Kedves Olvasónk!
A Sorköz új, Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!
Holdosi József 1951-ben született a Szombathely melletti Vépen. Apai ágon német és horvát nagyszülők leszármazottja, anyai dédapja cigányzenész. Bár családját tekintve feltehetően Kelet-Közép-Európa szinte minden népi kultúrája közvetlenül hatott rá, műveiben elsősorban anyai örökségét dolgozta fel. Első és egyetlen nagyregényének – amit később már csak kisregények és elbeszélések követtek – fülszövegében a szerző így nyilatkozik arról a térről, amelynek világát szövegeiben ábrázolja: ez „az utca, a falu szívéből számkivetettek világa, ahol együtt él cigány, cseléd, napszámos és kommunista.” Ebből következik, hogy az 1978-ban megjelent Kányák sem értelmezhető csupán a cigányság regényeként, hiszen számos más, a társadalom perifériájára szorult egyén és közösség sora is hangot kap a műben. Mégis, a marginalizált identitások sorsszerűségének vállalása és a sehová sem tartozás létállapota leghangsúlyosabban a cigányság mítoszain keresztül válik elbeszélhetővé.
Holdosi ezen a mindössze 260 oldal tömören és húsbavágó őszinteséggel volt képes egy olyan komplex és sokszínű világ felépítésére, ami például a dél-amerikai mágikus realizmus legnagyobbjainak csak sokkalta vaskosabb kötetekben sikerült. Ez alatt persze nem azt kell érteni, hogy egy irodalmi alkotás értéke összefüggésben állna annak hosszával, hiszen a Márquez vagy Isabel Allende regényeiben ábrázolt világokhoz hasonlóan a Kányákban elbeszélt családtörténet legfontosabb elmei is számos, a szövegen kívüli kulturális többlettudások felé mutatnak, amiket egyrészt folyamatosan megismerünk, olvasunk a konkrét regényen keresztül, miközben – ha csak tudat alatt is – az adott szöveget is csak azokon keresztül vagyunk képesek olvasni. Az a tény azonban magáért beszél, hogy – elsősorban közoktatásunknak köszönhetően – a Száz év magány vagy a Kísértetház által mozgatott kulturális kódok sokkal ismerősebbnek tűnhetnek az átlag olvasó számára, mint a Holdosi szövegek fókuszában álló cigányság mítoszai.
Ez pedig súlyos felelősséget ró a középiskolai kötelező olvasmányaink listájára, hiszen az nem lehet, hogy egy velünk együtt élő kultúra megismerésével és megismertetésével szemben legyünk közömbösek.
Pedig az irodalmi jelentőség és a felmutatott írói teljesítmény adott ennek a világnak a méltó reprezentációjához. Remélhetőleg a jövőben egyre többen találkoznak majd Holdosi regényével, ami nélkül határozottan szegényebb lenne a magyar irodalom.
A Kányák családtörténete, amit három generáción keresztül követhetünk végig a könyvben sorsszerű, előre elrendelt. Így az természetesen nem is egyetlen fordulatos, következetesen felépített cselekményszál köré szerveződik, sokkal inkább az említett sorsszerűség és a családot sújtó átok újabb és újabb beteljesülése által halad előre. Az átokkal már az első néhány oldalon szembesül az olvasó. Az öreg Kánya Sánta Fáni helyett egy parasztlányt vett feleségül, ezért vált minden utódjával együtt kitaszítottá a cigányok közül is és lettek mindannyian örökre szerencsétlenek. „Az ő átka miatt vannak a koronás kígyók a szelencebokraitokban, valahányszor egy Kánya meghal, egy kígyó is, mindaddig, amíg egy Kánya is van a földön” – meséli el a legidősebb fiúnak Bábi néni a második fejezet végén. Tudja ezt a Cigánykrisztust üldöző Péter, aki a gróf kápolnájának freskóit festi, tudja az eredeti, ősi cigányzenét kereső Ernő, aki beleőrül a kudarcba, és tudja az olvasó is, aki tisztában van vele, minden Kánya kitörési kísérletének ugyanaz a vége: „A Kánya ház előtti szelencebokorból kicsúszott egy haldokló koronás kígyó, [...] fejét nekikoccantotta az ajtónak, és némán kimúlt.”
Éppen ezért a család különböző tagjainak sorstragédiái nem a menekülés lehetetlensége miatt válnak érdekessé, azok valódi tétje nem az lesz, vajon ki lesz végre képes kitörni a nyomorból, kinél törik meg az átok, sokkal inkább az, hogy ki tudja vállalni a Kányaságot. A sors és az eredet elfogadásának történetén keresztül pedig ez a Kányaság – vagy éppen a cigányság – bármilyen egyéni vagy közösségi identitással behelyettesíthető. És pontosan ettől nagyszerű Holdosi József regénye. A közösségből való sikeres kiszakadásra ugyanis találhatunk példát a cselekményben, hiszen Ernő fia „legalább kiharcolta, hogy azért a szóért haljon meg, hogy ’katonaszökevény’, s ne azért, mint mi, hogy ’cigány’.” Azonban ő Kányasága mellett a saját történetszálát még rétegezettebbé tevő személyes „átkát” sem tudta vállalni, tudniillik, hogy a háború kitörése előtt egy színdarabban írta meg az utca nyomorát, szembesítve annak lakóit saját kilátástalanságukkal, azonban a választ már nem írta meg a szenvedéseikre. Ha belegondolunk, saját ősei történeteiből táplálkozva Holdosi is valami hasonlót tett, amikor megírta ezt a regényét. Azonban válasz vagy kiút helyett nála a vállalásra kerül a hangsúly, ami a könyvben Margit karakterén keresztül teljesedik ki, aki a regény végén a Kányák sírjai fölött csak azért nem engedi, hogy az ő halálát jelző koronás kígyó is kicsússzon a bokorból, mert vállalja Kányaságát és elődjei kudarcát: „Értük vállalom csak.”
Holdosi József, Kányák, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, 260 oldal
Az Olvasni muszáj sorozatának korábbi részeit itt találja:
