„A háború túl komoly dolog ahhoz, hogy katonákra bízzuk” – idézi Gallagher Fenwick, Zelenszkij életrajzírója Georges Clemenceau-t. Nem tudjuk, mit tett volna az apró termetű, táncos lábú komikus, ha belenézhet egy varázsgömbbe, és meglátja a jövőjét, ami még mindig zajlik. A Corvina Kiadónál megjelent Zelenszkij és a vérző Ukrajna nem is erre keresi a választ, a gyakorlott külpolos újságíró inkább az orosz dezinformációs ködben nyugatról különösen nehezen mazsolázható ukrajnai sajtóból igyekszik kiszedni azt, ami nem fake news.
Zelenszkij portréja azzal együtt is lelkesítő, hogy a szerző nem fedi el alanya szeplőit, például ellentmondásos kapcsolatát a befolyásos oligarchával, Ihor Kolomojszkijjal. Erénye, hogy gazdag anyaggal szolgál az elnök gyerek- és fiatalkoráról, széles látképet ad az orosz-ukrán háború nemzetközi környezetéről és alaposan cáfolja a putyini propaganda fertőző betegségként terjedő állításait, egyetlen feltűnő hibája, hogy a franciaországi szerző valójában nem ismeri az országot belülről. Objektívan ír róla, és éppen ezért annak kelet-európai ízét nem tudja kikeverni.
Szerhij Rudenko könyve viszont egészen más. A Zelenszkij: Smink nélkül (Helikon) érdekes kanyarral került a nemzetközi piacra. Ukránul először tavaly, a háború kirobbanása előtt jelent meg, idén pedig már magyarul, angolul és tucatnyi nyelven olvasható a háborús eseményekkel kiegészített változata. Inkább az elnökség biográfiája ez, mint az elnöké, és bár bővelkedik az epizódokban, amelyek rossz fényt vetnek a Zelenszkij-kormányzatra, mégis jobban járunk, hogy kendőzetlenül vonja meg az elmúlt három év mérlegét. Hiszen lehet, hogy az egyik serpenyőben kétes ügyletek és médiabotrányok vannak, a nemzetegyesítő bátorság és a hazaszeretet tonnás súlya a másik irányba billenti ezt a mérleget.
Zelenszkij elmés médiahackkel, saját szilveszteri műsorában jelentette be indulását az elnöki székért 2018-ban, percekkel elődje, Porosenko újévi beszéde előtt. Pártját, A Nép Szolgáját ugyan már két évvel korábban bejegyezték, de nem volt országos szervezete, tagsága, hozzáértő vezetése, és – bár elvek nélkül könnyedén megvannak a pártok – ideológiája sem. Először libertariánusnak, aztán centristának vallották magukat, a választókat azonban nem ez érdekelte: „Számukra A nép szolgája csak egy népszerű tévésorozat volt, amiben Zelenszkij Vaszil Holoborogyko alakjában bravúrosan leszámol az emberek által gyűlölt hatalommal” – írja a könyv, utalva a nálunk is vetített szatírára. A jelölt, akinek mindig is jót tett a rivaldafény, volt annyira ügyes, hogy négy hónappal később már készen állt a jelölti vitára, amit egy stadionban, nagyszámú nézősereg előtt tartottak meg. Már ekkor látszott, hogy jó dumája van – „Én nem az ellenfele, hanem az ítélete vagyok”, mondta a vele szemben álló Porosenkónak –, de az esélyei csak a választás előtt pár héttel nőttek meg.
Július 21-én Zelenszkij pártja 43,16 százalékot, 240 mandátumot szerzett a radában. A nép, amelynek szolgájául szegődtek volna, nagy elvárásokat támasztott a botcsinálta kormány felé, amely, mint rövidúton kiderült, nem volt mentes a nepotizmustól, a korrupciótól. A szerző oldalakat szentel azoknak az összefonódásoknak, amikre a nyugati olvasók a szemöldöküket vonogatják, mi, magyarok pedig ismerős érzéssel bólogatunk.
Amit a Zelenszkij-kormány szemére lehet hányni, az a NER-ben így vagy úgy, sokszor megtörtént már: egy politikus azt tanácsolja egy pénzszűkében élő hölgynek, hogy adja el a kutyáját; egy férfi képviselő bekapcsolt mikrofon mellett szexista kijelentéseket tesz egy nőre; kivételezett éttermek üzemelnek zavartalanul a pandémia alatt. Közben az elnök majdnem hasznos idiótája lesz Donald Trumpnak, miután az amerikai sajtó Hunter Biden elhagyott laptopjából botrányt csinál. De nem ez lesz az oka, hogy Zelenszkij kormányának népszerűsége két év múlva a felére zuhan. Ha nem is gépfegyverrel, mint A nép szolgája képsorain, de lecserélték a korrupt elitet, közben azonban közepes képességű emberek jutottak be a radába: esküvői fényképészek, showmanek, étterem-tulajdonosok, akiknek normális esetben nem lenne keresnivalójuk a politikában. Rudenko könyvéből az is ki-kiderül, hogy a demokrácia alapfogalmait bizony még ez a nemzet is tanulja. Máskülönben nem ír Andrij Bohdan, Zelenszkij alelnöke olyan oximoronokat a közösségi médiában, mint ez: „mi demokratikus módon összpontosítottuk az abszolút hatalmat az országban.”
Az újságírótól távol áll bármilyen felesleges moralizálás, és nem akar belelátni Zelenszkij lelkébe sem, de az olvasottak alapján úgy tűnik, az elnök a háborús fenyegetés hatására találta meg az alkalmat, hogy bizonyítsa jószándékát és végrehajtsa, amire a néppel szerződött. Amikor február 24-én kitört a háború, tíz merénylet készült ellene Kijivben, ennek ellenére nem hagyta el a fővárost. Hősiessége minden mást elfeledtetett az ukrán néppel, és a világ nagyrészével is. „Nem fuvar kell, hanem fegyver” – nyilatkozta az ostromlott városból, és a zseniális kommunikátor szavai bejárták a nemzetközi sajtót. Most, nyolc hónappal a háború kitörése után úgy tűnik, akármi lesz a kimenetele, Putyin hőst csinált a férfiból, aki máskülönben megbukott volna politikusként. Február 24-e óta Zelenszkij megszűnt komikusnak lenni: „Fáradt, borotválatlan arc. (...) Az ukrán nemzet vezére, aki az Ukrajnában zajló háborúról mesél a világnak.”
Szerhij Rudenko: Zelenszkij – Smink nélkül, Helikon, 2022, 272 oldal
Gallagher Fenwick, Zelenszkij és a vérző Ukrajna, Corvina, 2022, 240 oldal
