Az 1943-ban Srí Lankán született kanadai író Magyarországon gyakorlatilag egykönyves szerzőnek számít: a hazai közönség jobbára 1992-es (magyarul 1997-ben megjelent) regényével, Az angol beteggel, illetve még inkább a regényből forgatott 1996-os, több Oscar-díjjal jutalmazott Anthony Minghella-filmmel azonosítja Ondaatje-t. Pedig a Booker-díjas (sőt, az 50. jubileumra kiosztott Arany Man Booker-díjat is elnyerő) regény mellett még számos figyelemreméltó mű fűződik a Torontóban élő író nevéhez. Érdekes, hogy angolszász nyelvterületen Az angol beteg mellett is jegyzik jópár regényét, míg Kanadában ma is sokan elsősorban költőként gondolnak rá.
Nem is véletlen ez, Ondaatje lírai életműve (amivel mondjuk a The Cinnamon Peeler című válogatott kötetén keresztül érdemes ismerkedni) sokszínűségében a prózaírói terméssel vetekszik. Az elmúlt évek során Ondaatje-től még két regény jelent meg magyarul (Anil és a csontváz, Európa, 2000; Divisadero, Cartaphilus, 2014), de egyik sem keltett különösebben nagy visszhangot.
Legutóbbi regénye, a 2018-as és az azévi Man Booker hosszúlistára is felkerült A háború fényei (Warlight) viszont az eredeti megjelenése után kevesebb, mint egy éven belül a magyar olvasókhoz is eljutott, ami önmagában bizakodásra adhat okot. Mi szívesen látnánk tőle a jövőben például az ’50-es években, egy indiai-óceáni hajóúton játszódó The Cat's Table-t, vagy a jazz hőskorának mítikus figurájáról, Buddy Boldenről szóló Coming Through Slaughtert is, hogy a korai, kísérletező műről, a The Collected Works of Billy the Kidről ne is beszéljünk.
| ||
A háború fényei eredeti megjelenésekor kissé megosztotta a kritikusokat, a történetmesélés feszességét, a cselekmény sodrását és a különleges történelmi atmoszférát jól fogadta a kritika, ám a regény költői nyelvét nem egy bírálója túlcicomázottnak, a giccs határán táncolónak érezte. “Az olyan szavak, mint mágikus, csodás, szentséges jóval gyakrabban fordulnak elő, mintsem az ember kívánná.” – írta róla Dwight Garrett a New York Times-ban. A Guardian kritikusa, Alex Preston viszont arra jutott, hogy a könyv egyszerre dinamikus és elmélyült, “mintha W. G. Sebald egy Bond-regény írt volna”.
Ami, valljuk be, sokkal ígéretesebben hangzik.
*
Michael Ondaatje: A háború fényei (részlet)
Marsh a sötétben vezetett a White Paintig, majd a kutyával együtt megvárták, amíg Rose a kocsi ernyővel álcázott fényszórójának tompa fényében odaér, és bemászik a hátsó ülésre. Felon hátratolatott, majd elindultak a part felé a kocsival. Majdnem egy teljes órán át autóztak. A lány a májbarna pointernek dőlve aludt. Felon időről időre rájuk nézett. A kutyájára, és a tizennégy esztendős kislányra.
A torkolatnál kiengedte a kutyát, és kifeszítette az álcahálót a kocsi fölé. Magához vette a durva viaszosvászon fegyvertokkal védett puskákat a csomagtartóból, és odament a kutyához, amelyik már élő nyílként meredt valami felé, amit az iszapos torkolatban meglátott. Az a feljegyzetlen, majdhogynem nem létező óra volt, amelyet Marsh Felon annyira szeretett, amikor megindul a dagály, és eleinte csak két-három centit emelkedik a víz. A sötétben meghallotta, hogy közeledik. Körös-körül az egyetlen tájékozódási pont a jelzőlámpa borostyánsárga fény- pöttye volt, a kocsiból jött, ahol a lány nyitott ajtó mellett aludt. Felon úgy egy órát várt, hogy a dagály elérje és elárassza a torkolatot, akkor visszament a kocsihoz, megfogta Rose vállát, és addig nem engedte el, amíg a lány fel nem ébredt. Rose nagyot nyújtózott, a tenyerét a tető filckárpitjának támasztotta, aztán kinézett a sötétségbe. Hol voltak? Hol volt Felon kutyája?
Felonnal a dús füvű réten átgázolva egészen a part vonaláig mentek, a vízszint időközben jócskán megemelkedett, jó harminc centi mély lehetett, és felismerhetetlenségig megváltozott a táj. Hirtelen minden feléledt, a madarak kirepültek a fészkeikből, a vadászkutya már visszafelé úszott a kavargó, gyorsan emelkedő vízben, amelyik a torkolatnál már elérte a félméteres magasságot. Egy idegent, aki nem volt ismerős a vidéken, és nem jó úszó, elsodort volna az áradat, még ez a sekély dagály is, akármennyire nyugodtan sétált el kis idővel korábban a Blyth száz méter széles torkolatának derékig érő vizében addig a kis ideiglenes szigetig.
Felon lőtt, a patron üresen hullott ki a vadászpuskából. A madár hangtalanul zuhant a vízbe. A kutya kilőtte magát, egy darabig huzakodott a zsákmánnyal, tett egy kört, és vissza- úszott vele. Rose észrevette, hogy a kutya a lábánál fogva kapta a foga közé, hogy úszás közben ne zavarja a légzésben. Egy madárraj rebbent fel a nádasban, és Felon ismét lőtt. Kivilágosodott. Felvette a másik sörétes puskát, elmagyarázta Rose-nak, hogyan kell kinyitni és megtölteni a duplacsövű vadászfegyvert. Nem mutatta meg neki, csak elmagyarázta, nyugodtan, lassan, végig a lány arcát nézve, hogy lássa a reakcióit. Mindig is kedvére való volt, ahogy a lány figyelt rá, már kisebb korában is, felszegett fejjel, a szája mozgását nézve. A kutyák figyeltek így. Rose a levegőbe lőtt a puskával. Addig gyakoroltatta vele, amíg meg nem szokta a hangot és a visszarúgást.
Néha a Blyth néha az Alde torkolatához mentek. Azt a legelső éjszakai vadászatot követően Rose mindig az első ülésen ült, és ébren maradt, akárhová vitte is magával Felon, nem zavarta, hogy jobbára hallgattak. Rose a kocsi ablakából belebámult a lassan szertefoszló sötétségbe, igyekezett kivenni a fák szürke körvonalait, amelyek úgy suhantak el mellettük, mintha el akarnának futni előlük. Gondolatban előreszaladt ő is, lejátszotta a jelenetet, a nehéz puskát a kezében, a fém hűvös tapintását, a pontos irányra tartó célzást, a megfelelő pillanatban lenyomott elsütőbillentyűt, a visszarúgást, a dörrenés visszhangját a torkolatban. Hozzászokott ezekhez a túrákhoz: csak ők hárman, szárnyasvadászaton a sötét kocsiban. A kutya a két ülés közé húzódott, meleg pofáját Rose jobb vállára ejtette, mire ő odahajolt, és a pointer fejéhez szorította a fejét.
Rose arca és feszes teste alig változott az évek során, megőrizte a karcsúságát. Volt benne egyfajta éberség. Marsh Felon nem tudta volna megmondani, honnan jött ez, mert a hely, ahol a lány felnőtt, ráérős, békés elégedettséget árasztó vidék volt. Az apjában, a tengernagyban, ugyanezt a szelídséget látta visszatükröződni. Látszólag semmi sem bírta megzavarni a nyugalmát, de ez felszínes benyomás volt. Marsh tudta, hogy Rose apjának, ahogy neki is, van egy másik élete, a hivatásosoké. A két férfi közös vasárnapi sétái során Marsh, az amatőr természetbúvár, a környező mészkődombok rejtélyeiről mesélt, amelyekben „teljes állatvilágok cserélődnek ki, miközben végtelenül pici teremtmények megszámlálhatatlan milliói fáradhatatlan munkával újabb és újabb mészkőrétegeket hoznak létre”. Rose apjának Suffolk lassú, ballagó univerzum volt, a béke és a nyugalom szigete. Tudta, hogy az igazi, a zaklatott világ a tengeré.
Az apa és a Felonnal kötött laza barátság között ott állt a lány. Rose számára egyik férfi sem tűnt zsarnokinak vagy veszélyesnek. Az apja ugyan hajthatatlan volt, ha politikai pártokról volt szó, de a család kutyájának, Petúniának megengedte, hogy felmásszon a kanapéra, és hagyta, hogy az ölébe üljön. A felesége és a lánya tisztában voltak vele, hogy a tengeren soha nem tanúsítana effajta engedékenységet, mert ott egy kicsit lazábban feltekert kötélcsomó is súlyos büntetést vont maga után. A tengernagy szerette a zenét, és mindig lepisszegte őket, amikor a rádióban egy-egy számára kedves melódia csendült fel. Amikor nem volt otthon, a lányának hiányzott a nyugodt férfiasság, amelynek melegségéből mindig vigaszt nyert, amikor az anyja túlságosan szigorúan bánt vele. Talán éppen ezért kereste az apja távollétében Marsh Felon társaságát, akit tátott szájjal hallgatott, amikor a sündisznók furcsa szokásairól mesélt, vagy arról, hogy a tehén, miután megellik, megeszi a borjú magzatburkát, hogy erőt nyerjen belőle. Rose meg akarta ismerni a felnőttek és a természet bonyolult szabályrendszerét. Felon még egészen kicsi korában is úgy beszélt vele, mint egy felnőttel.
Amikor Marsh Felon hosszasabb külföldi tartózkodást követően visszatért Suffolkba, Rose-t új oldaláról ismerte meg. Már nem az a fiatal lány volt, akit horgászni meg vadászni tanított. Férjes asszony volt, és volt egy lánya. Rachel, a nővérem.
*
A kiadó ajánlója:
1945-ben Nathaniel tizennégy éves, amikor szülei a háború végén nővérével, Rachellel együtt hátrahagyják Londonban, és Szingapúrba utaznak. A testvérpárt szüleik egy Molylepke nevű, titokzatos figura gondjaira bízzák. Pártfogójuk alighanem egy gonosztevő lehet – találgatja Rachel és Nathaniel, miközben lassanként megismerik azt a szokatlan kompániát, akik hosszú hónapokon át istápolják és meghökkentő formákban tanítgatják őket. A két tizenéves egyre inkább meggyőződik arról, hogy gyanújuk Molylepkével kapcsolatban nem alaptalan, és bizalmukba fogadja botcsinálta gyámjukat és ismeretségi körét, akiket valami ködös múltbeli háborús szolgálat tart össze.
Tizenkét esztendővel később Nathaniel nekirugaszkodik, hogy összeillessze az emlékek töredékeit: voltaképp mi is történt velük annak idején? Édesanyjuk hónapok múltán, az apjuk nélkül tért vissza, és egyetlen kérdésükre sem adott választ. London szürke épületei, nátriumgőzlámpák, a kivilágítatlan utcákon égő máglyák, pislákoló jelzőfények és sejtelmesen repkedő gyertyalángok szolgáltatnak hátteret a kutatáshoz, melynek eredményén már maga Nathaniel sem képes eligazodni.
Ondaatje szívbemarkoló regénye látszatok és intrikák, erőszak és szerelem bonyolult szövedékét tárja fel, újra meghozva a világsikert az elmúlt ötven év egyik legnépszerűbb írójának.
Michael Ondaatje: A háború fényei, fordította: Bíró Júlia, 21. Század Kiadó, 2018. 304 oldal, 3990 Ft.
