Luiz Schwarcz író, könyvkiadó: A depresszió nem olyasvalami, amitől a kibeszélésével meg lehetne szabadulni

Brazília legnagyobb kiadójának alapító-vezetője nemrég Légszomj címmel önéletrajzi könyvet írt, apjával – a háború után São Paulóba menekült magyar zsidóval –, illetve a mindkettőjük életét meghatározó depresszióval a középpontban. Holokauszttraumákról, elhallgatott múltról, fojtogató betegségről és arról is beszélgettünk a szerzővel, hogy gyógyíthat-e az írás.

Magyar Narancs: A napokban magyarul is megjelent könyvében sok szó esik Budapestről, a város a családtörténet fontos, bár ambivalens helyszíne. Ön sem először jár Budapesten, de szerzőként első alkalommal van itt. Más érzés így visszatérni?

Luiz Schwarcz: Harmadjára vagyok itt. Az első látogatásomnak annak idején az is külön jelentőséget adott, hogy akkor még élt az apám. El is mentem megnézni azt a házat a Paulay Ede utcában, ahol egykor a családjával laktak. Valami szerencsés véletlen folytán a kapu tárva-nyitva állt, be tudtam menni a belső udvarba. Felnéztem a gangra, tudtam, melyik volt az ő lakásuk. Sokat sírtam azon a látogatáson, nagyon megrendítő élmény volt. Bementem a zsinagógába is. Ekkor felrémlett bennem egy regény ötlete egy olyan fiúról, aki nem ismerte az apja múltját. Ezt a regényt végül még csak el sem kezdtem, de a Légszomjra úgy gondolok, mint egy olyan történetre, amely egyszerre szól az én életemről és az apáméról is. Sok évig küzdöttem azzal, hogy fikciós történetben dolgozzam fel apám sorsát, de erre képtelen voltam. Most pedig itt vagyok, ezzel az önéletrajzi kötettel, amelyről hajlamos vagyok azt gondolni néha, hogy eleve arra rendeltetett, hogy apám szülőhazájában magyarul is megjelenjen. Egyszóval nagy izgatottsággal és megindultsággal jöttem.

MN: Az édesapja járt vissza Budapestre?

LS: Miután a háború végeztével megérkezett Brazíliába, nem gondolkodott a visszatérésen jó ideig. Egyszer azonban a 60-as években összetalálkozott egy újságíróval Bécsben, akitől megtudta, hogy Lajos nagyapámat életben találták a bergen-belseni lágert felszabadító szövetséges katonák. Nagyon rossz állapotban volt már, nem tudott járni, le volt gyengülve, beteg is volt. Nem sokkal ezután meg is halt egy közeli kórházban. Apám egészen addig meg volt róla győződve, hogy a nagyapám, akivel együtt deportálták, és akit ő, mivel megszökött a vonatról, hátrahagyott, a koncentrációs táborban pusztult el. Ez az új információ mintha azt jelentette volna neki, hogy megtudhat többet is élete legnagyobb traumájáról, apja elvesztéséről. Ettől fogva, pontosan nem is tudom, hogy miért, de majdnem minden évben eljött Budapestre, és sokszor egy hónapig is maradt. Mindig egy Duna-parti hotelben szállt meg, és itt találkozott a nővéreivel is, akik közül az egyik Ausztráliában, a másik Izraelben élt. Ezek a budapesti utak nagyon fontosak voltak neki, azt hiszem, igazán szerette ezt a várost.

MN: Könyve nagyon különös keveréke az emlékiratnak és a betegségtörténetnek. Honnan jött az ötlet, hogy a családtörténetet, a saját ifjúsága történetét és a bipoláris depresszió leírását párhuzamba állítsa?

LS: Évekig próbáltam megírni apám történetét, a vészkorszakbeli Budapest eseményeit, a kor történelmi alakjait, Eichmannt, Wallenberget. Rengeteget olvastam az időszakról, kutattam, mégsem sikerült haladnom az írással. Aztán egy könyvkiadói találkozón egy mexikói kollégám, akinek meséltem a kínlódásomról, megjegyezte, talán jobb lenne, ha nem fikciós könyvben gondolkodnék, hanem tényirodalomban, memoárban. Aztán egy nap volt egy nagyon különös depressziós epizódom, egy csodálatos, napsütéses délelőtt, az unokáimmal síeltem. Megálltam a hegytetőn, és azt éreztem, hogy nem kapok levegőt. Ott gondoltam először arra, hogy írnom kellene a depressziómról, hiszen, ha ebben a tökéletes pillanatban is itt van velem, itt lesz már egész életemben. És rögtön tudtam persze azt is, hogy ha a sajátomról akarok írni, muszáj lesz apámról és az ő depressziójáról is írnom. Egy generációkon átívelő depressziótörténet formájában kezdtem el megírni mindazt, ami velem, az apámmal, és az ő apjával történt.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Gondolt arra, hogy ez akár terápiaként is működhet?

LS: A könyv írása során többször eszembe jutott, ha mindezt kiadom magamból, az talán a gyógyulásomat is elősegítheti. Emlékszem, amikor kikértem anyám engedélyét, hogy az ő történetét is megírjam, azt kérdezte, mi a célom tulajdonképpen. Azt feleltem neki, hogy talán segíthet másokon, ha majd mindezt elolvassák. Ebben egy igen ismert brazil orvos ismerősöm is megerősített, mondván, ha az olvasók majd azt látják, hogy egy sikeres ember is küzd a depresszióval, elfogadóbbak lesznek a betegséggel szemben. És valóban, sok olyan olvasói visszajelzést kaptam a könyv megjelenése után, amelyek arról számoltak be, hogy megerősítette őket a könyvem betegségszála. Ugyanakkor arra is rá kellett jönnöm, hogy elsősorban önmagam számára volt fontos mindezt megírnom. És mindezzel együtt el kell mondanom, hogy nem gyógyít meg az írás. A depresszió nem olyasvalami, amitől a kibeszélésével meg lehetne szabadulni, annál sokkal mélyebben gyökerezik, benne van a személyiségünkben. A könyv megjelenése után nem sokkal átéltem egy újabb krízist is, a gyógyszereimen is változtatni kellett ennek nyomán. Az, hogy a betegségem történetéről, az apámmal való kapcsolatomról, a családi traumákról írtam, amellett, hogy szükséges lépés volt a feldolgozás folyamatában, rengeteg szorongást is okozott. Elő kellett lépnem ezzel a történettel, csakhogy egyben le is lepleztem magamat, a betegségemet, a félelmeimet. A könyv megírásának tétjei közé tartozott ez is, és ezt vállalnom kellett.

MN: Brazíliában mennyire mutatkozott nyitottnak a közönség egy depresszióról szóló memoárra, amelynek jelentős része a közép-európai történelem viszontagságaihoz vezet vissza?

LS: Az a tény, hogy a hazámban egy ismert, jelentős könyvkiadó alapító tulajdonosa vagyok, nyilván segített. Sokakat meghökkentett a hír, hogy a Companhia das Letras vezetője is egy depressziós alak, ez amolyan szenzációként hatott a megjelenés pillanatában. Azt hiszem, ennek köszönhető az is, hogy a Légszomj már az ötödik kiadásánál jár, és a sikerlista élére is felkerült egy hétre. Illetve nyilván az is sokakat érdekelt, hogy hogyan lehet a memoár és a kórtörténet műfajait egy tető alá hozni.

MN: Milyen sajátosságai vannak egy ennyire nagy, ennyire sokszínű, széttagolt, rétegzett és belső feszültségekkel terhes ország könyvpiacának?

LS: A brazil könyvpiac ma nagyon izgalmas, és meglehetősen nagy potenciál van benne. Sokat nőhet még a következő években, évtizedekben, elég csak arra gondolnunk, hogy az országban még mindig elég magas az írástudatlanok aránya. A demokratikus elveket valló brazil kormányok, amilyen Lula elnök első és második kormánya volt, illetve jelenleg az, vagy korábban például Fernando Henrique Cardoso elnöké, mindig nagyon komolyan vették az oktatás fejlesztésének kérdését. Az ő idejükben jellemző volt, hogy a legjelentősebb vásárló a könyvpiacon maga a brazil kormány lett, ugyanis különféle programokon keresztül felvásárolt és küldött az ország távoli pontjaira is iskolai könyvtárakba frissen megjelent könyveket. A brazil olvasóközönség meglehetősen fiatal, éppen az efféle oktatási programoknak köszönhetően. Ez pedig azt is jelenti, hogy a gyerekkönyveknek, különösen az ifjúsági irodalomnak nagy keletje van. A leg­inkább körülrajongott szerzők is az ifjúsági irodalom köréből kerülnek ki manapság. Némelyikükért valósággal mániákusan rajonganak a fiatal olvasók, különféle könyves eseményeken hosszan kígyózó sorokat lehet látni a dedikálóasztalaik előtt. A brazil könyvpiac tehát, ha ebben a pillanatban még nem is olyan nagy, de folyamatos, látványos növekedésben van.

MN: A Légszomj előtt ön is írt egy gyerekkönyvet arról, hogy milyen kapusnak lenni a fociban, de úgy, hogy már abban is benne van a családtörténet, a holokauszt, a magány problematikája.

LS: Arról az új könyvben is beszélek, hogy nagyon szerettem volna mindig is focikapus lenni, hiszen magányos délutánjaimon otthon egyedül rugdostam a falnak a labdát, és a visszapattanóra rávetődtem, ezzel múlattam az időmet jobb híján. A szüleim nem engedtek focizni, ennek is sok oka volt. Elküldtek inkább dzsúdózni meg kosárlabdázni, egy félreértett orvosi megjegyzés miatt azt hitték, hogy alacsony növésű leszek, és úgy gondolták, elsősorban apám, hogy a kapuskodás nem fog fejleszteni rajtam semmit. Miután tizenhárom éves lettem, és túlnőttem apámat, végre elmehettem egy csapatba játszani, és akkor ott tényleg kiderült, hogy jó kapus vagyok, de hát rendes karrierre labdarúgóként már nem gondolhattam. Egyszer, felnőtt koromban, amikor a szüleim házassága a mélyponton volt, és kétségbeesetten próbáltam együtt tartani őket, megírtam ezt a könyvet, a Minha vida de goleirót a gyerekkoromról, gyereknézőpontból. Apám, miután elolvasta, azt mondta, ez a legjobb dolog, ami történt vele az életében, és végül nem is váltak el.

MN: A focikapus itt is valamiképp a magányos hős metaforája, és egyszerre a gyerekkori vágyaké is. Volt kedvenc kapusa?

LS: Valóban van köze a magányossághoz az én történetemben is annak, hogy kapussá váltam. Voltak idők, amikor úgy gondoltam, hogy a futball a legközelebbi barátom. Ami a brazil kapusokat illeti, úgy látom, ma remek kapusaink vannak, de ez nem mindig volt így. Az én időmben volt egy kapus, Cláudio, akiről azt gondoltam, ő a legjobb, csakhogy a világbajnokság előtt lesérült, és végül Félix lépett a helyére, és lett világbajnok 1970-ben. Cláudióra ma már alig emlékszik valaki, de nekem ő volt a legfontosabb.

MN: A kapusságról szóló gyerekkönyvét az apja nagyra tartotta, gondolkodott azon, hogy a Légszomjhoz, amelynek tulajdonképpen ő a főszereplője, vajon mit szólna?

LS: Azt hiszem, azért hatott a kapusos könyv olyan erősen apámra, mert ő soha nem volt hajlandó a holokausztról beszélni, én pedig megtettem helyette, a kutatásaim és a gyerekkori tapasztalataim alapján. Miután odaadtam neki a könyvet, két napig nem jelentkezett, azt hittem, óriási hibát követtem el. Végül zokogva hívott fel, és megköszönte, hogy mindezt megírtam. Mégis azt hiszem, ahhoz, hogy minderről olyan kendőzetlen módon tudjak írni, ahogyan ezt a Légszomjban megtettem, az kellett, hogy már ne tudja elolvasni. Amíg életben volt, nem írhattam volna ilyen nyíltsággal, nem lettem volna rá képes. A saját depresszióm felfejtéséhez vezető úton az ő depresszióját is ki kellett bontanom, és azt hiszem, ezt nem viselte volna el.

MN: A Légszomj azzal ér véget, hogy immár visszatérhet az olvasáshoz. Egy ilyen könyv megírása után mennyire nehéz újból a kiadóvezető szerepébe visszahelyezkedni?

LS: Valójában nem hagytam abba az olvasást sosem, habár tényleg volt néhány olyan pillanat ennek a könyvnek az írása során, amikor a munka teljesen magával sodort. Már a kezdet is ilyen volt, épp a londoni könyvvásárra tartottam, ám a Covid-lezárások miatt New Yorkban ragadtam egy hétre. Azon a héten fogtam neki ennek a könyvnek, és azok a napok reggeltől estig az írásról szóltak. Miután a Légszomj megjelent, jött egy másik ötletem, amely mondhatni, hű ahhoz a szerephez, amit a hétköznapokban betöltök. Elkezdtem leveleket írni a számomra fontos szerzőknek, akiket kiadtam. Amolyan szerelmes leveleket az irodalomhoz. Ennek a könyvnek a felét meg is írtam, de aztán abbahagytam mégis. Az a helyzet, hogy néhány év múlva hetven leszek, tehát hamarosan eljön az a pillanat, amikor átadom a könyvkiadó vezetését egy fiatalabb szakembernek. Azután már felszabadultabban tudnám megírni, ami velem kiadóvezetőként történt, ahogy én láttam a könyvek világát. Akkor visszatérek ehhez a félbehagyott könyvhöz ismét.