Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk 2012. április 19-i számunkban jelent meg.
Alapítvány, meseíró pályázat és általános iskola is viseli nevét. Hatvanas és hetvenes években írt könyvei sorra jelennek meg, legutóbb japán, portugál, olasz és észt nyelven. Mégsem szereplője a mai reprezentatív irodalmi kánonoknak. A Móra Kiadó (melyet jelenleg az írónő fia vezet) és gyermekkönyveinek piaci sikere tartja őt életben, elemzések - leszámítva gyermekirodalmi szakkönyvek néhány bekezdését - nem születnek műveiről, kultusza mondhatni az óvodai-iskolai vagy a szünidős élet része. Vajon azért alakult ez így, mert meséket írt, s a mese nem "magas, reprezentatív, egész nemzetet érintő problémája az irodalomtörténetnek"; hanem a gyerek, a család és a pszichológia ügye? Vagy mert könyveiből mégiscsak száll a szocialista por?
A fordulat, Éva!
Aranyeső (1962) című lányregényét didaktikus frázisok uralják, megfogalmazásai egyértelmű sugallatok. A regény azt állítja, minél nehezebb egy munka, mondjuk a sofőré, annál jobb neki az élete. A pályaválasztás előtt álló főhős, Ágnes jobban is teszi, ha nővérnek áll, nem pedig kozmetikusnak, mert az előbbi nehéz és sokkal felemelőbb foglalkozás a nőnek. Hajat mosni, bajuszt tépni, az túl polgári buhera, csak a hamis külcsínről szól. Így nem is csoda, hogy udvarlója, András, aki természetesen gépkocsivezető, lebeszéli Ágnest, ne sminkelje magát, különben kiábrándul belőle. Ágnes végül nővér lesz. Példás magatartású. Csakúgy, mint két évvel korábbi regénye, a Szalmaláng (1960), az Aranyeső is a magyar szocialista ifjúsági irodalom egyik emblematikus alkotása, fő exportcikke: a magyar kiadással egyszerre jelenteti meg fordításban a keletnémet Kinderbuchverlag. A borítékolt "siker" és a programszerű irodalomszervezés a korszak sajátjai, főleg, ha megbízható szerző írja a könyvet.
Csakhogy Janikovszky mintha túlmutatna ezen a sémán. Egyszer csak abbahagyja a lányregények írását, és egészen más hangon kezd el beszélni. Az elkövetkező évektől gyerekmonológokat ad ki, melyekkel maradandó sikert arat az olvasók körében. Szerethető íróvá válik, és a monológ formája, úgy tűnik, jól beválik számára, e szerkezet mintájára születnek a következő évtizedek sikerkönyvei is.
Mi sikerének titka? Miért lehet máig érdekes, amit ötven évvel ezelőtt, a Kádár-korban írt valaki, ráadásul gyerekeknek? Ha a korszak felől nézzük, nyilvánvaló, hogy a Ha én felnőtt volnék, a Velem mindig történik valami és a Kire ütött ez a gyerek felszabadító könyvek. Gyerek- és kamasznyelven szólnak, nem elbeszélést vagy bekezdéseket, hanem frappáns, ironikus gyerekmondatokat találunk bennük, s ezekből érdemes kiindulni, ha Janikovszky gazdag nyelvi játékait elemezzük. Mondatai nyelvi szillogizmusok; a gyerekvilág igazságkockái. Állandó feszültséget teremt, ahogy a felnőtt és a gyerek nézeteit ütközteti, váltakoztatva a perspektívákat, ráadásul jó érzékkel pszichologizál. "A felnőtt e kommentárok révén egy különös emberfajta színében tűnik föl, akihez alkalmazkodni kell, noha nehezen átlátható és értelmezhető preferenciákkal bír" - írta nemrég lelkesen Keresztesi József Janikovszky-jegyzeteiben az ÉS-ben. E mondatok dupla fenekű igazságok. Gyerek és szülő (többnyire a család) pszichológiai ellentmondásaira épülnek; szülőnek lenni borzasztó, gyereknek lenni elveszettség. Nem véletlenül olyan hatásosak, egykönnyen magára ismer az olvasó, hiszen a mindennapok közhelyeit forgatják ki, a kritikus szemszög pedig külön érdekessé teszi a könyvek valódi tárgyát, magát a gyerekbeszédet. Janikovszky meséi kettős játékot játszanak: egy olyan családot jelenítenek meg, melyről lehántódik a szocialista ideológiai sallang, mégis feltűnő, hogy a szakrális dimenzió mennyire hiányzik az ábrázolt életterekből. A tradicionális nagycsalád helyett pedig az itt megjelenített intim szféra ugyanazokból az alapelemekből variálódik: a beszélő, a kistestvér, anya, apa és a nagyszülők – vagyis a modern család mintaképét adják. A közvetlen didaxis eltűnik, és a nyelvi játékon alapuló mondatok maradnak, melyek bármikor aktuálisak, ma is teljes nyugalommal olvashatjuk, utánozhatjuk, felmondhatjuk, felolvashatjuk őket. Janikovszky Éva szövegeinek másik erénye, hogy a beszélt nyelvből, annak hibás vagy elszólásokon alapuló játékaiból, kifordított szólamaiból építkeznek. Ez a nyelvi attitűd pont megfelel a gyermeki látásmód könnyen befogadható és belátható egységének, a mondatok azért is utánozhatók olyan jól, mert maguk is utánzatok. Mintha mondatirodalmat olvasnánk, a szövegirodalom árnyékában.
Minisztériumi mese
Érdemes számot vetni Janikovszky Éva (1926-2003) életútjával, mert történeti összefüggései némileg magyarázzák pályájának alakulását. Gyerekeknek írni a Kádár-korban sem számított kiemelt írói szerepnek, de azért a korszak irodalmi programjának fontos része a korai gyerekkorra visszavezetett nevelő szándék. A mesék kiadói programokra, minisztériumi tervekre épültek. Janikovszky életrajza szerint valóban jól kiigazodott a káderek világában, ő maga is szerkesztett és szervezett irodalmat minisztériumi munkája és később kiadói munkája során. 1951-ben, még bölcsész egyetemista korában a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban kezdett el dolgozni, ahol először a Nevelésügyi Főosztályon, majd az átszervezések után a Tudományügyi Főosztályon mint előadó tevékenykedett. (1952. május 2-án helyezték át, 3. fizetési fokozatban, 1160 Ft-os fizetéssel.) Ekkor 25 éves: frissen végzett a szegedi egyetem bölcsészkarán, bizalmi állása lett, minisztere Darvas József író. Egy másik életrajzi körülmény is hozzásegíthette az állásaihoz: férje, Janikovszky Béla (1919-1978) szegedi orvos, minisztériumi évei alatt ment hozzá, és a szegedi egyetemi kommunista mozgalmak környékéről ismerték egymást – Janikovszky Éva már diákkorában részt vett baloldali tüntetéseken. Janikovszky Béla később, 1949-ben az ÁVH tisztjeként a Rajk-perben a kihallgatások és a kínzások egyik vezetője lesz, majd a Pálffy György és társai, valamint a Sólyom László és társai elleni koncepciós perek egyik irányítója. Házasságot 1952 októberében kötöttek, de Janikovszky férje nevét csak 1960-ban veszi fel, miután férjét perbe fogják.
A Magyar Országos Levéltárban leánykori nevén (Kucses Éva) találhatók személyügyi iratai és néhány előadói levele. A hiányos anyag alapján úgy tűnik, végig tankönyvekkel foglalkozott, a szerzők és a Tankönyvkiadó Vállalat közti levelezést (szövegbírálatokról, honoráriumokról, fordítói díjakról) folytatta. Kezdetben általános iskolai tankönyveket küldött ki bírálatra, melyekben természetesen a szovjet és a szövetséges államok meséi és gyerekdalai szerepeltek legfőképp, ezeket illesztették be a magyar alsó tagozatos könyvekbe. A Tudományügyi Főosztályon felsőoktatási jegyzetek ügyeit intézte. Innen került el 1953-ban a Tankönyvkiadó Vállalathoz, majd az Ifjúsági (később Móra) Kiadóhoz, melyet hivatalosan 1960-ban alapítottak. Janikovszky Éva élete végéig a gyerekkönyvkiadóban dolgozott, írt és szerkesztett. A Móra Kiadó, természetesen a Kiadói Főigazgatóság jóváhagyásával, az 1960-as évek elejétől jelentette meg Szabó Magda, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Weöres Sándor vagy Lázár Ervin gyerekkönyveit - barátsága Szabó Magdával innen datálódik, aki Janikovszkyról meleg hangon szól visszaemlékezéseiben.
Ellentétben az itt felsorolt szerzők némelyikével, Janikovszkynak aligha volt pótmegoldás, menekülési út a gyerekkönyvírás: nem a korabeli cenzúra vitte el ebbe az irányba, mint a (részleges) szilenciumra ítélteket. Mintegy helyzetéből, állásából adódóan kezdett el gyerekkönyveket írni. Ahogy Rigó Béla említette a Rózsaszín szemüveg legutóbbi beszélgetésen (Menyhért Anna és Kiss Noémi sorozata a Nyitott Műhelyben - a szerk.): megbízták vele, feladatul kapta. Így születhetett meg a Ha én felnőtt volnék "meseíró iskolája", mely sokak szerint a nemzetközi szinten is eredetinek mondható, a gyermek ellentmondásos világérzékelését, ironikus megjegyzéseit színre vivő alkotómódszer eredménye volt.
Lökdösődni jó!
Azonban nem az előbb említett könyv volt az első monológja. A Te is tudod? (1965) már a jól ismert Réber László-illusztrációkkal jelent meg, s állami támogatással, a Corvina jóvoltából német, szerb, román, spanyol nyelven is kiadták a következő években. Ebben a könyvében még a Ha én felnőtt volnék történetéhez képest jóval több a helyi, szocialista kötődés, még ha nem is mérhető a lányregények didaxisához: a gyerek szüleit faggatja, kiderül, hogy apa gyárban dolgozik, anya ápoló, nagymama a konyhában főz, fontos intelmei vannak, nagypapa pedig ügyesen elmagyarázza a világ működését, mely így már könnyen belátható és használható lesz egy kisfiú számára. Ez különösen annak fényében érdekes, hogy emlékezők szerint nem a szövegre, hanem a Réber-rajzokra figyeltek fel Nyugaton, ennek nyomán kezdték Janikovszkyt ott is fordítani, terjeszteni, míg 1973-ban a Ha én felnőtt volnék már az NSZK-ban érdemelte ki az év gyermekkönyve díjat.
Mondhatni, hogy Janikovszky Éva ily módon jelentős mértékben az államszocializmusnak köszönheti nemzetközi karrierjét. Ugyanakkor, bár népszerű meséket írt, nem szocialista meséket. Elbeszélései megmutatják, s egyszerre túl is mutatnak azon a korszakon, melyben az irodalom mint központilag kiszabott feladat határozta meg egy szerző műveinek sorát, nem utolsósorban szavait, szóhasználatát. A kádári konszolidáció hatása ekkor már igen jól felismerhető a Móra Kiadó programjában is. A hatvanas évek közepétől, mikor a Ha én felnőtt volnék és a Felelj szépen, ha kérdeznek megjelenik, kialakult, erős és jól begyakorolt az új hangja. Regényeit hátrahagyva immár kisebb, iskoláskorú gyerekeknek ír, az ő beszédüket, világnézetüket jeleníti meg, friss nyelvezettel, eredeti, üdítő és szellemes módon. A mondat áll írói koncepciójának középpontjában, a gyerek világérzékelését keresi a nyelvben, más (az ideológiának könnyen alárendelődő) eszközökről lemond. Jelentősen hozzájárul a sikeréhez, hogy könyveiben Réber László különös, humoros rajzai áttördelik a szöveget, a rajzok pedig még inkább a kifordított igazságot felmondó mondatokra vetítik a hangsúlyt. Nosztalgikus, enyhe gúnnyal, de szeretetre méltó helyzetekben tűnnek fel a családok tagjai.
A mai olvasónak is élményt nyújtanak e mesék, sikerük nem véletlenül töretlen. Janikovszky ma is alkalmas az anyai önkritika gyakorlására, mert azonnal a saját intelmeimre, nézeteimre és azok nevetségességére világít rá a gyerek szempontjából. Milyen közhelyes, csapnivaló mondatokkal, merev mizériával nevelek; tiltok, felszólítok, igazítom a gyereket a saját, unalmas felnőttvilágomhoz. Holott lökdösődni jó! Be kell ismernem, egész egyszerűen érvénytelen az én technikai és programszerű világomban a gyerek szabadságvágya. Janikovszky aktuális, mert kiváló pszichológus. A mai olvasó számára megmaradt munkáinak frappáns nyelvi játéka, a polgári világ kellékei, az otthon, a lakás tárgyai. A család pedig nem más, mint apa és anya világnézetének érthetetlen és követhetetlen furcsasága.
*
Ugyanabban az időben, mikor irányváltása kikristályosodik, 1965-ben jelenik meg Nádas Péter elbeszélése, A Biblia. Mint ismeretes, Nádas a művet 1962-ben vetette papírra, ugyanabban az évben, mikor Janikovszky az Aranyesőt kiadja. Nádas főhőse egy kamasz fiú, aki többszörösen sérül a rendszer iskolájában, és annak hazugságra, kínzásra és menthetetlen szeretethiányra épülő intim világában, a családban is. Az apa felelőssége nyilvánvaló, hiszen ő az, aki eredendően rossz nevelést ad, mert egyáltalán nem is nevel. "Mi van, kisöreg? Mi volt az iskolában?", kérdezi naponta fiát, és rohan kezet mosni, nehogy a fiú válaszoljon vagy kérdezzen. A kádercsalád rémisztő egység, libabőrös mondatokkal veri fejbe ma is olvasóját. Semmilyen támpontot nem kap a gyerek a világban és a saját testében való eligazodáshoz. Janikovszky családjába hasonló feszültségek vannak beleoltva, úton-útfélen csapdák. De erre rávilágítva egyúttal támpontokat is kap a gyerek (és a felolvasó szülő is) ez eligazodáshoz. Idillikusabb eszközökkel mondódnak fel Nádaséhoz igen hasonló pszichológiai és nyelvi problémák. A család minden tagja aktív szereplője a gyerek félrenevelésének, akár egy sablonon, kivétel nélkül mindenki részt vesz a szavak kínos és furcsa használatában: "Apukám sokszor mondja nekem, hogy vigyázz, mert kihozol a sodromból. De mindig későn szól, mert olyankor már kint van." Apa azért mindig mond valami fontosat, bár lehet, csak véletlenül, ellentétes szándékkal.
Ha akarom, ezt az egészet úgy is lehet érteni, mint támogatott és nem támogatott irodalom finom, ám roppant veszélyes különbségét.
