Mindenki rosszkedvű, mert mindenkin átgázolt a történelem

  • Melhardt Gergő
  • 2020. június 15.

Sorköz

Bereményi Géza új könyve inkább akar az alkotói pályát lezáró önéletírás lenni, mint irodalmi mű.

Vallomásos önéletrajz Bereményi Géza leg­újabb könyve, a Magyar Copperfield. A magyar irodalomban is hosszú hagyományra visszatekintő, gyermekkorról szóló memoárok azon sorába illeszkedik, amelynek a legutóbbi csúcsteljesítményei Nádas Péter Világló részletek és Bartók Imre Jerikó épül című művei. Ám Bereményi könyve, ez az életművet nagyszabású gesztussal lezárni kívánó alkotás ezeknél jóval könnyebb olvasmány, ami inkább akar az alkotói pályát lezáró önéletírás lenni, mint irodalmi mű.

Persze az egész életmű – a dalszövegek és filmek nagy része is – az önéletrajzi fikcióra épül, ahol az egyes szövegek folyton utalnak egymásra, visszatérő szereplőkkel, helyszínekkel, szófordulatokkal keltik az összefüggés illúzióját. Ebben az új regényben is találkozhatunk a Cseh Tamás-dalok és Bereményi filmjeinek egyes szereplőivel, például Szukics Magdával, Fáskerti elvtárssal és feleségével, egy mályvaszín, CF-2000 rendszámú autóval, a főhős édesanyja pedig nem mást mond 1956 novemberében, mint hogy:

„Jó, hát akkor itt fogunk élni.”

Első pillantásra kulcsregénynek is tűnhetne a Magyar Copperfield, az egész Bereményi-univerzumot utólag önéletrajzi alapon magyarázó alapszövegnek, de erről szó sincs. A máshonnan ismerős elemek használata ugyanis éppen azt kínálja fel, hogy az életmű minden egyes darabját értelmezhetjük fiktívként és önéletrajziként is. De mintha pont a fikció és a valóság szétválasztását akarná folyton megpiszkálni. Az olvasó, talán mert az önéletrajz műfajához hagyományosan transzparens, őszinte beszédet társítunk, most erőteljesebben keresi, mi lehet a valóságmagja a történeteknek, miközben tudja, hogy ez is, mint bármelyik Bereményi-mű, megkonstruált szöveg, ahogy már a műfajmegjelölő alcím, az „életregény” is utal rá.

false

Magyar Copperfield az érettségi időszakáig követi főhőse életét. A másik, ugyanilyen fontos idősík a visszatekintő íróé. Az elbeszélés alapszerkezete az akkor-később-most hármassága, amelyből az utóbbi a könyv megírásának idejét jelenti. Az elbeszélt múlt és az elbeszélés jelene állandóan egymásba játszik. Nemcsak a múltbeli esemény hat ki a jelenre, hanem a jelen is visszahat a múltra, hiszen a megidézett események és érzések az írás gesztusával képződnek meg.

A gyermekkori életszakaszokat – a címben jelölt előkép történetéhez hasonlóan – nagy törések határolják. Megtudjuk, hogy a hőst kisgyermekként szülei helyett anyai nagyszülei nevelték (őket áttételesen, de kétszer is mint „szüleit” emlegeti) a Teleki téri piac mellett. Aztán anyjához és annak új férjéhez került; az így együtt élő hármas állandóan változó dinamikájú kapcsolatrendszerének érzékeny leírása a kötet egyik nagy teljesítménye. A következő fontos váltás pedig akkor következett be, amikor a kamasz Géza megszökött otthonról, előbb csak egészen rövid időre, aztán évekre, hogy a gimnáziumot Pápán járja ki, kollégistaként. Közben elkezdett verseket, novellákat írni. Felvették az egyetemre, ott búcsúzunk tőle, amikor be kell vonulnia a seregbe.

Az élettörténet fordulataihoz a főhős nevének változásai társulnak. Kiskorában nagyanyja Lulikának hívta, polgári neve apja után Vetró Géza (e vezetéknév szintén előfordult a dalszövegekben, amikor még nem volt ismeretes, hogy ez a szerző születési neve), majd anyja második férje után megkapta a Rozner nevet. A Bereményi név a nagyapját jelöli.

Ő a nagyszüleit mindvégig keresztnevükön szólította, Rózának és Sándornak, de anyját eleinte Évinek, majd – mert muszáj volt – édesanyának, nevelőapját pedig Apukának. A nevek váltakozása is mutatja, hogy itt nem csupán arról a memoárirodalomban

közhelynek számító belátásról van szó,

amikor a visszaemlékező az én megkettőzése (szereplőre és emlékezőre-íróra) által a saját, töredékesnek vélt identitását igyekszik egységben megkonstruálni, hanem arról is, hogy a többi szereplő identitása sem rögzített, és az életregény konstrukciójában az ő személyiségük is csak az írás által jön létre.

A szereplők – családtagok, barátok, szerelmek, tanárok – mind betöltenek valamilyen funkciót a főszereplő világnézetének kialakításában, kimondatlanul: íróvá válásának folyamatában, és a visszaemlékező elbeszélőt ez érdekli bennük igazán. A nevelőapa és az osztályfőnök bár „osztályellenségnek” minősülnek, mivel mindketten elnyomók, a személyiség kialakulását feltáró visszaemlékezés terében közös platformra kerülnek egymással.

És a regény összes férfi szereplőjével, például a főhőst egzecíroztató rendőrökkel is. Mindannyiukban közös, hogy maguk is elnyomott férfiak, tele feloldatlan frusztrációkkal és szorongásokkal, felgyűlt indulataikat pedig másokon képesek csak levezetni. Géza folyton ilyen férfiak indulatkitöréseinek kerül az útjába, és e traumatikus élmények hatására fejlődik ki benne a már gyerekkora óta meglévő kívülállás-érzésből az „idegensége”, „önállósága”, „függetlensége”. Amihez nagy önérzet és morális fölény is társul. (A regényben alig kerül szóba, de a női szereplőket ugyanígy nyomorították ezek a szerencsétlen férfiak.)

Az ide vezető belső út leírása már nem is annyira önéletrajzi, inkább nevelődési regényként olvasható.

A nevelődés célja az íróvá válás,

amiről a regény már nem szól, ám kimondatlanul is minden múltbeli eseménysor oda konvergál, és minden jelenbeli állapot arra vezethető vissza. Ezért sem az életművet magyarázza a könyv, mert amit magyarázna, az hiányzik belőle.

Bereményi Géza író beszédet mond

Bereményi Géza író beszédet mond a 90. könyvhéten

Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

Az 1978-as Bereményi-regény, a Legendárium (amelyet Balassa Péter a prózafordulat kiemelkedő alkotásai között tartott számon a 80-as években) legemlékezetesebb jelenete egy temetésről készült családi fénykép leírása: az alakok egész addigi élettörténete sűrűsödik össze benne. A memoárnak is fontos motívuma egy fénykép, ami viszont egy esküvői felvétel. Géza kisgyerekként találta meg a szülei lakodalmában készült csoportképet, így látta meg először apját, Vetró Gézát („Az én apám, az én legelső nevem.”), hogy aztán a kép örökre eltűnjön („elveszett, mint annyi minden, amit én most a memóriámból próbálok összekotorni”), legalábbis fizikai valójában, ugyanis a látvány jobban bevésődött a szerző elméjébe, mint bármi más. („Ma is látom azt a képet.”)

Olyannyira, hogy az elveszett kép emléke alapján felismerte apját, amikor először találkozott vele. Ez mutat rá arra – és ez a regény alapszerkezete és elbeszéléstechnikái szempontjából nagyon fontos –, hogy bármilyen tárgyi emléknél vagy bizonyító erejű dokumentumnál fontosabb az egyéni emlékezet, ami mindent felülírhat. A fejezeteket alkotó epizódok egy-egy emlék elbeszélései, amelyek általában önmagukban állnak, nagyrészt önálló történetekként; köztük legtöbbször nincs okozati összefüggés, a lineáris élettörténetből az emlékezés önkényével kiválogatott események sorozatát alkotják. Egymáshoz való viszonyuk sincs feltárva: „nem érdemes okok után kutakodni”. Az álmok, babonák, megérzések – amelyeknek a magyarázata épp ennyire lehetetlen – éppolyan bizonyító erővel bírnak, mint a tények: a nagymama megálmodja (és be is jön neki), mikor mit kell venni, eladni, az elbeszélőt pedig egy álma segíti ki abban, hogy apjáról írni tudjon.

Bereményi nem a prousti akaratlan emlékezés, és nem is a nádasi, okadatolt analízis útját járja. Az ő szerzői figurája az írás közben felszínre kerülő emlékek között válogat, és amelyik a nevelődési narratívában logikus helyre illeszthető, azt kibontja egy-egy fejezetté vagy epizóddá. Az is megesik, hogy egy régi, gyerek- vagy kamaszkori titkot fed fel, amiről azt írja, még senkinek nem árulta el, de ennél is érdekesebb, amikor felhívja a figyelmet a szándékos elhallgatásaira az olvasók előtt. Ezek elsőre furcsa játékoknak tűnnek.

Ám a kötet közepe táján egy zárójeles megjegyzésben fény derül ennek az emlékválogatásnak a valódi tétjére, ami egyben arra is választ ad,

hogyan képes elkerülni Bereményi regénye a nosztalgiázás csapdáit:

„csak az erősen megmaradtak a fontosak. És az erősen megmaradtak nem véletlenül vésődtek belém. Hanem azért, mert azok egy egész időszak lényege. És sorba állítva nemcsak szellemkép lehet belőlük, hanem sűrítmény, a korszak piszkos lelke.” A főhős saját szellemi útja így ágyazódik tágabb kontextusba: az egyén belső fejlődésének utólagosan megkonstruált leírása a társadalom történetének elbeszélése lesz. Ez tükröződik szinte észrevétlen módon az ilyen, groteszknek ható, de finom érzékkel megírt mondatokban: „Itt élek a velem élő felnőttekkel ebben a korszakban benne, és együtt nem tudjuk, hogy mi lesz.”

Mindenki rosszkedvű, mert mindenkin átgázolt a történelem. A szellemi függetlenség talán megóvhat az összeomlástól. Ennek útját látja példaként a szerző gyerekkori alteregója a nagyszülei sorsában. Ők sikeres kereskedők, és – legalábbis a kisgyerek szemében – boldogok együtt, mert Sándor üzleti érzéke és nagy dumája jól kiegészíti Róza megérzéseit és empátiáját. Amikor ’56 októberében Géza világa kifordul a sarkaiból, csak nagyszüleinél marad minden a régiben – mert a „régi” épp a változásokhoz való állandó alkalmazkodás képességét jelentette. Ettől lehet Géza író. Mert „ők tapasztaltak már sok ilyet, mi van, ha fordul egyet a világ. Tudták, hogy az is csak átmenet.”

Magvető, 2020, 635 oldal, 5499 Ft

(Ez a cikk eredetileg Minden csak átmenet címmel a Magyar Narancs hetilap 2020. április 30-i számában jelent meg.)

Neked ajánljuk