"Meg lehet mondani hatalmi szóval, hogy mit kéne olvasni, de ez még sosem sikerült"

A nyáron lányával, Lucával járta be Erdélyt egy hatrészes tévésorozat szereplőjeként. A Székelykapun túl a megszokottól eltérő módon igyekszik megfogni választott tárgyát; erről, illetve egy hamarosan megjelenő antológiáról és a hazai könyvkiadás függetlenségéről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Honnan jött az erdélyi utazás ötlete?

Nyáry Krisztián: A csatorna felkérése volt. Nem gondolkodtam rajta sokat, szinte azonnal elfogadtam. Az ötlet onnan eredt, hogy a dokumentumfilmes műfajban megjelent egy olyan formátum, amelyben egy szülő és a felnőtt gyereke együtt fedeznek fel egy országot. Örültem a felkérésnek, mert én viszonylag gyakran járok Erdélybe, de Luca lányom egyáltalán nem volt még, ráadásul már korábban is volt bennem olyan ambíció, hogy az Erdéllyel kapcsolatos sztereotípiákat árnyaljam.

MN: Hogyan választottátok ki a helyszíneket?

NYK: Én is, és a gyártó cég is javasolt néhány helyszínt és témaötletet. Ezek közül volt, ami kiesett, és volt, ami újonnan került bele. Nagyjából fele-fele volt az arány. A konkrét látnivalókon túl fontos volt a sokoldalúság, hogy kulturális, történelmi vagy sportos témák is előkerüljenek.

Legalább ennyire fontos volt az is, hogy a sorozat bemutassa a modern Erdélyt, és hogy a tradíciókról ne csak a megszokott képet mutassa.

Engem is értek meglepetések, jártunk olyan helyeken, ahová magamtól biztosan nem mentem volna el. Olyan viszont nem volt, amire azt mondtam, hogy ezt inkább hagyjuk.

MN: A Farkaslaka és Székelyszentlélek között felállított, fémből készült monumentális Jézus kilátó sem volt ilyen? Amelynek a feje tetején lehet kinézni, és olyanokat olvashattunk róla, hogy „tájidegen, és már-már kimeríti a giccs fogalmát”.

NYK: Ez valóban meglepő valami, de ha már ott van, akkor érdemes megnézni. Autóból többször láttam, és soha nem gondoltam, hogy előremutató képzőművészeti alkotás, de egyáltalán nem bánom, hogy most felmásztunk oda. Elég bizarr, hogy szoborban van a lépcső, az pedig egészen szürreális, ahogy belülről látod a Jézus-arcot. Az a sztereotipikus Krisztus, ami kívülről látható, belülről inkább ijesztő.

MN: Szándékosan kerültétek a nemzetiségi kérdéseket?

NYK: Inkább azt mondanám, hogy nem volt a fókuszban, hiszen a cél sem az volt, hogy aktuális közéleti kérdéseket vizsgáljunk. De azért nem is kerültük ki. Beszéltünk például román transzilvanista történésszel, aki teljesen más szempontból nézi a régió történetét. Én eddig a magyar Erdélyt ismertem – mivel ilyen helyekre hívnak –, most viszont több olyan helyen is voltunk, ahol csak románok vannak. Tapasztalataim szerint a fiatalok közt már egyáltalán nem téma a nemzetiségi kérdés, és ha mégis valamiféleképp felmerül, akkor a magyarok és a románok is a transzilvanista álláspontot képviselték: „mi itt jól elvagyunk egymással, csak Bukarestből meg Budapestről cseszegetnek minket”.

MN: Tudatos volt, hogy számos román vonatkozású látványosságot is bemutattok?

NYK: Annyiban, hogy amikor összeraktuk a látnivalókat, nem vettük figyelembe a nemzetiséget. Mivel magyarként mentünk oda, a lakosság nemzetiségi arányaihoz képest több magyarral beszéltünk, de közben arról sem feledkezhettünk meg, hogy ezt a sorozatot több országban is vetíteni fogják, ahol van Spektrum csatorna. Érdekesség, hogy a filmet kizárólag magyarok készítették, de a gyártó cég cseh volt, így a csehországi médiatörvények szerint kellett forgatnunk. Ez olyan furcsaságokkal járt, hogy például a képen a pálinkásüveg megjelenhet, de azt nem szabad a szájhoz közelíteni.

 

Fotó: Szabó Gábor

MN: A lányod először járt Erdélyben. Mennyire volt a számára, számotokra családi élmény?

NYK: Eleinte úgy képzeltük, hogy elmegyünk valahova, amiről én többet tudok, mint ő, és ezt ott elmesélem neki. Közben sokszor fordítva történt, mert egy sor téma – már csak generációs okokból is – jobban feküdt neki: Csíkszeredán például egy olyan startup vállalkozást kerestünk fel, amely mobilházakat készít. Erről Luca sokkal többet tudott, mert a téma őt már régóta érdekli, úgyhogy inkább képben volt.

MN: Felkészültél-e személyes támadásokra a sorozat miatt?

NYK:

A sorozat hozzátesz az Erdély-képünkhöz, és nem vesz el belőle semmit,

úgyhogy nem hinném, hogy bárki támadna ezért. Már csak azért sem, mert mi nem állítjuk azt, hogy az itteni sztereotípiák ne tartoznának Erdélyhez. Régóta igyekszem máshogy viszonyulni a határon túliakhoz, és eddig sem volt ebből bajom. Nyilván az irodalmi részét ismerem legjobban, és missziómnak is tekintem, hogy úgy mutassam be a 20. századi és a kortárs erdélyi irodalmat, hogy az kilátsszon Wass Albert mögül, hogy megmutassam, vannak nála sokkal értékesebb és jobb írók, irodalmi teljesítmények. De emiatt nem nagyon érnek támadások. Legfeljebb azt mondják, jó, ha beszélek erről, de azért Wass Albert is jó. Remélem, hogy a filmsorozattal is valami hasonló fog történni, vagyis aki szeretné továbbra is megőrizni a skanzenszerű Erdély-képet magában, ettől még megteheti. De ha csak ezt veszi figyelembe, akkor soha nem tudja meg, hogy milyen is valójában. Tudom persze, hogy az ottani turizmus nagyban épít az efféle igényekre: végig tudsz úgy is menni Erdélyen, hogy az olyan lesz, mint az Ábel a rengetegben. De akkor nagyon kell vigyázni arra is, nehogy félrenézz, mert ott biztosan valami mást fogsz látni.

MN: Ugyancsak érzékeny téma, hogy világirodalmi antológiát szerkesztettél az azonos neműek közötti szerelemről. Mikor fog ez megjelenni?

NYK: Valószínűleg csak januárban, mivel nagyon bonyolult a jogi egyeztetés, ugyanis majdnem 100 szerzőnek 130 műve lesz benne. Kizárólag klasszikusok, Szapphótól a 20. századiakig. Lesz benne költészet, próza és még dráma is, és a művek valóban úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy mindegyik témája az azonos neműek közötti szerelem, vagyis nem azt néztem, hogy a szerzőnek mi volt a nemi irányultsága, hanem azt, hogy miről írt. Természetesen nem véletlen ennek az antológiának a mostani megjelenése, nyilvánvaló, hogy miért aktuális. Mi is rá fogjuk tenni a borítóra a 18-as karikát, és a felnőtteknek szóló könyvek között fogjuk árusítani, de az, hogy a 18 éven felüli vásárló megmutatja-e egy 17 évesnek, már az ő dolga. Úgy gondolom, jobb, ha ezzel a témával a középiskolások irodalmi műalkotásokon keresztül találkoznak, mintha egyéb forrásokból. Naivitás azt feltételezni, hogy ha egy kamasznak – bármilyen okból – ez a téma fontos, akkor ne tudna mindenféle információkhoz jutni két kattintással. Csakhogy az teljesen esetleges, hogy mit talál: fake news-t, pornográfiát vagy akár igazi válaszokat.

Az irodalmon keresztül megtudhatja, hogy ez a téma mennyire változatos, hogy bizonyos történelmi korokban mennyire természetes volt, máskor pedig milyen nehéz volt azoknak, akik ebben a helyzetben voltak.

Sok mindent meg lehet tudni ezekből a művekből, a bujkálástól, az üldöztetéstől a szabadságig.

MN: A válogatásban vannak olyanok is, amelyek a tananyagban is szerepelnek?

NYK: Igen, egy részük benne van a középiskolai szöveggyűjteményekben. Az európai irodalom két olyan szerzővel kezdődik, akik műveiben az azonos neműek iránt érzett szerelem hangsúlyos: a költészetben Szapphóval, az epikában Homérosszal. Később ott vannak Shakespeare férfiakhoz írott szerelmes szonettjei vagy Thomas Manntól a Halál Velencében. A törvény szerint ezek most már tiltott művek – legalábbis a könyvesboltokban.

MN: A könyv megjelent volna akkor is, ha nincs a törvény?

NYK: Tény, hogy az aktualitását ez adja, kár lenne tagadni.

MN: Saját könyvet nem írsz most?

NYK: Nem. Mivel én nem vagyok szépíró, forrásokra van szükségem, és mivel lényegében másfél évig zárva voltak a könyvtárak, kutatni sem tudtam. Jövőre egy olyan könyvet szeretnék megírni, ami azokról az emberekről szól, akiknek a mai magyar identitás köszönhető.

MN: Ezt hogy értsük?

NYK: Ha egy külföldinek elmondjuk, hogy „mi a magyar”, akkor a konyhát említjük, az irodalom, a történelem közkeletű elbeszéléseit, vagy Budapestet, a jellegzetes tájakat és így tovább. Ezeket általában a 19. században találták ki, tehát azokról szólna a könyv, akiknek köszönhetjük ezeket a dolgokat.

MN: Három éve, az ún. kultúrharc indulásakor arról beszéltél, hogy nem lehet hatalmi szóval megszüntetni a kánont. És nem lehet lebontani a régi, hagyományos intézményeket. Úgy tűnik, mégis lehet.

NYK: Én továbbra sem gondolom ezt. Kétségtelen, hogy az iskolában lehet károkat okozni, például úgy, hogy kivesznek fontos szerzőket, és helyettük kevésbé fontosakat tesznek be. De ez csak egy szelete az irodalmi kánonnak; meg lehet mondani hatalmi szóval, hogy mit kéne olvasni, de ez még sosem sikerült. Szerencsére a magyar könyvpiacon versenyhelyzet van, és nem is tudna másképp működni. Mert olyan nincs, hogy valaki a könyvesboltban kér egy Esterházy-kötetet, és erre azt mondják, hogy az nincs, de van helyette vitéz Somogyváry Gyula. Amíg szabadon megjelenhet bármi, addig nem formálhatja a hatalom a kánont. De nekem azzal sincs bajom, ha egy közösség politikai alapon alakítja ki a maga kánonát; nem az a gondom Wass Alberttel, hogy sok olvasója van, inkább az, ha miatta nem ismerik a sokkal jelentősebb erdélyi szerzőket.

MN: De a magyar könyvpiac nagyon kicsi, és rengeteg kiadó van. Ellenállhatnak-e a kísértésnek, ha például a hatalom jelentős anyagi támogatást ígér?

NYK: Ha nincs olvasó, nem éri meg. A Líra Kiadói Csoport kiadóinál is előfordul olykor, hogy külső szereplő támogatást ígér, ha ki­adunk egy olyan könyvet, amit különben elutasítottunk. Ilyenkor nemcsak morális, de üzleti alapon is nemet mondunk. A kiadók értékét a szerzői adják, ha egy oda nem illő szerzőt bármi okból kiadnánk, többet veszítenénk, hiszen sérülne a brand. Azt hiszem, azért sem tudna a politika belenyúlni ilyen módon a könyvki­adók által meghatározott kánonokba, mert egy kiadó mint termék megfoghatatlan: szerzőknek, az olvasóknak, és hosszú idő alatt kialakult tradícióknak az összessége. Lehet azt mondani, hogy itt van nagyon sok pénz, és megveszem a kiadót, de ha emiatt változik a kínálat, akkor az olvasók odébbállnak, a kiadónak pedig vége van.