Az Inkognitó sikere után a szerző, eltávolodva a transznemű identitáskeresés témájától, az Aludnod kellene című regényében a szegénység tágabb kérdése felé fordult, hogy most együtt alkalmazza a két bevált fókusztávolságot. A minimális szüzsé végig egy autóbaleset köré koncentrálódik, eközben bontakozik ki egy apa-lánya viszony és egy testvérpár története. A könyv szocioregényként indul, de műfajt vált, és mintha a 19. századi orosz nagyregények kérdései bukkannának föl 21. századi, individualista magyar közegben. Mindez átgondolt dramaturgiával, újító, gazdag prózapoétikai eszköztárral, jó érzékkel megválasztott motívumokkal.
A szereplők kortársaink, ismerős a bűnösség és az egyéni felelősség etikai dilemmája is, melyet a regényzárlat aktualizálva, de nem banális módon fogalmaz újra. A szereplő közeli elbeszélői hangok annyit mutatnak, amennyit a figura tud (innen a beláthatatlanság), nem tervezhető a jövőjük, rossz körülményeik zavarják tisztánlátásukat. Családi kapcsolataik intimitás nélküliek, a bandázást pitiáner érdekek szervezik. Érzelmi ökonómiájuk felborul – és nem mindegyikük tud érettebben reagálni (ettől válnak néha már érzelgőssé), de az olvasó gyomrán is múlik, mit vesz be, hogyan kéri a whiskyjét. A műjégkockák – szemben a sarki jégtakaróval, amelyre periferikus látással ugyan, de szintén figyel a regény – nem olvadnak csak úgy el, nem hígíthatják egy önáltató, szűk látókörű közeg tömény naivitását.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
