Hochfilzenben karácsony előtt, azon a zord képű délutánon sűrűn, vaskos pelyhekben zuhogott a hó. A pálya széle zsúfolásig megtelt, osztrák, német és orosz zászlók erdője alatt tombolt a polgári körülményekhez illő módokon a közönség (például alpesi kolompokkal "biztatva kedvenceit"). A förgetegből a 45-ös rajtszámú lányt először kevesen figyelték, pedig már az első (számára hibátlan) lövészet után az ötödik helyen futott. A második körre a futóteljesítménye is feljavult, mozgása igézően harmonikussá vált, láthatóan belejött a versenyzésbe: "elkapta a fonalat". És újra hiba nélkül szedte le a hófüggöny mögül az ötven méter messzeségben csücsülő öt kistányért. A harmadik lősorozat előtt már az ő arcát mutatták a helyi kivetítőkön, az ő arcát figyelte a tévék előtt Európa-szerte a biatlonsport közönsége... Egy, kettő, három, négy, jaj, szünet, szünet, szünet... és öt! Megvan! Innen már az első helyről folytatta a lány a küzdelmet, valamivel több mint tíz másodperccel vezetve az orosz bajnoknő előtt. Az oroszok - a németek és a norvégok mellett a sportág kétségtelen legjobbjai a világon - az idei szezonra rettenetesen felszívták magukat, a fiúk is, a lányok is olyanok, mint a gépek... Albina Akhatovával csak kevesen mernek ujjat húzni. Tófalvi Éva azonban az utolsó, negyedik körben is hibátlan lövészetet produkált, s pályájának egyedülálló lehetőségével nézett szembe. De nem veszíthetett - helyzete olyan volt, mint bárkinek egy Forma-1-es utolsó körben, amikor már csak Alonso az ellenfél, a többiek tuti laposra vannak verve...
*
Magyarország soha nem lesz biatlon-nagyhatalom. Kicsi sem; itt sílövészet, nálunk? Se hó, se puska, se pénz; ezért is volt olyan szívet melengető, amikor december 19-én a mondott versenypályán, az ausztriai Hochfilzenben (Salzburgtól délre, kicsit délnyugatra, a Pillersee völgyében) ezen a világkupafutamon (a sportág csúcselitjének a versenyén) egy tréner a cél előtt, a pálya szélén futva valami ilyesmit kiabált: "Gyerünk, Éva, gyerünk! Még tíz másodperc, és megvan! Gyerünk, Éva!" És meglett, Tófalvi Éva ezüstérmet nyert az egyéni indítású viadalon, megelőzve a világ legjobbjait. A csodát az Eurosport jóvoltából látta a fél világ. Mi meg döbbenten hallgattuk, ahogy elérzékenyül a magyar adás riportere, mert a biztatás a tévébe is behallatszott.
A fél világ? A biatlon csak Magyarországon kevesek mulatsága - az is nyilvánvaló, miért. Megfelelő vagy akár kiváló körülmények közti űzéséért el kell (sí)futni egészen Ausztriáig vagy Szlovákiáig (a Felső-Garam-medencében fekvő breznóbányai pályán például rendszeresen rendeznek világkupafutamokat; az egyik legutóbbin a Magyar Narancs és a pozsonyi Új Szó öszszevont delegációja szurkolt ki egy 10. helyet Tófalvinak), s ez nem kétfilléres mulatság (plusz még a felszerelés, a töltények stb). Az űzhetőség pedig a nézettségre is kihat, hiába hallatlanul izgalmas a cucc, ha a marslakók sportja. Európában szerte ez persze egészen másképpen járja, a biatlon népszerűsége bármely sportággal szemben megállja a helyét, több tízezres (nemritkán futballstadionnyi) közönség előtt futják köreiket a legjobbak. A Nemzetközi Biatlon Szövetség a leggazdagabb ilyen szervezetek egyike, gyakorlatilag betegre kereste magát a tévé- és reklámjogokból. Ha mától nem szednének be egy huncut vasat sem, a biatloncirkusz (kvázi versenykörút) még akár tíz évig is folyhatna, ugyanúgy, mint ma (látványosan és gazdagon). Magyarország néhány imponáló szorgalmú és kitartású versenyzője az isten tudja, miből - feltehetően önerőből - biztosítja magának a viszonylag rendszeres részvételt a világkupán: hősies erőfeszítéseik a jelenlétre épp hogy elegendők, eredményekre nyilván nem.
*
Románia nem biatlon-nagyhatalom, mondjuk, inkább kicsi: az első körbe (a virtigli nagymenők közé) a németek, norvégok és az oroszok tartoznak - álomszerű gazdasági és természeti adottságaikkal. A másodikba az olaszok, franciák, svédek és a maguk kissé karcosabb-harcosabb módján az ukránok és a fehéroroszok. A harmadikba mondjuk a bolgárok és a románok sorolhatók (megfelelő természeti adottságok; rémes anyagi viszonyok, melyek elsősorban a pályák állapotában és számában, a versenyzők utaztatásainak korlátozott lehetőségeiben mutatkoznak meg). Mégis, az előbbiek egy Dafovska nevű, pár éve fénykorát futó hölgy versenyzővel tündököltek, az utóbbiak pedig a december 4-én 30. évét betöltő, csíkszeredai születésű Tófalvi Évával.
Bár a legutóbbi verseny sikeréhez semmi sem ér fel, Tófalvi mondjuk az elmúlt tíz évben finoman szólva is tisztes élversenyzői karriert ért el. Ha például idemásoljuk egy trénerével (Márton Simonnal) közösen adott 2003-as interjújának bizonyos részleteit, némi fogalmat nyerhetünk erőfeszítéseikről. "Ha valaki összehasonlítaná, hogy Évánál sokkal gyengébb külföldi sportolók mögött milyen apparátus áll, azt mondaná: kész csoda, hogy egyáltalán ilyen eredményekre képesek legyünk" - mondta akkor Márton. Tófalvi pedig így panaszkodott: "A tavaly is mindenkit kivittek a szeptember- októberi edzőtáborba: sífutót, síugrót, alpesi síelőket, csak engem felejtettek >>véletlenül<< itthon, akinek a legjobb eredményeim vannak a téli sportokban. Ha a feltételek meglennének, nem nehéz bekerülni a legjobb tízbe." Mára Tófalvi benne van "a tízben" - a megjelenésünk napján, majd a hétvégén is zajló oberhofi (Németország) futam előtt a világranglista kilencedik helyezettje összetettben (meg sprintben, meg egyéni indításúban is; az üldözéses szakágban 17.); magasan jegyzett név a szakmában. Nyilván javultak a körülmények is (például európai színvonalú pályát épített a versenyző "szűkebb pátriája" Hargitafürdőn), s nyilván Tófalvi most ér éppen pályája csúcsára. Részt vett három olimpián, az egyiken ő vitte Románia zászlaját, többtucatnyi világversenyen szerzett "pontszerző" helyezést.
Semmi egyéb dolgunk, csak heti rendszerességgel szurkolni neki. Tényleg olyan, mintha a Forma-1-ben lenne egy (romániai) magyar élversenyző.
