Arany János: Daliás idők
(első dolgozat [1849–1853], ötödik ének)
32
Még túl a két lyányon, szembe az ajtóra,
Másik kettő térdel a szoba-pallóra,
Párosan, de kissé széllyelebb egymástul,
Kettő pedig összébb, emezeken hátul.
Valamit emelnek közbül ezek négyen,
Ketteje görnyedve, más ketteje térden,
Könnyü hintaszéket, ami négy szíjon lóg,
Tengeri csigához mindenbe hasonlót.
33
Fölfelé a háta tornyodzik magosan,
Dinnye-gerézd formán, hosszu rovátkosan,
Széle széllyelterped, mint a páva farka,
Hanem tiszta fehér, nem pedig oly tarka.
Selyem boritéka ki van tömve puhán,
Jobb az ülés rajta, mint a gyenge mohán,
Benne a szép Eszter, kissé hátra dűlve,
Hintázgatja testét, sem fekve, sem űlve.
34
Lábait az ezüst medencében tartja,
Csekély öltözet van hideg ellen rajta,
Pongyola szabású ritka fehér kelme,
Gömbölyü termetét kimutatja selyme:
Termetét egészen, a szinét is félig,
Kebelétől kezdve, le a lábszár élig;
Nagy, fekete haja, derekán átvéve,
Kétfelől, mint egy öv, foly le az ölébe.
35
Első gondja volt, hogy mellét betakarná,
(Mutatta legalább, mintha ezt akarná),
Szemérmesnek látszó szempillái alatt
Ravaszúl leskődött a hamis gondolat.
Zavarodva Toldi még mindegyre ott áll:
„Asszonyom, hadd értsem, mi okon hivattál!”
De hamar megbánta együgyü kérdését,
Szégyellve az asszony hangos nevetését.
36
„Azér’ hivattalak, monda neki Eszter,
Hogy ezt a medencét lábam alól vedd el.”
Odamene Miklós, térdeit a kőre,
Lebocsátá frísen, a márvány lépcsőre.
Fehér lábacskáit, rózsaszinű habban,
Megtalálta s kezdé mosogatni abban;
De mialatt piros szép körmeit mosta,
Eszébe jutott az ártatlan Piroska.
37
Felkapá az edényt, maga is felállván;
Eszter pedig most a kőleányok vállán
Pihentette lábát, amelyek ott elől
A medencét tarták, lám mondom, kétfelől;
Így űlt, mosolyogván a Toldi szemébe.
Hanem a vitéznek komor lett a képe:
„Adta bestiája!” káromkodik s nevet.
Szeme közé önti a sok szappanlevet.
Köztudomásúlag már Petőfi piszkálta Aranyt azzal, hogy a Toldi és a Toldi estéje után írja meg hősének érett férfikorát is: „ha már a fejét és a lábát megcsináltad, kötelességed a derekát is megcsinálni”. Arany többször is nekiült, a végeredmény a Toldi szerelme lett. Két kísérletének, a kidolgozásnak (hagyományos kifejezéssel: dolgozatnak) még Daliás idők volt a címe: az itt idézett versszakok az első próbálkozás ötödik énekéből származnak.
Sajátos helyet foglalnak el Arany költészetében ezek a strófák – meg még az előző négy, de azok nem fértek ide –, különleges, félreeső helyet. A walesi tartomány, a kopár szík, a radványi sötét erdő vagy a Margit-sziget mellett akár úgy is lehet ezt a rövid részletet tekinteni, mint az életmű homályos, fülledt szeparéját.
Azt hiszem, nincs még egy jelentős költő, főleg nem ilyen terjedelmi dimenziókban, akinek életműve annyira nélkülözné a szerelem kifejeződésének azt az alanyi közvetlenségét, amelyet oly jól ismerünk Balassitól Csokonain, Petőfin, Adyn, József Attilán, Szabó Lőrincen és Radnótin át, mondjuk Petri Györgyig. Arany erotikája? Érdemes ízlelgetni ezt a kifejezést: elsőre olyan önellentmondásnak tűnik, mint a forró jég vagy a hideg tűz.
„Jodokot én éjjel megölöm az ágyban, / Mert nem tudok érted hova lenni vágyban – búgja a fellobbant szerelmében testvérgyilkosságra vetemedő Jodovna, Toldi mélységes pincebörtönének sötétje fölé hajolva, s a szenvedélynek, ha nem is ilyen bűnös és képtelen helyzetű, de ekkora hőfokú és erejű kitörésével nemegyszer találkozunk Arany eposzaiban, még nők részéről is, bár itt kizárólag nem-magyar nők ragadtatják magukat ennyire” – írja Vas István a Nehéz szerelem Félbeszakadt nyomozás című részében.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
