Különös örömünket leljük a népinyelv-sűrítményben, amelyről, vidéki asszony lévén, állíthatom, hogy hiteles: nem oly módon, mintha deskripciója lenne az utcán, a piacon, az udvarban, a szomszédban hallható vagy régebben hallott locsogásnak, hanem filhallás alapján az esszenciáját adja ki ennek a szaftos magyar beszédnek, íróilag remekül megkomponálva. A Rémtörténetek egy zenedoboz, hangzó élmény, a nyelv örömzenéje, különösen, amikor a parasztok és a mesterek beszélnek, de a „polgári szárny” selypegését is élvezet hallani.
Habzsolás közben azonban elgondolkodunk. Telis-tele van ez a regénynyelv szitkozódásokkal, átkokkal, gyalázkodással, olyan obszcenitásokkal, amelyek a magyar vidéki nyelv szerves részei, közhelyei, népi díszítményei – káromkodást ilyen mennyiségben és minőségben széppróza még nem látott. Pörölés, zsémbelés, leszólás, lebaszás, szidalmazás kavarog a szereplők jó részének beszédében és tudatában (a ravasz író a belső beszédet is tálalja, a kimondott mondatokkal vegyest).
*
Népharag kavarog így a népek kebelében és tudatalattijában. Amint fokozatosan megismerkedünk egy Kisoroszira hasonlító, ámbár névtelen dunai falu világával a hatvanas évekből, az is kiderül, hogy az embereknek megvan az okuk a haragra: szegénység, nyomor, az időjárás és a népi szocializmus csapásai sújtják őket. A gürcölés ellenére jókora az ínség. Az állam elvesz vagy ad kénye s kedve szerint, a csecsemőtől a vénig mindenki kiszolgáltatott. Mindig is az volt, még élnek a korábbi megaláztatások emlékei, a cselédsorban tengetett élet, a béresek, zsellérek, napszámosok és a kifosztott gazdák meg a nagy „közösködés” keservei. Ma is igaz: a szegénység sors. A szociális indulatok vége nem üres, hol mormogós, hol kiordított háborgás, szitkozódások, istenkáromlás és egymás gyalázásának formájában artikulálódnak. Ebbe az értelmiség is beletörődik. A mocskos zuhatag naturalizálódik – nálunk ez az élet rendje. A tanulatlanok és műveletlenek így fejezik ki magukat, mindig is így volt ez és így is marad, a nyelvünket senki sem veheti el. Végül is ártalmatlan beszédaktusok ezek, nem kerül sor tömegverekedésre vagy zavargásra, a káromkodás kölcsönössége rendet vág, rendet tart. A falu fönntartja a maga struktúráját, a káosz tajtékját pedig leszedi a nyelv. Ez a szitkozódós nyelvjáték működteti a kis közösséget, mederben tartja az ambivalenciák hullámzását. Az istenkáromlások sokasága még az Urat is a trónján tartja, végül is ítélkezzen Ő: „Ha a bűnöket számon tartod, Uram: kicsoda maradhat meg?!” (Zsolt 130:3) Mindenki bűnös, mindenki másra mutogat, sérteget, de visszakapja, és tudja magáról, hogy ő is vétkes. Ezért járnak az emberek a református meg a katolikus templomba, kivéve a küszöb alattiakat, akik erre sem érdemesek. Nem véletlen, hogy az egyik főszereplő, a Banya Teréz megbotlik a templom küszöbén és eltöri a térdkalácsát. Falun az én gyerekkoromban is volt „boszorkány”, akit mi gyerekek suttyomban csúfoltunk, pedig csak egy agyondolgozott, szegény, feketében járó, a tragacsát toló vénasszony volt. A felnőttek pedig legföljebb morogtak, vagy halkabb szóra intettek.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
