Vajda Attila: Birkózással kezdtem, és egész jól ment, ám egyszer, amikor párban gyakoroltunk, kicsúsztam egy fogásból, és fejjel a szegélyre estem. Eszméletemet vesztettem, még később is sokáig dadogtam: általános iskolában anyukámék visszaírattak egy osztállyal, mert nem úgy fejlődtem, ahogy kellett. Később fociztam Szőregen, de hogy nem lehettem valami jó, azt abból gondolom, hogy a felvételin nekem csak harmadszorra sikerült a 11-es pontról a kapuba lőni a labdát - előtte kétszer a földbe rúgtam -, így kapusként próbálkoztak velem. A kenuzást úgy választottam, hogy elmentem az unokatestvérem versenyére, és elvarázsolt az egész: a Tisza, a szép táj, a jó idő. Pedig nem szerettem a vizet. Kiskoromban, amikor anyukám meg akarta mutatni, hogyan kell úszni, úgy kapaszkodtam a nyakába, hogy majd' megfojtottam. Úszni egyébként a mai napig sem szeretek, csak küzdök az elemekkel.
Magyar Narancs: És a kis Vajda legyőzte önmagát...
VA: Minden nagy dologhoz előbb önmagunkat kell legyőzni, a magunk kreálta aggályokat, hogy aztán tovább tudjunk lépni. Gyermekkorban a szülők és az edző segítenek, ám ahogy idősödünk, egyre inkább rajtunk múlik. A lényeg, hogy a saját egónkat egy kicsit félre kell tolni, hogy aztán meg tudjuk magunkat mutatni a célunknak.
MN: Neked mi volt a célod?
VA: Két világ volt előttem. A sporté, amibe hatévesen csöppentem, és egy másik, a szüleim által prezentált, amit nem akartam. Õk földműveléssel foglalkoznak, nagyon sokat segítettem és segítek nekik a mai napig, nem szégyellem ezt, sőt. Nagyon tisztelem és becsülöm őket, hálás vagyok nekik, kétkezi munkával teremtettek meg nekem mindent, hogy az életben többre vigyem. Hogy találjak egy kitörési irányt, egy kicsit jobban boldoguljak. Természetesen az ő munkájuknak is vannak szépségei, például mikor nyáron az egész rózsakert a szivárvány színeiben pompázik, de az előtte és az utána lévő munka már kevésbé az. Úgy gondoltam, ennél kicsit többet akarok. Nemcsak magamnak, hanem majd a családomnak is. És ebbe egészen korán beleéltem magam, ennek tükrében kezdtem el dolgozni. Szerencsére jöttek az eredmények, tehát nem az volt, hogy csak akartam. Érmeket hoztam, amelyek ösztönöztek.
MN: Mit kaptál a sporttól?
VA: Szétnézhettem kicsit, láttam városokat és kultúrákat, átélhettem az utazás élményét, a kikapcsolódásét, milyen elmenni és megérkezni, vagy éppen érezni a honvágyat. A sport segített, hogy megismerjem és elfogadjam a többieket. Megtanított arra, hogy a kitűzött célok teljesítése küzdelemmel és lemondással jár. Pedig tinédzserkoromban én is csajoztam, buliztam, bandáztam volna. Néha persze kibukott ez, és kicsit félretettem a sportot, de ilyenkor jött Viktor (Vécsi Viktor, a nevelőedzője - a szerk.), és azt mondta, nagy sportoló lehet belőlem, kár lenne elcsúszni. És ettől mindig visszataláltam.
MN: Mindenben elfogadtad őt?
VA: Igen. Apám helyett is apám, pedig csak 10 év van közöttünk, szinte együtt nőttünk fel. Talán ezért tudunk ennyire jól együtt dolgozni. Ismerjük egymást, mindent tudunk egymásról, olyan is van, ami tényleg csak a kettőnk titka. Túlléptünk az edző-versenyző viszonyon, barátok vagyunk. Megbízom benne, mindig azon dolgozott, hogy a legjobb legyek.
MN: Mikor mondta először, hogy nagy sportolóvá válhatsz?
VA: Egy évvel a kezdés után már érmet tudtam szerezni, akkor már mondogatta, hogy tehetséges vagyok. Persze valamennyi tehetség mindenkiben van, viszont ennél sokkal fontosabb, hogy hajlandóak vagyunk-e ezt a tehetséget fejleszteni. Viktor úgy érezte, hogy abban az 50 fős szegedi csoportban van 3 tehetség, aki nagy sikerekre lehet képes, de bennem látta azt is, hogy mennyire elszánt vagyok. Mondtam az előbb, hogy a szüleim példáját nem akartam követni, így megpróbáltam mindent belevinni a sportba. Viktor látta, hogy szorgalmas vagyok, és valószínűleg ez nagyon imponált neki. Mindent megtett, hogy meggyőzzön: csináljam, mert van értelme. Azt mondta: "Tudok egy utat, ami sokkal jobb, csak végig kéne menni rajta." Eleinte nem értettem, mire utal, de később rájöttem: ha sikeres versenyző leszek, akkor egészen megváltozik a világ! Viktor ezt kínálta nekem - apránként. Morzsánként csipegettem föl tőle a tudást.
MN: Például?
VA: Õ tanított meg, hogy az edzés vagy a verseny nem csak egy fizikai állapot, mentálisan is fel kell készülni. Gyerekként elég a fizikum és a munka, de ahogy idősebbek leszünk, egy csomó más kell ahhoz, hogy képesek legyünk a Nagy Versenyre. Meg kell tanulni, hogy építsük fel az edzéseket, mi legyen a taktika, versenyszituációkat kell gyakorolni, és meg kell tanulni versenyezni is. Ennek köszönhetően egyre csak jöttek a sikerek, de 2001-ben mindez megszakadt, mert az egyesület megszüntette Viktorral a munkaviszonyt. 2004 tavaszáig Kása Ferenccel dolgoztam, aztán megkerestem Szabó Attilát, a Pulai Imre - Novák Ferenc kettős (Sydneyben 500 méteren olimpiai bajnokok - a szerk.) edzőjét, hogy mi lenne, ha velük készülnék. Akkor már lemondtam a 2004-es olimpiáról...
MN: De ott voltál, bronzérmet nyertél.
VA: Pulaiék noszogattak, hogy miért nem próbálom meg, és végül az ő bizalmuk hitette el velem, hogy Athén elérhető, ne adjam fel. Megnyertem a második válogatót, én utazhattam, és harmadik lettem. Addigi életem legnagyobb csúcsa volt ez. Mentálisan is, hiszen olyan döntéseket kellett hoznom abban az időszakban, ami egy felnőtt embernek is komoly dilemma lett volna: otthagyni a várost, amit szeretek, otthagyni egy edzőt a másikért, bizalmat szavazni egymásnak látatlanban, kimenni egy olimpiára. Aztán visszajöttem Szegedre, ahol az egyesület ajánlott edzőket, de én úgy éreztem, hogy Vécsi Viktorral szeretnék dolgozni. Komoly csata volt ez a klubon belül, de tudtam, mikor, ha nem most! Viktornak előtte elmondtam az aggályaimat, hogy nem szeretném, ha úgy tekintene rám, mint egy ifjúsági korú versenyzőre, mert már nem az a gyerek vagyok, akire ő emlékszik. Azóta eltelt három év.
MN: Mi volt a különbség?
VA: Egy érett versenyzővel egyszerűen másképp viselkedik az edző. Egy élsportoló már érzelmileg összerakta magát, és ezekből az állapotokból nem lehet csak úgy kibillenteni, mert a teljesítmény rovására megy. És én ebben a három évben olyan dolgokon mentem keresztül, hogy érzelmileg és mentálisan is előrébb kerültem. Ha Viktor nem tudta volna ezt kezelni, akkor elszúrhatta volna az egészet. Vakon bíztam benne, az én döntésem volt, én választottam. Abban a három évben is hoztam döntéseket, de közben megtanultam figyelni magamra, az érzéseimre. Naplót vezettem, megfigyeltem, milyen érzések estek jól, leírtam, milyen élethelyzetekben hogyan éreztem magam, és ezek megmaradtak bennem, ettől megnyugodtam. Pedig 2005-ben még nem úgy jöttek az eredmények, el is híztam, de kitaláltunk egy új edzésrendszert, egy egészen más szisztémára álltunk át, és innentől egyre jobb lett.
MN: Miben volt más?
VA: Addig napi kettőt edzettünk, hét végén pihentünk. A 2005-ös vb-n jött ki a rendszer hibája: az iszonyú kemény melótól pont a versenyre fáradtam el. A napi két nehéz edzéstől tulajdonképpen szerdára megroggyantam, így a hét hátralévő részében végzett munka nem sokat ért, a hét végi pihenő pedig nem volt elegendő. Ezért kértem Viktort, változtassunk ezen, és átálltunk a hétközi pihenőre, vagyis hogy háromedzésenként jön egy pihenő. Hétfőn egy lazábbal indítunk, aztán délután és másnap reggel feszülünk, majd jön a pihenő, amikor a szervezeted elraktározza az elvégzett munkát.
MN: Mikor írtad először a naplódba, hogy olimpiai bajnok leszel?
VA: Január elsején.
MN: Így kezdted 2008-at?
VA: Így. A lakásom is tele volt mindenféle cédulával, hogy szokjam a gondolatát, "olimpiai bajnok vagyok". Úgy gondolom, ha valamit akarok, azt le kell írnom. Szokás mondani is, jó hangosan, ami például akkor hasznos, ha beállok a bokszba, a rajt előtt. De még hasznosabb, ha le van írva. Kényszerré válik, amin nem lehet változtatni. Egyébként tudatosan volt felépítve az egész: két éve arra készültünk, hogy olimpiai bajnok leszek. Megvolt az edzésterv, leírtunk minden apró részletet, hogyan egyek, igyak, feküdjek, keljek. Milyen munka kell, milyen alázattal kell kimennem edzésre.
MN: Hogyan tudtál négy egyforma 250 métert menni a döntőben?
VA: Felépítettük ezt is. Hogy ne riasszon meg semmi. Az se, ha lesznek, akik kamikaze módjára elmennek. Edzésen például olyan pályákat mentünk, hogy a táv első felében Mike Róbert, a másodikban pedig Tóth Marci volt előttem, és nekem mégis nyugodtnak kellett maradnom, a saját tempómat kellett mennem úgy, hogy jó is legyen, és ki is bírjam. De a döntőben így is nagy volt a kísértés, hogy ne menjek az elejével, vissza tudjam fogni magamat. Hogy elhiggyem: az lesz jó, amit most csinálok, nem pedig, hogy "úristen, menni, menni!". Hogy ezt az egészet mentálisan összerakd, legalább annyira fontos, mint a fizikai melót elvégezni. Mert azt bárki el tudja, de versenyezni csak nagyon kevesen tudnak. Kevesen állnak úgy a kilences mezőnybe, hogy azt mondják: "Nyugodt vagyok, és tudom, mit kell tennem". Persze váratlanul ért, amikor az üzbég Menkov nagyon elment, de bíznom kellett magamban. Tudtam, hogy ez a gyerek 800-nál tutira megpusztul, mert ilyen időjárási körülmények között nem bírja. Ez az olimpia nagyon összetett dolog volt. Az egy hét alatt, ameddig nekünk tartott, mindenféle időjárás volt, nem volt mihez alkalmazkodni. Hol sütött a nap, hol esett az eső, hol fújt a szél, hol pára volt, hol szárazság. Nem volt két egyforma nap, ezért folyton gondolkodni kellett. Például azért voltam hosszú nadrágban, mert abban a nagy melegben a nadrágomat az üdítős jég közé tudtam tenni, ott hűtöttem, és egy órával a futam előtt vettem ki, különben megpusztultam volna ezzel az izomzattal.
MN: Nem is fájt?
VA: Megpróbáltam nem figyelni rá. 400-nál fájt, 500-nál le akartam tenni a lapátot. De ezeken minél előbb át kell lendülni, meg kell indítani a hajót, hogy a tested mielőbb túljusson a holtponton. A taktika az volt, hogy kijövök a rajtból, és ahogy megvan a jó utazósebesség, arra beállok, és a táv második felétől egy-egy megindítással tartom ezt a sebességtartományt. Így is történt: elrajtoltam, visszavettem, 250-nél tisztán látszik, hogy középen vagyok, a mezőnnyel, kicsit úgy is tűnt, csúszok vissza, pedig csak tartottam egy sebességet. A táv második felétől pedig 100 méteres megindításokkal szemléltettem azt a sebességtartományt, amiről tudtam, hogy ez az. Mondjuk szerencsés voltam, mert akire számítottam, a spanyol Cal, a jobb kezem felől volt, így folyamatosan figyelhettem. Volt, hogy hamarabb kellett indítanom, volt, hogy később, ez matek volt közöttünk, de nem változtatott a lényegen, hogy négy egyenletes 250 métert menjek. Soha előtte nem voltam erre képes, nagyon örülök, hogy amikor a legjobban kellett, akkor sikerült. Úgy 800 méternél tudtam, hogy megvan. Mert az utolsó 250 méteren gyorsabb vagyok mindenkinél, ott mindenki meghal. Ugyanakkor az volt a döntő legnehezebb szakasza is.
MN: Miért?
VA: Mert be kellett érni. Nem szabadott kiborulni, nem szabadott, hogy bármi befolyásoljon. Sok olyan versenyző volt, aki elment és aztán meghalt, és sose tudta meg, milyen a vége. Bennem az volt, hogy elvégeztem a munkát, itt vagyok, már csak 50 méter kell, de ha itt bakizok, végzetes lehet. Ezért inkább óvatos voltam, és az utolsót már nem is húztam.
MN: És milyen?
VA: Nem tudom hova tenni. Akárhányszor megnézem, ugyanúgy összeszorul a szívem, ugyanúgy elkezd remegni, majd görcsölni az összes izmom, ahogy akkor, Pekingben. Nem tudom hova tenni. Az a tudatállapot, amikor valaki készül valamire, és eléri. Eltervez valamit, és megvalósul. Mikor álmodunk valamiről, aztán ott van.
MN: Miben különbözik, hogy a dobogó tetején vagy a harmadik fokán állsz?
VA: Mindenben. Nagyon boldog voltam, amikor életemben először, Athénban a dobogóra kerültem. Azóta megtanultam, hogy még egyszer már nem állnék oda. Mert sokkal jobb vagyok annál. És ez a különbség a dobogón csak 20 centinek tűnik, de igazából olyan, mint egy 2 emeletes ház és egy 100 emeletes toronyház között a különbség. Ég és föld. Aki egyszer győz, az elhiszi magáról, hogy máskor is képes győzni. Kaptam egyszer egy idézetet: "A győzelem egy dologra tanít meg, hogy képesek vagyunk rá." És ez így van. Rájössz, hogy képes vagy rá még egyszer. És valahogy a tested is elraktározza ezt. Beleíródik a szervezetedbe, hogy ezt te tudod, ezt te megcsináltad. És innentől kezdve már egészen másképpen van. Az a harmadik hely egy nagyon jó elrugaszkodási pont volt. Tudtam, hol van a teteje: két fokkal feljebb. Szerencsére a másodikat átugrottuk.
MN: A sportági hierarchiában változott a helyzeted?
VA: Nagyon jólesett, amikor a 2007-es világbajnokságon Vereckei Ákos (kétszeres olimpiai bajnok K4-ben - a szerk.) odajött gratulálni. Akkor fordult elő ez először. Õ ugyanis senkit nem szokott dicsérni, sőt. Pekingben is tőle és Kammerertől esett talán a legjobban a gratuláció, valahogy most már ők a nagy öregek, és jó érzés volt, hogy elfogadnak. Elértem valamit. Az Ákos például sírva fakadt, hogy nekem sikerült egyéniben, neki pedig nem. De ezek örömkönnyek voltak.
MN: Innen hova tovább?
VA: Elkezdtem építeni a civil életemet, beiratkoztam a Szegedi Tudományegyetem Fogorvos-tudományi Karára. A sportban pedig ott az 500 méter. Pekingben nem tudtam bebizonyítani, hogy ott is én vagyok a legjobb.
MN: Ha nincs meg az 1000, akkor az 500 máshogyan alakul?
VA: Igen. Akkor nem lett volna akkora felhajtás körülöttem. Nem mentegetőzöm, nem hibáztatok. Volt egy szituáció, amit nem tudtunk kezelni. Nem volt aranyérem, ott volt mindenki, mindenki örült, én is, csak azt felejtettük el, hogy másnap nekem ugyanez van. Versenyeznem kell. Ami megvolt augusztus 21-én, az nem volt meg 22-én. Nem tudtam legyúratni magam, ott maradt a testemben a fájdalom, nem tudtam rákoncentrálni, éjfél volt, mire bejutottam a szobámba. Nem bírtam pihenni, reggel úgy keltem ki az ágyból, hogy merev voltam, mint ez az asztal. Hiányoztak dolgok, olyan ráhangoló folyamatok, melyektől előrébb végezhettem volna. Ahogy a világkupán fel tudtam építeni az 500-as győzelmet, egyből az 1000 méter után. Úgy érzem, van keresnivalóm. Az egyik arany megvan, a többiből tanultam. Van hová fejlődni. És van rá négy évem.
