Őrült és biztos válaszok nélkül hagyott kérdések sorával sokkol Böszörményi Márton a legelső, 2020-as regényében. A Meixner Józsefné apoteózisa pont olyan, amilyen a cím: meghökkentő és zavaros. Mégis, vagy pont ezért: csodálatos. A látomásos költészetnek nagy hagyománya van. Böszörményi a látomásos regénnyel kísérletezik, nem is akárhogyan.
Mondhatnám, hogy ismerős terepen visz végig minket az író, de mégsem. A magyar kisnyugdíjas lét sztereotip elemei, a három szavas üzeneket hajtogató senkikből lett motivációs trénerek (kozmikus pojácák) működésmódja, a titkokkal, generációs feszültségekkel és szülői elvárásokkal teli mamahotel, az agresszív melósapu olyan ismerős, amennyire csak a minket körülvevő mindennapok lehetnek – kivéve, hogy a macskahadsereggel világuralomra törő nyugdíjas néni talán az apokalipszis átlényegült éllovasa, a kis panellakás pedig nem csak feszültséggel, de szörnyekkel, önálló életre kelt tévével és rádióval is teli. Ha láttad a Requiem egy álomért című filmet, és rá tudtál hangolódni Sara, a nyugdíjas gyógyszerfüggő anya tévé előtt töltött magányos tripjeire, akkor jó helyen jársz. Főhősnőnk a magyarok leghagyományosabb gyógyszerére állt rá: a pálinkára.
Az ismerős és az ismeretlen keveréke, a gyanús félmondatok, az oda nem illő, épp csak megemlített jelenségek magukhoz láncolják az olvasót.
Nem a történet óriási ívével, nem is a nagy megfejtésekkel, hanem a tökéletes adagolással ránt be a könyv.
Révületben kimondott jóslatok törik meg a mindennapi panellét hétköznapi miliőjét. A bokrok közt átszaladó sündisznó képe vészjósló próféciát szül: „Az állatok érzik a változást, suttogta hangosan, és menekülnek. Hamarosan eljön a sötétség, és csak a villámok aranyló fénye világítja majd meg eltorzult arcunkat. És akkor minden kiderül. Az igazság előbújik örök álmából.”
A lázálmok is lételemei a könyvnek, amikből a szerző home-made előzetesben adott ízelítőt.
A hétköznapi helyzetekből helyenként kiragyog a szépírás magasiskolája, és hajszálpontos leírásokkal gyönyörködtet. Ha beszélgettél már idős emberrel, ismered az anekdotázás jellegzetes, ötven évvel ezelőttiről szóló magabiztosságát, amiben nincs helye kételynek, hiába nincs már meg semmi abból, mai rég volt. Meixner Józsefné is ilyen. „Hajtotta őt az öregemberek elvakultsága, amivel képesek voltak figyelmen kívül hagyni a változás tényeit, és a fantáziájuk segítségével újraalkotni a valóságot.” Vagy melyikünk ne ismerné a jelenséget, ahogy a látszólag felszabadult, a bulizó fiatalok között „bugyogott a jókedv, duzzadt az életerő, és ellentmondást nem tűrő magabiztosságuk páncélja mögött bizonytalanságuk sebezhető csontváza reszketett”. Olvasol, izgulsz, nem értesz, és akkor még ilyen mondatokba is belefutsz, hogy aztán meg kelljen állnod a nagy rohanásban, hogy ízleld, újraolvasd, magadba szívd. Őrület.
De nem csak beszélni, hallgatni is nagyon jókor tud. A párbeszédforma hiánya csak még érdekesebb kihívássá teszi az amúgy is minden oldalon meglepetést hordozó szöveget, akár egy sima telefonbeszélgetést is: „Nem vagyok magányos. De hisz így csak a női princípium jelenik meg a mindennapjaiban! Hol marad a férfi oldal? Bizonyos mennyiségű maszkulin energiának is lennie kell az életében, különben kiegyensúlyozatlan lesz, és az ki tudja, az hova vezet. Van egy férjem, Ábrahám. Na de, kedvesem, a férje. Viszonthallásra.” Most akkor mi van?
Zsenialitása a játékban áll, amivel folyamatosan a képzelet és a valóság határmezsgyéjén tartja az olvasót. Hiszen kinek nem tépte még szét a szívét egy új szerelem? Kit nem próbált még elszabadulni az előző generáció nyomorainak posványából? De talán nem pont így. Remélem, nem pont így. A macskák egyre hangosabb nyávogása hallatszik, miközben a közeli parkban, csak úgy mellékesen, egy sorozatgyilkos vonja be emberi bőrrel a padokat.
Böszörményi Márton: Meixner Józsefné apoteózisa. Napkút Kiadó, Budapest, 2020, 112 oldal
