Krasznahorkai László: " Leszarom, mit gondol egy politikus"

Mindig Homérosznak című könyve megjelenés előtt áll – az új kötet születéséről, menekülésről, menekültekről, munkamódszerről és a tüntető költőkről beszélgettünk vele. Ízelítő az interjúból.

MN: Említette a jugoszláv háború idején a menekültekkel kapcsolatban szerzett tapasztalatait, és ugye az új könyv főhőse is tulajdonképpen menekül…

KL: Hát hogyne. Nem „tulajdonképpen”. Ő menekül.

MN: A menekül szó konkrét, mai jelentése, a menekülthelyzet mennyire foglalkoztatja?

KL: Hogy a fenébe ne foglalkoztatna, amikor ennyi nyomorult ember ekkora tömegben idezúdul! Nem beszélve arról, hogy ez az idezúdulás mélyen érint engem, mert felnőttkorom kezdetétől folyamatosan úgy élek, hogy állandóan csak elmegyek onnan, ahonnan egy idő után úgy érzem, hogy el kell mennem.

 

Fotó: Sióréti Gábor

Egy darabig ezt Magyarországon csináltam, 1987 után a világban, és így van ma is. Nem egy édes, idilli paradicsomban ülök ott, ahol épp lakom, hanem csak egy olyan helyen, ahol átmenetileg épp kibírom, és ahonnan megyek tovább. Nem valami intellektuális megfontolás, hanem maga a karakterem az, ami a menekült, a kiszolgáltatott felé fordít, ami közel visz, ott tart, és nem is nagyon enged el. Az, hogy a menekültkérdés most politikai kérdés lett, nekem semmit sem jelent. A menekülés számomra mindig egy emberi állapot volt, az egyik emberi létforma.

MN: De amikor ilyen társadalmi méretekben találkozik ezzel az ember, akkor ehhez nem kell valahogy konkrétan is viszonyulnia?

KL: Mélyen együttérzek ezekkel a szerencsétlen emberekkel, és aki nem így van ezzel, annak a szíve leállt. Nem fér hozzá kétség, hogy nekik ebben a kérdésben személyesen is egy adott, elutasító politikai választ kell meghozniuk – visszhangozva azt, amit egy politikai ideológia rájuk kényszerít, megkönnyítve számukra ebben a kérdésben a döntést –, de nagyon nem lennék a helyükben, amikor egyszer majd valami miatt nekik is menekülőre kell fogniuk. Amikor fel kell kerekedjenek, és tudom is én, három­ezer amerikai dollárral, szupergazdagon, az életük kockáztatásával egy olyan területet kell keressenek, ahol valami jobb vár rájuk, mint ott, ahol már minden tűrhetetlen – na, akkor, abban a pillanatban meg fog változni bennük minden. Úgyhogy ez nem politikai kérdés.

MN: Azért a társadalmi kérdésekben, túl a személyes mozzanatokon, van valami speciális felelőssége is az írónak? Azonkívül, amit leír? Ön például a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.

KL: A művésznek nincs „azonkívül”. A tagság nagy megtiszteltetés, de az ember tök egyedül van. Az nem segít, ha egy intézmény, csoport, banda tagja. Könnyít a helyzeten, mert bizonyos értelemben a lelke megnyugszik, hogy nem egyedül néz szembe minden rajta kívül állóval. De egy művésznek nincs belső köze intézményekhez. Nincs olyan, hogy tíztől polgár vagyok, tizenegytől elmegyek tüntetni, aztán elmegyek egy gyűlésre az intézményemben, kettőtől hatig pedig az univerzum kérdéseivel foglalkozom.

MN: A művész tehát adott esetben nem művészként tüntet, ha tüntet?

KL: Én azt sem értem igazából, hogy ha művész, akkor miért tüntet. Tüntessen a verseivel. Tudom, hogy minden politikus álma, hogy a művészek így beszéljenek, de hát történetesen most megengedem magamnak, hogy leszarom, mit gondol egy politikus. Hogy ez neki jó, vagy nem jó. A művész szabadsága nem választás kérdése, és ennek nagy ára van.

Azt, hogy Krasznahorkai el tudja-e képzelni, hogy Pilinszky kimenne tüntetni, vagy mit gondol arról, hogy van társadalmi igény valamiféle útmutatásra, kiállásra tőle, illetve a hazai közéletet látva mi a válasz arra a kérdésre, hogy Lucifer vagy a Jóisten kezében vagyunk-e, a Magyar Narancs legfrissebb számában olvashatja el.

• A lap csütörtöktől kapható az újságárusoknál vagy előfizethet rá itt.