Interjú

Cristiana Pedersoli apjáról, Bud Spencerről: "Sokat hülyéskedett, játszott, énekelt"

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2019.12.07 12:11

Sorköz

Apám, Piedone címmel a német kiadás után magyarul is megjelent Bud Spencer lányának a könyve. Cristiana Pedersolit a budapesti könyvbemutató előtt értük el, hogy a mozik közismert mázsás bunyókirályáról és az ismeretlen családapáról beszélgessünk.

Magyar Narancs: Olaszországban csak jövőre adják ki a könyvét. A hazájában kisebb megbecsülés övezi Bud Spencert, mint külföldön?

Cristiana Pedersoli: Mediterrán tempó, hogy mi, olaszok mindenre lassabban reagálunk, lassabban döntünk. A német és a magyar ki­adók szemfülesebbek voltak, ezen múlt. Németországban és Magyarországon óriási rajongás övezte apámat, és ez a halálával sem változott. Napi szinten kapunk szeretetnyilvánításokat, leveleket, ajándékokat. Apámnak különös képessége volt arra, hogy elvarázsolja a környezetét, megnevettesse a gyerekeket, összehozzon családokat, vidámságot közvetítsen, távol tartsa a szomorúságot.

MN: Bud Spencer bestsellerszerző is volt, kétkötetes önéletrajzában teljes körű betekintést nyújtott az életébe, receptkönyvet is megjelentetett. Miért érezte fontosnak, hogy „előálljon” a saját változatával?

CP: Eleinte egy múltbéli utazásnak indult az egész, rendezni akartam az emlékeimet. Az is motivált, hogy a gyerekeimnek elmeséljem, ki volt a nagyapjuk. Ahogy elkezdtem írni a könyvet, belső késztetésemmé vált, hogy másokkal is megosszam annak az embernek a sokszínűségét, aki a világ szemében Bud Spencerként él. Nagyon közel álltunk egymáshoz apámmal. Sokat mesélt nekem megvalósult és megvalósulatlan álmairól.

false

 

Fiatalkoromban teljesen természetesnek vettem, hogy egy védelmező, nagy mackó az apám, s nem fordítottam kellő figyelmet arra, hogy milyen gazdag személyiség. Egy hihetetlen fantáziával, aka­rat­erővel, tehetséggel és nem kevés üzleti érzékkel megáldott nápolyi fiú volt, aki ugyanolyan otthonosan mozgott a medencében, a filmforgatáson, a lemezstúdióban, a pilótafülkében vagy éppen textilüzem-, étteremlánc-tulajdonosként.

MN: Terence Hill mondta róla, hogy Bud Spencer nyughatatlan homo ludens egy szufi bölcs nyugalmával. A gyerekei, ön, a bátyja és a nővére is megtapasztalták ezt a kettősséget?

CP: Amikor kicsik voltunk, alig vártuk, hogy lássuk őt, mert elég kevés időt töltött otthon. „Na, most elmegyek egy kicsit bohóckodni” – mondta, amikor forgatni indult. A klasszikus családfő szerepét anyánk töltötte be, rá hárult a „piszkos” munka. Apánk ugyanis sem szigorú, sem következetes nem volt a nevelésben. Lényegében azt csinálhattunk, amit akartunk. Soha nem kérte számon, hogy tanulunk, mivel foglalkozunk. Gondoskodó, biztató apa volt. Sokat hülyéskedett, játszott, énekelt. Remekül zongorázott, gitározott, gyakran nekünk mutatta meg először a dalait. A személyiségével, a viselkedésével tanított, adott át nekünk értékeket.

MN: A nápolyi Palazzo Realéban nemrég megnyílt Bud Spencer-kiállítás mottója: „Kevesebb influenszert és több Bud Spencert!”

CP: Carlo bátyánk ötlete volt, hogy ezzel a szlogennel ünnepeljük a szülővárosában apám kilencvenedik születésnapját. Nápoly eddig nem járt élen a Bud Spencerről szóló hivatalos megemlékezésekben, ezért is örültünk annak, hogy a város polgármestere egy multimédiás kiállítás ötletével keresett meg minket. Megható volt újra kézbe venni a régi filmplakátokat, újságkivágásokat, szerződéseket, rengeteg díját, medálját, kitüntetését, sportbajnok-, dalszerző-, pilótamúltja rekvizitumait. Az volt a célunk, hogy megértessük a látogatókkal, a rajongókkal apánk életfilozófiáját: „Tedd, amit a szíved diktál, és ameddig a fantáziád ellát!”

MN: Vicces anekdotákat is megoszt a könyvében. Elmesélné az egyik, akciófilmbe illő sztorit?

CP: Apám egyszer Milánóba utazott valamilyen fontos üzleti találkozóra. A Malpensa repülőtér kijáratánál meglátott egy autót, beült a sofőr mellé, és szinte ráparancsolt: „Vezess gyorsan, mert késésben vagyok!” Az illető szó nélkül elfuvarozta a megadott címre. A kiszállásnál apám megkérdezte, mennyivel tartozik, mire a férfi azt mondta: „Uram, én ügyvéd vagyok, nem sofőr.” Mire apám udvariasan kérdőre vonta, miért nem szólt, hogy rossz kocsiba szállt. „Ha egy Bud Spencer megkér, hogy vigyem el, hogy mondhatnék nemet?” – jött a válasz.

MN: Szórakozottság jellemezte?

CP: Ellenkezőleg. Határozott, precíz, eltökélt ember volt. Repülőgép-pilótaként sem engedhette meg magának, hogy szórakozott legyen.

MN: Igazi olasz nagycsaládot alkottak?

CP: Nagyon összetartó család vagyunk, de ebben soha nem volt semmi kényszer, természetesen adódott így. Mi, gyerekek abban nőttünk fel, hogy a család a legszorosabb kötelék, megosztjuk egymással örömeinket, bánatainkat. Anyai ágon az unokatestvéreimmel és az ő gyerekeikkel is igen szoros a kapcsolatunk. A szüleimmel egy házban laktunk, ők az emeleten, én pedig a földszinten. Naponta találkoztunk, megvoltak a hétköznapi kis szokásaink. Együtt ebédeltünk vagy vacsoráztunk. Nagyon hiányzik apám lénye, jelenléte, hangja, ahogy a kezemet a kezébe fogta.

MN: Bud Spencer a nápolyiságát „elintézte” azzal, hogy fütyül rá. Valóban így volt?

CP: Sokat beszélt nekem a nápolyiság lényegéről, de igazat szólva, régebben nem fogtam fel, mire is gondolt. Amióta meghalt, kezdem megérteni, milyen életre szóló örökség Nápolyban születni, ott élni: előtted a tenger, a hátad mögött a Vezúv, hét ágra süt a nap, kész energiabomba. A nápolyiak, így apám is, nagyon különböznek az összes többi olasztól: mindenre azonnal reagálnak, jóval büszkébbek az identitásukra, mint a rómaiak, rengeteget mosolyognak, az anyatejjel szívják magukba a komédiás vénát.

MN: Milyen apai tulajdonságokat örökölt?

CP: Mindig azzal jött apám, hogy kiköpött olyan vagyok, mint ő, azzal a különbséggel, hogy nőként és anyaként felesleges aggodalmakkal terhelem magam. Abban sajnos nem sikerül követnem a példáját, hogy az élet apró-cseprő dolgaira fütyülök. Neki kiváló képessége volt arra, hogy túllásson az értelmetlen dolgokon, súlyozza, mi fontos, mi nem. Hozzá hasonlóan bennem is van némi lustaságra való hajlam, amit szerencsére egyensúlyban tart a kreativitás. Festészettel, szobrászattal foglalkozom, de korántsem vagyok olyan alkotói vénával megáldva, mint ő volt.

MN: Abban is követi az apját, hogy adományvonalat működtet, jótékonysági vacsorákat és kiállításokat rendez.

CP: Apám annak idején bizonyos üzleti vállalkozásokba is azért fogott, hogy a megtermelt profitból jótékonykodjon. Önreklámozás nélkül, névtelenül. Nagyon sok emberen segített akár szakmai, akár anyagi értelemben. Az adományvonalat még közösen hoztuk létre. Portrékat festettem róla, amiket dedikált, és az eladott képekből befolyt összeget beteg gyerekek kezelésére, kórházi ellátására fordította. Minden emberi fájdalom, veszteség, nélkülözés mélyen érintette. Soha nem láttam olyan dühösnek, mint amikor a tévében hazájukból elüldözött menekülteket mutattak.

false

MN: Bud Spencer és Carlo Pedersoli ugyanaz a személy volt?

CP: Az önazonossága volt ennek a titka. „Nem vagyok színész, nem végeztem színiiskolát, Nápolyból hozom a szereplés képességét” – mondogatta. Lelkesedett az életért, minden helyzetben képes volt felülkerekedni a gondokon. Cserébe az élet is viszontszerette őt. Mosollyal az arcán távozott.

(Interjúnk a Magyar Narancs hetilap 2019. november 7-i számában jelent meg, most újraközöljünk teljes terjedelmében online is.)

Neked ajánljuk