Kedves Olvasónk!
A Sorköz sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából.
Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2012. április 5-i számában jelent meg.
Köpeczi Béla, a hétköznapian cenzúrahivatalnak nevezhető Kiadói Főigazgatóság vezetője úgy foglalt állást 1962. januári feljegyzésében a szilenciummal sújtott Örkény Istvánnal kapcsolatban, hogy a visszatérést célzó eddigi írásai "nem voltak alkalmasok közlésre". Folytassa a próbálkozást – szólt a javaslat. Örkény István 1956-os főbűne az a rádiós szöveg volt, amely világgá kürtölte, hogy minden hullámhosszon hazudoztak. Emiatt kényszerült arra, hogy tanult szakmáját, gyógyszerészi képesítését hasznosítva keresse kenyerét. Ez nem tartozott a vágyálmai közé, de összehasonlíthatatlanul kellemesebb helyzet volt, mint amit bebörtönzött írótársai elszenvedtek.
"Tessék tudomásul venni, hogy Magyarországon irodalmi életre addig nemigen lehet számítani, amíg irodalmi fórum nincs, nincs folyóirat stb. Ez pedig jelenleg még nincs" - szögezte le 1957 nyarán "Meszlényi" jelentése szerint Örkény István. Szeptemberben, az irodalmi konszolidáció előrehaladását érzékeltetve ugyancsak "Meszlényi" jelentette, hogy Örkény filmforgatókönyvet írt egy Horthy-tisztről, "aki a Don-kanyarban jön rá itthoni tévedésére, és a halálba megy",Örkény barátja, Karinthy Ferenc pedig befejezte Szellemidézés című darabját, amelynek próbái el is kezdődtek a Nemzeti Színházban (M-18667/3). Röviddel ezután "Cyrano" jelentette Karinthyról: alapvetően szégyelli, hogy dolgozik, de hát
a pénzt jobban szereti
annál, semhogy elvi okból eldobná magától – érez is emiatt bűntudatot, amit éppen a megkeresett pénz tesz elviselhetővé (M-17376).
"Cyrano" tájékoztatta megbízóit Örkény István lelkifurdalásáról is, akinek nemcsak a Szabad Kossuth Rádióban elhangzott szavairól kellett vallania a rendőrségen, hanem többször kihallgatták Déry Tiborék ügyében, a nyomozás során és a tárgyalóteremben is. "Cyrano" jelentése szerint Örkény érzékelte írótársai ellenszenvét, amiért "letagadott döntő mentő körülményeket, s zavaros terhelő vallomást tett" barátjára. Azt, hogy Örkény Déry ellen vallott, Aczél György sajtóértekezleten szellőztette meg. Az erről 1958 februárjában hírt hozó "Cyrano" jelentette azt is, hogy Örkény mintegy önmagára rótt penitenciaként híreszteli, hogy"rosszul vallott", emiatt szinte mindennapos vendégként, spiccesen mentegetőzik Dérynénél és Háy Gyulánénál, s a "legforradalmibb kijelentésekre ragadtatja magát". Az ügynök őszintétlennek találta Örkény bűnbánatát, úgy érezte, túljátssza harcos ellenzéki szerepét. Dátum nélküli - 1958. decemberi vagy 1959. januári - jelentése szerint Örkény elmesélte, hogy szorult anyagi helyzetében, miután kéziratait sorra visszakapja, fölkereste Aczél Györgyöt: neki tulajdonította, hogy bezárultak előtte a kapuk, s tőle várta megnyitásukat is. A politikus egyenesen rákérdezett: velünk vagy ellenünk? Az író válasza: nincs ellenük, de sok mindennel nem ért egyet, s vitázni kíván. "Cyrano", a civilben színész ügynök, azaz Szakáts Miklós Örkényt idézve idézte Aczél mondandóját - két, hivatásából adódóan éles memóriájú művész nyomán, kétszeres áttétellel reprodukálhatjuk tehát Aczél György szavait. Ez egyrészt valószínűsíti, hogy lényegében így történhetett, másrészt az ilyen forrásanyagok problematikusságára is figyelmeztet, hiszen kizárt dolog, hogy a politikus egyetlen mondatban előbb ellenforradalomnak, majd forradalomnak nevezte volna az 1956-ban történteket: "Mi számadást várunk tőled. Nem kívánjuk, hogy fél téglával verd a melled bűnbánóan, és hogy nyilatkozz arról, hogy bizony ez ellenforradalom volt, amit most már világosan látsz, de írd meg az igazat: mi volt a forradalom előtt, közben és utána."
"Cyrano" jelentése szerint erre Örkény elmondta, épp egy ilyen regénytrilógián dolgozik, de miből éljen meg közben - Aczél eleresztette a füle mellett ezt a célzást.
1958 októberében, a Hungaricus-ügyben megfigyelt Fekete Sándor társaságában titkos fénykép készült Örkény Istvánról a Százéves étteremben, egy közeli asztal pogácsahalmai mögül, feltehetőleg retikülbe, cigarettadobozba vagy hasonló műtárgyba rejtett kamerával (O-10986), s fel-felbukkant "Budai István", "Juhász Lajos", "Dávid Mátyás" és "Borisz" jelentéseiben is. "Dávid Mátyás", azaz Antal Gábor újságíró 1960 áprilisában ideológiai keretbe foglalt pályaképet festett róla két telegépelt oldalon. A gyógyszerész atyától az irodalmár barátokig (Devecseri, Somlyó, Karinthy, Déry, Boldizsár Iván) felvonultatta fontosabb kapcsolatait, bemutatta szellemi útját a polgári, zsidó antifasizmustól a kommunista vakhitből való kiábrándulásig, megemlítette nagyobb hatású műveinek némelyikét, és kitért 1956-os szerepére (az értelmiség körében általános bizalmatlanság kialakításához hozzájáruló, október előtti írásainak "gunyoros" hangvételére, illetve október 23. utáni szenvedélyesebb, rádiós hangjára). Szakmai értékelését pedig így összegezte: "Ami Örkény irodalmi hatását illeti, annak ellenére, hogy jó író - 1951 előtt és 1953 után írott műveiben kifejezett művészi érték van -, mindig is csak egy szűk kör fogadta el írónak, ez azonban túldicsőítette. A felszab. előtt Karinthy Ferencék 'új Füst Milán'-nak nevezték, és 1956 körül 'urbánus' beütésű revizionista fiatalok (főleg egyetemisták) 'egy magyarul író nagy francia író'-nak becézték. Egyik sem reális. Irreális azonban, hogy Örkényt szélesebb körök nem ismerik irodalmilag." (M-22133/1)
A jelentést megrendelő Borók Kálmán főhadnagy hiányolta az író legutóbbi időben vallott álláspontjáról szóló információt, de elfogadta, hogy az ügynök akkortájt sem Örkénnyel, sem környezetével nem érintkezett, ezért nem is adott rá vonatkozó feladatot neki. Ugyanez a részleg, a BM belső elhárítással foglalkozó II/5-e alosztálya alkalmazta "Boriszt", vagyis Nagy Péter irodalomtörténészt is, aki viszont szokott találkozni Örkénnyel, így Gál Ferenc főhadnagy 1960 augusztusában és szeptemberében utasította, hogy tartsa a kapcsolatot, "folytasson vele egy alapos politikai beszélgetést", ismerje meg nézeteit, magatartását, elképzeléseit, "tudja meg, hogy Örkény jelenleg politikailag, irodalmilag és emberileg hol tart". Az alapos politikai beszélgetés láthatóan nem jött össze, a komplex feldolgozás helyett "Borisz" csak kisebb, de azért mégsem érdektelen értesülésekhez juttatta megbízóit. Amikor hármasban Somlyó Györgynél találkoztak, Örkény elmesélte, hogy az Élet és Irodalom számára riportot kellett készítenie egy disszidálás után hazatért személlyel, aki csalódott a kinti életben, s egyúttal neki mint szerzőnek állást kellett foglalnia a disszidensek kérdésében. "Elmondotta Örkény, hogy a Külügyhöz és a Magyarok Világszövetségéhez fordult, hogy adjanak neki ilyen riportalanyt, azonban ez nem sikerült, mert olyan disszidenssel, akinek rosszabb lett volna kint, mint itthon, nem találkoztak. Elmondotta megjelenésével kapcsolatban, hogy annak érdekében sok mindenre képes, de nem akar azért túl nagy megalázást."
"Borisz"-nak egyébként az a véleménye, hogy "Örkény nagyon meg van törve, azonban tartja magát, és úgy tesz, mintha helyzete nem izgatná. Meglehetősen cinikus és nihilista ember benyomását teszi." (M-18523)
Az író cinizmusát akár gépkocsi-vezetői engedélyének ügye is táplálhatta: 1959 novemberében Harangozó Szilveszter százados és Hollós Ervin alezredes Örkény politikai magatartásával indokolta a kérelem elutasítására vonatkozó javaslatát (O-10086/1).
Örüljön, hogy nincs rács mögött,
nehogy már saját kocsiján furikázzon a gyógyszergyári műszakba.
Örkény István, akinek a külügy nem tudott az irodalompolitika szempontjainak megfelelő 56-os exdisszidenst szállítani, végül nem az ÉS, hanem az Új Írás hasábjain közölt novellájával, A hattyú halála disszidálástól visszarettenő hősnőjének történetével tért vissza a nyilvánosságba. Nagyjából azzal egy időben, hogy a belügy "Borisz" révén megtudta: a fizetéséből nem tud megélni, ezért mások neve alatt mindenféle műfajban ír. Azt, hogy kiknek a neve alatt, nem árulta el az ügynöknek, de 1962. január-februárjában ennek már amúgy sem volt jelentősége: ettől kezdve valóban folyamatosan jelentek meg művei, saját nevével, az Új Írás után a Kortársban, majd az ÉS-ben is.
Utólag egyértelmű: Örkény István akkor talált rá igazi hangjára, amikor csak a kötött munkaidőn kívül lehetett író. Fejlődését - mint láttuk, nem annyira esztétikai, inkább politikai szemszögből - az állambiztonsági szolgálat is figyelemmel kísérte.
Részlet a szerző Titkos írás - Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956-1990 című kötetéből.
