anyám, akit bántani akarnak. És hátul a sötétben Zsófi néném és a másik két néni karja, amint megragadnak, a levegőbe emelnek és visznek kifelé a páholyból. Ordítoztam és rugdalóztam. Nem törődtem a botránnyal. Nem is tudtam, hogy mi az a botrány. Csak arra emlékszem, hogy a földszinten pisszegtek és nevettek. Sőt sokan felugrottak és kíváncsian néztek a páholyunk felé, ahol én olyan egyenlőtlen harcot vívtam a nénikékkel.
Ezt a kis visszaemlékezést megírtam egyszer pár szóban. És nem sokkal utána, hogy a cikk megjelent, eljött hozzám Kolozsváron - amikor látogatóban voltam odahaza - egy nagyon-nagyon öreg, elfelejtett nevű, nyugdíjas színész, aki annakidején kollégája volt az anyámnak. Szörnyű öreg volt a színész, olyan száraz, mint a szentjánoskenyér. Fekete-barna, görcsös, sovány bot volt a kezében. De olyan volt a keze, hogy nem lehetett tudni, meddig tart a kéz és hol kezdődik a bot? Eljött, leült, hosszan vizsgált pirosszélű, nedves, öreg szemével. Aztán elmondta, hogy ő emlékszik az én történetem hátterére.
Sardou »Szókimondó asszonyság«-át játszották azon a vasárnap délutánon, amikor a zavart csináltam. Az anyám a címszerepet alakította, magát a híres, szabadszájú asszonyságot. Én az első felvonásban ijedtem meg, annál a jelenetnél, amikor a féltékeny Lefèbre őrmester be akar menni abba a kamrába, ahol Neipperg gróf rejtőzik és az ajtó elől ellöki menyasszonyát, a derék mosónőt. Rettenetesen bömböltem, - mesélte az öreg színész - de ez nem lett volna baj, Zsófi nénémék hamar kivittek a nézőtérről. A hiba ott volt, hogy anyám is elvesztette a lélekjelenlétét. Tudta, hogy ott vagyok a színházban, de látni persze nem láthatott a sötét nézőtéren, hátul a páholyunk mélyén. Egyszerre csak hallotta, hogy egy gyerek sikoltozik a publikum között. Megismerte a hangom. Erre ott hagyott csapot-papot, szerepet és színházat, előrejött a sugólyukig és a tenyerét szeme elé emelve, hogy ne vakítsák a rivalda lámpái, kinézett a sötétbe. Törődött ő is Lefèbre őrmesterrel és gróf Neipperggel, bánta is ő Sardout és a madame Sans Gène szövegét. A szerepéből kiesve rémülten sikoltott ő is páholyunk felé, a sötét térségen át:
- Mi történt Zsófi?! - Valami baj történt a fiammal?!
Szegény Zsófi néném meg visszakiáltott:
- Nincs baj, Margit! Csak megijedt! Azt hitte, hogy bántani akarnak!
Kolozsvár lelkes, finom, művészetszerető város volt mindig. Színházba járó publikuma egyetlen, meghitt család. Mindenki értette rögtön, hogy mi történt. És viharos taps tört ki e kis, darabonkívüli párbeszédre.
Engem kivittek. A taps elült. Anyám pedig visszament a helyére, hogy mint Hübscher Kata, tovább huzakodjék a féltékeny vőlegénnyel.
A színházi törvényszék természetesen összeült az eset után, hiszen az anyám olyan súlyos fegyelemsértést követett el, amelynél súlyosabbat nem is lehet elképzelni a színpad szigorú törvényekkel ráncbaszedett világában.
A rideg elv érvényesült is. És a törvényszék elítélte anyámat, amiért nyilt színpadon, a közönség előtt, játékához nem tartozó »magánüggyel« foglalkozott. De tekintettel az enyhítő körülményekre, ez a büntetés nem volt nagyon kemény. A törvényszék mindössze egy krajcár büntetéspénz megfizetésére ítélte anyámat, mely összeget a színház gazdasági hivatala le is vont a legközelebbi elsején a gázsijából.
(A novella eredetileg a szerző 1937-es, A vöröslámpás ház című kötetében jelent meg, forrás: mek.oszk.hu. Borítókép: a befagyott csónakázótó és a korcsolya csarnok a kolozsvári Sétatéren 1914-ben, forrás: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Kerekes J. Zoltán)
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
