Szabó T. Anna: "Nem akarom átírni a múltam"

Sorköz

​​Szabó T. Anna költő​ lapunk Sorköz rovatában mesél továbblépésről, önmagunk felvállalásáról, az ​összegyűjtött és új verseit egybefogó ​​Vagyok című kötetéről.

magyaranarancs.hu: A kötet megjelenésekor azt írtad az oldaladon, hogy „ez a cím és ez a kép, az, hogy bocsánatkérés nélkül vállalom az éneket és a létemet, bátorságot követelt, és története van”. Elmeséled ezt a történetet?

Szabó T. Anna: Azt szeretném egyszer elmesélni, hogyan lettem az, aki vagyok, hogy ezt a kíváncsiságot, a létszenvedélyt honnan kaptam. Ez az, ami igazából a könyvből kiderül. Amit viszont nem tudok elmondani versben, azt nagyon nehéz is elmondanom. Talán a Határ című nagyon személyes kötetem az, amelyben még elég sok mindent elmondok, és amely ennek az új könyvnek a háttértörténete is lehet akár. A másik része a fenti kijelentésemnek az a felismerés, amelyet nemrég Ady önéletrajzában olvastam: „azóta írok, vívok, elalélok s újrakezdem: vagyok”. Nyilván korábban is olvastam már, valahogy ott volt a fejemben, az a fogalom, amit angolul olyan jól ki tudunk fejezni, hogy unapologetic, vagyis: nem kérek elnézést, és erről ír Ady is: felvállalni, nem mentegetőzni. Nekem különösen fontos, mert amúgy bocsánatkérő alkat vagyok, de ötvenévesen ez már határozottan kínos lenne. Babits is eszemben volt: „No s megvagyok már. Lettem ami lettem./ Az Isten sem változtat rajta többé.” A borító története pedig a rigóhoz kapcsolódik, ahhoz, hogy hogy az első nagy könyvélményem Weöres Sándortól a Ha a világ rigó lenne volt. Ebben az a különösen fontos, hogy ez nem egy reflektálatlan rigó, erre nagyon jól ráérzett a borító tervezője, amikor a rigós fényképemet felhasználta,  mert a tükröződés, reflektálás nagyon fontos számomra. Akárcsak az, hogy édesanyámat elvesztettem. Egy halál látványát átélni, azt, hogy nincs már, akiből vagyok, nagy emlékeztető. Látni, ahogy József Attila fogalmaz, hogy valaki, mint talált tárgyat visszaadja az életét, az a létet még jobban felragyogtatja.

 
Fotó: Dragomán György

magyarnarancs.hu: A kötet nemcsak új verseket tartalmaz, hanem eddigi költői pályád összegzése, válogatása is. Ez a visszatekintés milyen felismerésekkel járt?

SzTA: Az összeszedés maga babramunka volt, és óriási nosztalgia, főleg az első kötetem esetében. Ez ugyanis még nem a Magvetőnél, hanem a Belvárosi Könyvkiadónál jelent meg, és már régen nincsenek közöttünk azok az emberek, akikkel a könyvön dolgoztam, például a két költő: Székely Magda, aki a kötetem szerkesztője volt, és a kiadó: Mezei András. Az is fontos tapasztalat volt, hogy milyen szégyenkezés nélkül megmutatni mindent, hogy nem szükséges az embernek meghamisítania az utat, amit bejárt. Szabó Lőrinccel foglalkoztam nagyon sokat, ő folyamatosan átírta a köteteit, tehát látom, hogy ez is egy lehetőség, de tartozom annyival annak a fiatal költőnek, aki voltam, hogy nem akarom átírni a múltam. Nem bántam meg és nem szégyellek semmit, főleg azért, mert a legrosszabb, ami egy költővel, különösen egy nőnemű költővel történhet, hogy szégyelli magát. Reflektálni viszont feltétlenül kell. Illetve ha azt kérdezed, mi az, amit áttekintek, azt mondhatom még, hogy hálás vagyok az elődeimnek, én nem vagyok egy apagyilkos alkat. Erősen meghatároz az, ahonnan jövök, Ferencz Győző és az angol szakos költők köre, illetve az angol költészetnek az a jellegzetes kettőssége, hogy egyrészt működik egy romantikus vonulata, másrészt egy visszafogott objektív figyelme is. Emellett azt is bele kell érteni a címbe, hogy szenvedélyes, afféle vagy-vagy alkat vagyok - elvégre a „vagyok” a „vagy” többes száma. Vagy élet vagy halál, vagy az „egész-igen, vagy az egészre: nem”, ahogy Rakovszky Zsuzsa Fehér-fekete című versében megfogalmazza. Utóbbi nagyon fontos számomra, főleg így, hogy idáig eljutottam, miközben a nemzedékem közül sokan nincsenek már az élők közt. Nagyon fájdalmas belegondolni, hányan távoztak időnek előtte.

magyarnarancs.hu: Mennyire vagy egy új szöveg esetében kritikus önmagaddal szemben, és mennyire voltál az most, az évtizedekkel ezelőtti szövegeiddel?

SzTA: Miért veszekedjek a korábbi énemmel? Sőt, sokszor irigylem is. Kevesebb tapasztalata volt, de több ideje volt a kísérletezésre. Azt nem mondom, hogy bátrabb volt, mert az enyém most már egy másfajta bátorság. De kísérleteztem – és most is kísérletezem – minden versemben, úgyhogy mi értelme volna ezeket a nyomokat utólag megmásítani? Ez egy útjelző, és arra gondolok ilyenkor, amit Babits írt, hogy „bárhol bukom, felén bukom”. Mindig minden versnél megfeszítettem az erőmet, és igyekeztem nem hazudni. Egyébként nagyon öngyötrő alkat vagyok, írás közben és amúgy is. Egy verset nagyon sokszor elmondok magamban, mielőtt kiengedném a kezem közül, a legtöbb versemet tudom is fejből. Kivéve azt a néhányat, ami csak úgy jön, amelyekről azt gondolom, hogy adományok. Tehát jól ismerem a szövegeimet, de még így is kerültek elő olyan összefüggések, amelyeket nem tudtam. A kísérletezést nem szeretném abbahagyni, de ez az összegzés azért is volt jó dolog, mert így kicsit olyan, mint egy batyu, most leteszem, és akkor megyek tovább.

magyarnarancs.hu: Látod már, hogy merre lesz ez a tovább?

SzTA: A próza és a vers aránya talán most megfordul az életemben. Ennek életkori sajátosságai is vannak, például az embernek megnőnek annyira a gyerekei, hogy elkezd ideje lenni a prózában való elmélyedéshez is. De inkább a Rakovszky-féle utat látom magam előtt, nem Szabó Magdáét, aki a prózaírás után már nem írt több verset.

Elsősorban költő maradok, a szemléletem, az elkötelezettségem, a nyelvi ritmusérzékem egy költőé.

Nem költői prózát akarok írni, de minden mondatomban benne van, hogyan állok a nyelvhez. De hogy pontosan milyen irányba megyek tovább, az mindig váratlan.

magyarnarancs.hu: Rengeteget idézel, akár beszélgetés közben is, és a versek dialogikusságát a kötet fülszövege is kiemeli. Ez a folyamatos párbeszéd, megszólítás honnan jön?

SzTA: Amióta az eszemet tudom, a nyelv a zenével van összekötve fejemben. Ez egyrészt a többnyelvű környezetből jön, ahol folyamatosan ismeretlen szavakkal találkozol, ezért gyakorlatilag csak a nyelv zenéjét hallod. Másrészt a többnyelvű környezet miatt a nyelvi megértés rögtöni korlátaival szembesültem, azzal, hogy a beszélni tudásomnak nagyon erős határai vannak. Ezt akkor tapasztaltam meg először, amikor végre úgy éreztem, el tudok mindent mondani, aztán négyévesen beírattak a német óvodába, és hirtelen egy kukkot nem tudtam. Akkor elnémultam, és megtanultam, hogy a nyelv a közlés eszköze ugyan, de nagyon limitált. A dialogikusság igénye tehát kicsit ebből is fakad, hogy többnyelvű környezetben felnővén az ember megpróbálja megérteni a másikat, megpróbálja megtanulni a másik nyelvét is. A magyar hagyománnyal való párbeszéd gyökere pedig egyrészt az ösztönös imitálás, utánzás, másrészt az életművek tudatos megismerésének a szándéka. Ha ugyanis egy szerzővel foglalkozom, akkor részletesen végigmegyek az életművön, a teljes olvasói figyelmemet neki szentelem. Például Esterházy Pétert nem ismertem igazán közelről személyesen, az elfogódott tisztelet távolságával közeledtem hozzá, de a műveit olvasva kamaszkorom óta úgy érzem, hogy folyamatosan beszélgetek vele. Ahogy más akár élő, akár már elhunyt szerzőkkel. Mert az irodalom számomra nem statikus dolog. Ezért nem tudnék tanár lenni, pedig van tanári diplomám, mert nem bírnám az irodalmat dobozokban visszakérni. Szerintem ugyanis az irodalom arra való, hogy gyúrjuk, hogy megpróbáljuk megélni.

 magyarnarancs.hu: Ebből fakad az olvasókkal való aktív kapcsolatápolás is? Sokat használod a közösségi médiát, ez ma már szerinted hozzátartozik a szerző feladataihoz?

SzTA: Sok nagyon jó szerzőt ismerek, aki ezt nem csinálja, sokáig én sem voltam Facebookon magánéletvédelmi okokból. Amikor viszont rájöttem, hogy lehet irodalmi beszélgetésre vagy játékra használni, akkor nagyon lelkes lettem. Például ott a limerick, amitől mindenki megőrül, rímeket keres, élvezi, és akkor azt látod, hogy nem is olyan reménytelen az egész. Ha azt nézzük, merre tart a világ, hogy egyre kevesebbet olvasunk elmélyülten, hogy a túl rövid és egyszerű szövegek olvasása, mint mondják, erodálja az empátiát, akkor ez a játékosság, dialógusteremtés a Facebookon kicsit örömet és reményt ad, mégha önáltatás is.

magyarnarancs.hu: Ezen a játékosságon túl hogy tapasztalod, van igénye az olvasóknak a verseskötetekre? Köztudott kiadói tény, hogy versesköteteket általában nagyon kis számban lehet kiadni.

SzTA: Örülük, hogy a nálam fiatalabb generációkban, például a slammerek esetében, van egyfajta szándék arra, hogy fellépjenek és kiálljanak a szövegeik mögé. Ez jó eszköz. Márcsak azért is, mert egyszer úgy is ki fogunk állni a szövegeink mögül, legalább akkor álljunk mögöttük, amikor még vagyunk. Persze a szemérmesség a legfőbb gátja mindennek. Tegyük hozzá, hogy ezt

a női irodalomban még nehezebb átlépni, mert nemcsak a saját gátlásunkat kell legyőzni, hanem azt az elvárást is, hogyan kell egy nőnek irodalmilag megszólalni, hogy mennyire szabad, illik kitárulkozni, és egyáltalán: mennyire lehet rossz kedvünk, amíg hisztisnek titulálnak.

A vers egyrészt tükör, másrészt útjelző, valamint az olvasónak receptet ad kicsit ahhoz, hogyan lásson. Már a rím olyan valami, ami reményt ad, ami ösztönösen valami fogódzót, kapaszkodót kínál, hiszen a rím már felelet: maga is olyan érzetet kelt, mintha választ kínálna egy kérdésre. Nekem például nagyon fontos az, hogy ritmikus legyen egy szöveg és könnyebben vihessük magunkkal a fejünkben. Tehát valami olyasmire gondolok, mint amit Szerb Antal mond, amikor a halála előtt összeállította a Száz versét: azért kell a vers, ne maradjunk üres kézzel az üres ég alatt.

magyarnarancs.hu: A miskolci könyvheti nyitóbeszédben azt mondtad, álljunk ellen annak, hogy a könyvekről való beszélgetések vérre menő csatákká váljanak. Elsősorban a háborús helyzetre utaltál, de közben nehéz elmenni amellett, hogy az egyre jobban politikai erőtérré alakított magyar kortárs irodalmi szcénára is értsük. Ezt hogy éled meg?

SzTA: Vannak a kötetben politikai versek, de soha nem akartam ilyet írni. Nekünk ugyanis a legeslegfelszabadítóbb az volt a 90-es évek elején, hogy végre nem kell politikával foglalkozni. A fene egye meg az összes hazugságot, az összes pállott nyavalyát, az összes hatalmi harcot, próbáljunk meg végre tiszta lappal kezdeni. Ebben a generációban még kicsit megvan ennek a felszabadultságnak az öröme és reménye. Ugyanakkor azt is vegyük hozzá, hogy Lator és Géher tanítványként azt is láttam, hogy nem kell aktívan politizálni: elég leírni azt, ami van, elég hozzászólni. Én pedig hozzá is szólok, nyilván nem programszerűen, hanem elkeseredésemben, mert ezek is útjelzők. Soha nem szerettem viszont a csatározást. Nem mondom, hogy nem vagyok harcos alkat, mert amiben hiszek, azt elmondom, de próbálom kerülni a konfliktust. Ebben a konfliktuskerülésben talán benne van a gyerekkorom reménytelensége. Elmondjuk, amit elmondunk, nyíltan vagy a sorok között, de ha nyíltan, akkor veszélyes, ha pedig a sorok közt, akkor mindenki örül, hogy legalább el lehet mondani – akárhogy is: szomorú. Gyerekkoromban olvastam Kányádi szamizdat verseit, ilyenkor arra gondolok, hogy ott legalább még nem tartunk, hogy szamizdatban kelljen verseket megjelentetni. Bár bizonyos szempontból a Facebook is szamizdat, hiszen más médiában nemigen van tere az embernek közvetlenül eljutni az emberekhez. Úgyhogy egyébként valószínűleg azért is vagyok boldogabb, mint amilyen lennék, mert ezeken a közösségi oldalakon közvetlenül megtalálom az olvasókat. A dialogizálás, a beszélgetés nekem nagyon fontos, és makacsul hiszek abban, hogy léteznek közös alapok. Amikor viszont folyamatosan jönnek a hírek az Ukrajna elleni háborúról, arról, hogy Putyin miatt Puskint sem lehet olvasni, az nagyon elszomorító, még ha érthető is. Nem mondom, hogy a világ őrültebb, mint valaha, csak jobban látjuk, hogy az.

 

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk