Összeharapdált ujjú horgász mutatja be a felszín alatti és fölötti világot

Sorköz

Bakos András írása Farkas Csaba Emlékvizeken horgászva című novelláskötetéről.

Kedves Olvasónk!

A Sorköz új, Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!

Bizonyos kérdéseket csak a vízparton érdemes föltenni, és ezek jótékonyan különböznek a hétköznapi, száraz kérdésektől.

  • Fúróval, csöndesen kell léket vágni egy tavon, vagy nyugodtan csattoghat a fejsze?
  • Vajon lesz-e mindig elég árvaszúnyoglárva a Balaton halainak?
  • Az apróra darabolt fokhagyma a jobb ízesítőanyag, vagy az ánizsaroma?
  • Mitől lesz egyszerre halszagú a szél?

Ezek a kérdések természetesen a horgászokat foglalkoztatják: több százezer embert Magyarországon, akik a kívülállók szemében olyanok, mint A Gyűrűk Urában a tündék fogalmai szerint a törpök. Gyűlölni szokás őket, leginkább azért, mert saját kezűleg fogják, olykor meg is ölik, el is készítik a halat, amelynek húsát, ha üzletben, vendéglőben kínálják, jó étvággyal fogyasztja el.

Nyilván tényleg akad a horgászok között jó néhány Menyhal Menyhért, aki vitorlással horgászik a Balatonon, és „mindig friss süllővel látja el »A Szétlőtt Festményhez« (e név eredete: »egy nagy ember« belelőtt a »Herman Ottó a Kis-Balatonnál« c. festménybe) címzett természetvédelmi halvendéglő kuncsaftkörét”.

Az Emlékvizeken horgászva című könyv hőse, Thakács azonban az a horgász, akinek pici lélekvesztője sincs. Sajátos öniróniával megáldott személyiség, kölyökkorában kajakozott, és edzésen sohasem borult, az életben viszont igen.

Biciklivel, vagy vonattal és gyalog megy a partra, nem azért, hogy a legdrágább felszereléssel, csalival kifogja a legnagyobb halakat mások elől, csak azért, hogy abban a néhány órában, amíg ott van, elemében legyen. Gyerekkora óta horgászat közben érzi magát a legjobban. Ha épp nincs lehetősége egy nyáron elutazni a Balatonhoz, akkor „fejben nyaral”. Inkább hajnali kettőkor kel, csak hogy egyedül legyen a parton, és ha megérkezik a többi horgász, és hozzá túl közel telepedik le, akkor inkább pakol és továbbmegy. Akváriuma van, nem átall bemenni az állatkereskedésbe halottak napja előtt eleségnek való gyászbogárlárváért, és a megközelíthetetlennek tartott lányt felismerni véli egy kocsmai akváriumban, bíborsügér képében. Csöndes szenvedéllyel fedezi föl a víz alatti világot, de mi sem áll távolabb tőle, mint beszerezni egy halradart, amivel mindent látna odalenn, mert a megismerés bizonyossága mellett a titokzatosságot szereti, és tiszteli – nem csak a vízben. Amikor az üdülő konyhájában zörgésre figyel föl, és meglátja a kintről beszökött, pirók színű egeret a kenyeres zacskóban, óvatosan kiviszi a gyepre a csomagot kenyerestül, hogy az állat békében elmehessen.

A legtöbbször arról szól a történet, hogyan jut ki a Maros, a faluszéli tó, az öntözőcsatorna, a Tisza vagy a Balaton partjára, ott mit lát. Át lehet élni a készülődés, a zsákmányszerzés örömét, a jó és a rossz stresszt (lásd: Selye János) egyaránt.

Mi ebben az izgalmas?

Ugyanaz, ami a Tüskevárban, vagy Az öreg halász és a tengerben, vagy Széchenyi Zsigmond, Kittenberger Kálmán vadásztörténeteiben: a szokványos, emberekkel benépesült világ és a még mindig kiszámíthatatlan természet kontrasztja. A vadonban magára maradó ember, akinek egyszerre látszik a glóriája. A történeteknek ugyanaz a terük és az idejük, aki az elsőt megszereti, a többiben is jól érzi magát.

Kittenberger Kálmánnak egy oroszlán kis híján leharapta az egyik ujját. Utóbb saját kezűleg vágta le azt az ujjat, és formalinba téve elküldte a Magyar Nemzeti Múzeumnak. És azon a testrészen, a köröm alatt látszott az arzénmérgezés nyoma, amire preparálás közben tett szert a vadász-író. Thakácsnak viszont a megfogott és hazavitt vagy szabadon engedett balatoni kősüllők fogazata hagyott nyomot az ujján. Bár az ő ujját nem harapja le semmi – legföljebb a hármashorog egyik ága akad bele –, ez azért ugyanaz az élethelyzet.

Aki tesz, megszenved érte, annak megvalósul a gyerekkori álma, és kifog egy jó napot a régóta vágyott helyen, hogy aztán ha másnap ugyanott már semmi sem alakul jól, akkor se legyen elégedetlen, hanem vegye tudomásul, hogy ennyi adatott. Tisztában van azzal, olyan nincs, hogy az ember gardázni indul, mert ezek a halak mindig ott vonulnak, ahol nekik tetszik, nem ott, ahol számítani lehetne rájuk, így valójában a gardák döntik el, hogy a horgász gardázik-e. A balinért viszont be kell gyalogolni kilométerekre a parttól, vinni a merítőt, az otthon, házilag barkácsolt műcsalit vagy a boltban vásároltat, és dobálni kell, húzni, hogy a menekülő, sérült kishalat imitálja. Mindig eljön az a pillanat, amikor el kell indulni haza, hiába, hogy még jó lenne maradni: az önfeledten pihenő gyereknek egyszerre a felnőtt énje mondja, „gyerünk, nincs maradás”. Azt is zúgolódás nélkül kell tudomásul venni, hogy elszántották a dűlőutat, amely a Maros-partra vitt, és mire a szántásban végigtolja a biciklit az ember, leizzad, a hátára dermed az ing, és folyik a könnye a hidegtől. Legföljebb megjegyzi, hogy gyerekkorában ezt jobban bírta.

 Nincs nagy különbség a gyerekkori és a régen halandóvá öregedett Thakács között, a szerző néha finom malíciával jelzi, mint a bulvárlapokban szokás, hogy épp Thakács (43) vagy Thakács (13) a mondott történet főszereplője, de ennek csak annyi a jelentősége, hogy a különböző idősíkokban bizonyos halak épp bőven foghatók, vagy nyom nélkül eltűntek, az emberek pedig rőzseláng mellett szalonnát sütnek, és halkan beszélgetnek, nevetgélnek, vagy már túlestek a rendszerváltozáson, barbecue-znak és gusztustalan módon hangoskodnak – vagy csak nem veszik észre, hogy valaki épp az élet-halát mutatja, a háromkilós pisztrángot, ami hatalmas – nem mint általában a pisztrángok, kicsi –, tehát valószerűtlen, voltaképp nem is létezik.

Azért szép ez a magányos öröm is, mint ahogy meglátni, több kilométerre a parttól a vízinövényzettel együtt úszó csigákat, amelyek a talpukkal érintik a felszínt, fordított Krisztusok.

A kérdésekre visszatérve: léket vágni fúróval is, fejszével is szabad, de ha elkészült, meg kell jelölni, nehogy valaki belecsússzon. A fokhagymás etetőanyag bizonyos körülmények között lehet olyan eredményes, mint a vaníliás, vagy a méregdrága aromával ízesített. Azt senki sem kívánhatja ép ésszel, hogy száz százalékos eredményt érjen el a katasztrófavédelem a szúnyogok gyérítésében. Azt pedig, hogy mitől lesz egyszerre halszaga a szélnek – akár egy nagyváros közepén is –, nem lehet megmondani, de ez biztosan nem a képzelet játéka.

Farkas Csaba: Emlékvizeken horgászva. Pelikán Kiadó, 2022, 234 oldal.

Az Olvasni muszáj sorozatának korábbi részeit itt találja:

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk