A Marcel Proust hagyatékából előkerült, nemrég magyarul is megjelent A hetvenöt kéziratlap egyszerre Az eltűnt idő nyomában magzati formája, és felfoghatjuk iránytűnek is a mű hét kötetéhez. A könyv regényvázlatokból, kiadatlan írásokból, szövegkezdeményekből áll.
Proust legalább olyan szenvedéllyel árusította könyveit, mint írta azokat, annak ellenére, hogy az utolsó tizenöt évét ágyban töltötte. Megtehette, mert édesanyjától rendkívül nagy vagyont örökölt, sőt, azt, hogy egyáltalán kiadták Az eltűnt idő nyomában című monumentális regényét – mintegy 3200 oldalon, hét kötetben –, szintén anyja gazdagságának köszönhette. Sokáig ugyanis nem akadt kiadó, akit érdekelt volna az alkotás és fantáziát látott volna benne. Úgyhogy Proustnak nem maradt más választása, mint a sokadik elutasítás után magára vállalni a kiadás költségeit. Így jelent meg 1913-ban a Bernard Grasset kiadónál.
De ha Proustnak nem lett volna vagyona, aligha tudta volna megírni a művet, vagy ha megírta volna, maradt volna a fiókban, hogy „az egerek rágcsáló bírálatának” (M. K.) essen áldozatul. Bármilyen furcsa is felőlünk nézve, de nem tudnánk erről a szerzőről és nem tudnánk erről műről, amit ma a huszadik század egyik legnagyobb hatású művének tartanak. A mű négy kötete még életében jelent meg, halála után még további hármat adtak ki.
Az első kiadó, Bernard Grasset ugyan kiadta az első kötetet, de nem tartotta nagy durranásnak, rossznyelvek szerint nem is olvasta el. Később viszont, mikor Proust az első sikerek után elvitte a második kötetet egy másik kiadóhoz, Grasset kiakadt, hálátlan kutyának tartotta Proustot. A siker nem csak a művön magán múlt. Proust mai mércével mérve is marketing- és intrikuszseni volt. Nagy haditerve bevált.
Kölcsönkérte barátai neveit, majd álnéven megtámadta a saját könyvét egy kis, szinte ismeretlen külvárosi lapban.
Később egy másik barátja neve alatt alaposan megvédte a saját könyvét egy valamivel ismertebb, nagyobb párizsi lapban. Erre válaszul egy igazán mérgezett tollú kritikát írt a könyve ellen, és így tovább, egyre nagyobb, egyre ismertebb lapokban jelentette meg hol szidalmazó, hol dicsérő kritikáit, míg végül beindult a habzás és egész Párizs erről a könyvről beszélt.
A következő stratégiai lépésként rendszeresen elküldte barátait a könyvesboltokba, hogy ellenőrizzék hány példány van a polcokon, és erről pontos kimutatást készített. Ha már egyáltalán nem maradt a könyvből, vagy már nagyon leapadt a készlet, felháborodottan hívta a kiadót és követelte, hogy pótolják a példányokat az adott könyvesboltokban.
Proust harmadik nagy húzása a Goncourt-díj megszerzése volt. Barátját Léon Daudet írót kérte meg, hogy járjon közbe az érdekében az általa személyesen ismert zsűri elnökénél, amit az meg is tett, miután Proust egy tizenegy évvel korábbi cikkébe utólag becsempészett egy mondatot, ami eredetileg nem is volt ott, és ebben a mondatban nagyon megdicsérte barátja egyik könyvét és zseninek nevezte. Ezt a cikket ebben az utólag átírt formában ugyanabban a formátumban szedette és nyomtatta ki ahogy a lap eredetileg megjelent, és meglobogtatta barátjának. A meghatódott barát minden meggyőző erejét bevetette az elnöknél a cél érdekében, méghozzá sikerrel, ezen az egy szavazaton múlt a döntés.
Proust 1919-ben kapta meg a Goncourt-díjat 48 éves korában, de irtózatos botrány lett belőle, mert egy hazafias regény lecsúszott az első helyről 6:4 arányban. Az újságok szerint Proust már túl öreg volt (sic!), ráadásul egy dekadensen effeminált sznob. Mindenesetre a díj és a körülötte kialakult botrány tovább öregbítette Proust hírnevét. Három évvel később, 1922-ben halt meg, 51 éves korában.
Marcel Proust: A hetvenöt kéziratlap. Fordította: Forgách András. Jelenkor Kiadó, 2023, 436 oldal. 5999 Ft
