Sőt, írásainak megvan az a ritka vonása, hogy úgy beszélnek a színházról, úgy engednek be a „színfalak mögé”, hogy közben még szórakoztatnak is. Máté stílusa lendületes, játékos és mégis szikár, nem utolsósorban meglehetősen személyes – ezek mind biztosítékai lehetnek egy olyan könyvnek, amelyből sajnálatosan igen nagy a hiány idehaza.
És most nem elsősorban a színésznapló műfajáról beszélek, hanem tágabb értelemben arról a színházi (szak)irodalomról, amely nemcsak a szakmához akar beszélni, hanem a színházba járók kíváncsi tízezreihez is, azokhoz, akik szeretnének tájékozódni egy-egy jelentősebb rendezői életmű felől, viszont nincs kedvük a tudományosságban tetszelgő bikkfanyelv megfejtéséhez.
Bizonyos dolgokról nem beszél
A Tények és tanúk sorozatban megjelent Színházi naplók című gyűjtés egyszerre töltené be ezt az űrt (legalábbis annak egy részét), és hagy mégis hiányérzetet maga után. A magasra tett elvárás nemcsak a Magvető tekintélyes szériájából következik, de azért is, mert Máténál komplexebb színházi embert itthon most nemigen tudnék mondani.
| ||
Több mint negyven éve van színpadon, a ’80-as évek óta rendez, jó ideje tanít a Színművészetin, évek óta vezeti a Katona József Színházat, számtalan rádió- és tévéfelvétel szereplője, hogy a filmekről ne is beszéljünk. Pályája és posztjai okán olyan rálátása van a hazai színházi életre, mint talán senki másnak. Komolyan sajnálhatjuk, hogy ebből elég kevés derül ki, a szerző ugyanis bizonyos dolgokról egyszerűen nem kíván beszélni.
Amiről viszont igen, az megállja a helyét. A kötet 1993-tól, a Katona Julius Ceasar-próbáitól indul és 2015 januárjáig, Az imposztor varsói bemutatójáig tart. A koncepció tiszta kereteket teremt: naplót vezetni a különböző előadások próbáiról, hogy aztán más, ezekkel párhuzamosan futó előadás és munka, esetleg a magánélet is beszüremkedjen. Mindez sodró életanyaggá tapad össze, amely a nagy élethivatás, a színház köré szerveződik. Próbáról tanítani, tanításból szinkronizálni, majd vissza a színházba játszani.
Közben ez-az. Konditerem, sok elfogyasztott tészta, focimeccsek, az elvált apa találkozásai fiaival, nők, permanens súlyproblémák, idővel felmerülő egészségügyi panaszok. Folytonos rohanás. Tapintható munkamánia és maximalizmus. Önemésztés. Rengeteg olvasás, visszatérő fejfájás, olykor alvási nehézségek. Máté, becsületére legyen mondva, nem túl elragadó önarcképet fest, amit átszínez a magány.
"Ascherrel a próbák kis híján tragikusak"
A szövegeket ott szerettem a legjobban, ahol volt élük, ahol a kollégákat bökte. [Mácsai Pál] „úgy játszott, mint egy ócska ripacs, akinek egy normális és őszinte pillanata (mozdulata, hangja) nincs”. [Nagy Ervinnel kapcsolatban] „kísért az a gondolat, hogy aki ennyire képtelen beszélni, érthetően artikulálni, az alkalmatlan a pályára”. Vagy ott a lengyel színésznő, „aki megmosta a haját, talán először, mióta ismerem”.
Továbbá: „Ascherrel a próbák kis híján tragikusak. Bertalan Ági ma három ízben röhögött a képembe az összpróba alatt. Rendkívül kellemetlen az egész. Többnyire unatkozom a színpadon.” Önkritika és a kudarc bevallása teszi a Játék a kastélyban naplóit az egyik legjobb résszé. Az előadást amúgy lehúzta Molnár Gál Péter, aki egyfajta mumus lesz a szövegben. „Fogalmam sincs, mivel szúrom ennyire a szemétnek a szemét. Az előadással persze magam vagyok a legkevésbé elégedett. Egyáltalán nem tudtam megcsinálni, amit szerettem volna.” De van efféle érdekesség is: a „nyílt siker és boldogság pedig rendkívül ritka, pláne a Katona környékén. A Pesti, ill. Vígszínházban ki tudják mutatni az efféle szeretetet is.”
Amiről egy szó sem esik
Hiányérzet elsősorban abból fakad, hogy túl kevés a konkrét helyzeteken túlmutató kérdés és reflexió. Tágabb összefüggésekre is kíváncsi lennék, de Máté nemigen akar kilépni a keretből, amit a napi események és történések köré húzott. Szívesen meghallgatnám tőle, mennyit változott a Katona, mit képvisel ma a színház, és Máté, az igazgató milyen napi ügyekkel birkózik.
| ||
Miért nem tudtak olyan rendezőket beépíteni a társulatba, mint Schilling Árpád vagy Bodó Viktor? Milyen generációs törések húzódnak a magyar színházi közegben? Egy szó sem esik a pártalapon kiosztott igazgatói posztokról és ezek szakmát érintő hatásairól, meg sincs említve Vidnyánszky Attila térhódítása, és még folytatható lenne, mi mindentől tekint el a szerző.
Jó lett volna, ha bővebben részletezi, mi történik egy rendezés előtt, hogyan kezd el gondolkodni egy szövegről, hogyan jön a képbe a díszlet, a zene… egyszóval művészileg is jobban betekintettem volna a műhelyébe. Ő viszont ezt nem akarta, nem engedett mélyebbre. És ez nem csak írói döntés, szerkesztői is. Nem teljesen értem, hogy ebbe a majd negyedszázadot átölelő, szaggatott, olykor éveket kihagyó elbeszélésbe miért nem ékeltek pár interjút, amelyek talán kitölthették volna az említett lyukakat.
Mert nem lehet ennyi mindentől eltekinteni. Vagy legalábbis nem így.
Magvető, 2018, 470 oldal, 4299 Ft
