Magyar Narancs: Mikor tudatosult benned, hogy a szüleid menő sportolók?
Csipes Tamara: Nincs egy konkrét pillanatom, amikor leesett volna a tantusz. Ebben éltem, ebben nőttem föl, kicsi koromtól jöttek hozzánk újságírók. Eleinte talán nem fogtam föl, hogy apa olimpiai bajnok (Csipes Ferenc, 1988, Szöul, K4 1000 m – a szerk.), de voltam versenyein, tudtam, hogy jó abban, amit csinál, ahogy anyáról is (Orosz Andrea úszó – a szerk.), hogy 15 évig országos csúcstartó volt 400 gyorson. Arra viszont emlékszem, hogy még csak két-három éve kajakoztam, dobogóztam az utánpótlásversenyeken, és már mindenki azzal nyomasztott, hogy „olimpiai bajnoknak kell lenned, mert az volt az apád is”. És ha nem, akkor mi lesz, mindenki csalódik?
Tizenhárom éves koromtól annyiszor hallgattam ezt végig, hogy kell, és olyan sokáig mondogattam, hogy jó, persze. Meg akartam felelni, miközben belül egyáltalán nem ezt éreztem. Miért kéne? Egyáltalán, miért kell ezt csinálnom? Miért nem csinálhatom azért, mert szeretem vagy mert én akarom? Huszonöt éves voltam, mire ez az egész leülepedett bennem, hogy jó, akkor most gondoljuk végig, mit kell, mire vagyok képes, kinek akarok egyáltalán megfelelni. Tisztában vagyok azzal, hogyha nincs ez a kettősség, előbb is sikerülhetett volna. Akkor lettem olimpiai bajnok, amikor ezeket fejben rendeztem. Elég sokáig tartott és elég nehéz is volt érdemi segítség nélkül eljutni addig, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. És ma már nem is akarok.
MN: Az egyéves ausztrál kitérőd miről szólt?
CST: 2012-ben, miután nem vittek ki a londoni olimpiára, úgy éreztem, én ezt nem tudom folytatni, annyira összenyom minden. 2008-ban jött át hozzánk a Honvédba Kovács Kati, Kozák Dana és Szabó Gabi. Tizenkilenc éves voltam, és úgy léptem át ifiből felnőttbe, hogy minden átmenet nélkül megkaptam ezt a három embert. Idősebbek, tapasztaltabbak és eredményesebbek is voltak, és egy teljesen más hangulatú közeget hoztak. Addig egy fiúk-lányok vegyes csoportban készültünk, és bármennyire is igyekeztünk komolyan venni, gyerekek voltunk, fizetésünk se volt. És ebből a lazább hangulatú dologból lett egy nagyon feszült, nagyon nagy elvárásokkal teli csapat: folyamatosan hozzájuk kellett fölérni, mindennap kétszer velük kellett versenyezni. Ráadásul ők olyan habitusúak voltak, hogy nem tudtak nem versenyezni. Én meg nem ilyen vagyok.
| ||
Erikával (Medveczky Erika, sokszoros világbajnok – a szerk.) is versenyzünk, van, hogy kinyírjuk egymást edzésen, de ha kiszállunk a hajóból, ez nem folytatódik. Az ott egy annyira éles váltás volt, hogy abszolút nem tudtam lépést tartani. Megváltozott a hierarchia, már nem én voltam a legeredményesebb a csoportban, az addigi magabiztos hozzáállásomból a béka segge alá kerültem. Éreztem, hogy ez nekem rossz, nem bírom, hogy mindig mindenki Katival példálózik, apa is: „Érjél fel hozzá!” De hogyan, ha nekem ez nem jó?
Nyilván apának se volt könnyű igazságot tenni, úgy kezelni ezt a helyzetet, hogy mindenkinek jó legyen. És mivel ő is Katiékhoz hasonló, versengő típus volt és hasonló edzéseken is vett részt anno, azt gondolta, ez tök jó lesz, majd húzzuk egymást. Életem legszarabb négy éve volt, és ha valamiért még egyszer végig kellene élnem, azt mondanám, inkább iktassanak ki a Föld felszínéről. Rosszul voltam, ha le kellett jönnöm edzésre, besokalltam, azt gondoltam, ennél szarabb már nem lehet, menjünk ki, majd meglátjuk, mi lesz. Nagyon kellett az az egy év, életemben először végre tényleg azt csináltam, amit akartam. Ott nőttem fel igazából. Onnantól csinálom azt, amit szeretnék.
MN: És a kokainozós sztori? Amikor Dombvári Bencével megbotlottatok, azt kibontod?
CST: Benne voltam ebben a „tök jó, azt csinálok, amit akarok” érzésben. Mindenki nekem jött, amikor kimentem Ausztráliába, csak anya állt mellettem. De meg mertem lépni. Aztán haza mertem jönni azok közé az emberek közé, akiktől tudtam, hogy megkapom majd a „Na, én megmondtam…” kezdetű mondatokat. Ki mertem lépni egy 6 éves kapcsolatból, el mertem válni a férjemtől. Addig az volt, amit apa akart, a Honvéd akart, a párom szeretett volna. Belelendültem ebbe a felszabadultságba. Hazajöttem, féléves felkészüléssel sikerült vb-t nyernem, úgy éreztem, vissza tudok jönni az élmezőnybe, és hogy enyém a világ.
Amióta az eszemet tudom, nyaranta versenyzek, gyerekkoromban sem volt olyan, hogy ide-oda megyünk a haverokkal. Azt viszont végigbuliztam, életem legjobb nyara volt. És őszintén mondom, nem csinálnám vissza. Intenzív tanuló időszak volt magamról. Meg mindenről. Akkor voltak pillanatok, amikor megbántam, és nem szeretném még egyszer átélni a szüleim csalódását, de mikor legyek hülye, 40 évesen? Rossz volt, de az ilyenekből, amik nem küldenek padlóra, hanem pont attól annyira kellemetlenek, hogy te belül érzed, hogy ez szar, de nem akarsz világgá menni, sokat lehet épülni, profitálni. Ráadásul akkor ismerkedtem meg Ákossal (Molnár Ákos, egykori úszó, Verrasztó Dávid edzője – a szerk.), és 2015 szeptemberétől, az eltiltás után, a tőle elsajátított mentalitással kezdtem el edzeni. Tudtam, hogy vagy olimpiai bajnok leszek, vagy ennyi, lehúzom a rolót.
MN: Pszichésen erősített meg?
CST: Húsz év munkája nemcsak azt jelenti, hogy edzettél és lettek izmaid meg állóképességed. Nemcsak fizikailag fejlődsz, hanem pszichésen is: az a húsz év mára itt van fejben is. Tudom, ha 10×2 perc kell bármiből, akkor az utolsó hármat is ugyanúgy meg kell csinálni. Az pedig, hogy meg tudom-e, már fejben dől el. Rio előtt csak arra edzettem, csak azt vizualizáltam, hogy ott leszek a döntőben, erre vártam, erre készültem, tudtam, hogy nagyon fog fájni. Ez adott egy pluszlöketet, egy kis adrenalint: mint amikor verseny előtt izgulsz, fölmegy a pulzusod, a hátad közepére sem kívánod, mégis túl tudsz ezen lendülni. Mindenkinek megvan a maga módszere, amivel föl tudja magát spannolni. Az enyém ez lett, hogy oké, hogy ez csak egy sima edzés, és mondhatnám, hogy a tizediket már nem csinálom meg, de lehet, hogy amikor majd ott leszek, pont ez a tizedik fog számítani. Egyebek közt ebben segített rengeteget Ákos, hogy ne csak 50 százalékosan legyek ott edzésen. Meg tudom vele beszélni, ha kiborító napom volt apával. Edzőként azt is el tudja mondani, mit várna el vagy mit cselekedne, ha az ő csapatában történne ilyesmi.
MN: És apádnak mi a tudása?
CST: Ránéz az emberre és tudja, technikailag mit kéne csinálni ahhoz, hogy gyorsabb legyél a vízen. Nagyon ért a csapathajókhoz is, össze tud kovácsolni négy totálisan más technikával evező embert is. És ahhoz képest, hogy a magyar rendszerben nőtt fel és azt hozta magával, elég jól érzi a sok edzés és a 21. századi technológia közötti középutat. De szerintem a tökéletes edző – aki amúgy nem létezik – a parton is próbál segíteni. Neki ez nem mindig sikerül.
MN: Hogy gyerekkorod óta ő az edződ, az milyen helyzet?
CST: Nem mondja ki, de érzem, tudom, hogy vannak elvárásai edzésen és versenyen is. És mivel hirtelen haragú, nem tudja elrejteni az érzéseit, látom azt is, ha csalódott. Tök rossz érzés, amikor edzésen nem tudom megmondani, miért nem megy – van olyan, hogy az nem a te napod. És erről az egészről nyilván nem tudom leválasztani, hogy ő az apám is. És az egyetlen, akinek igazából meg akarok felelni. Nem mondom, hogy nem volt része abban, hogy nekem az olimpiai arany nehezebben sikerült, de ezt a nagyon különleges, törékeny szituációt még az is nehezen kezelné, aki jártas a pszichológiában. Mi úgy mentünk végig a szülő-gyerek kapcsolat fázisain, hogy közben együtt kellett dolgoznunk. Egy cél volt, amit ő sokszor jobban akart, mint én, és ebből sok konfliktusunk volt. Meg aztán voltak olyan életszakaszaim, amikor mást szerettem volna csinálni, csak tudtam, hogy azt nem fogadnák el apáék.
MN: Mit szerettél volna?
CST: Például tanulni. Volt bennem egy félsz a jövővel kapcsolatban: belefeccöljek-e még négy évet, mi lesz, ha nem sikerül, és aztán ott állok majd pályakezdőként 30 évesen úgy, hogy nem tanultam semmit. Vagy egy olyan diplomával, amit nem is akartam, csak azt tudtam a kajakozás mellett. Mert e mellett a sportág mellett azért elég nehéz olyasmit tanulni, ahova mindennap be kell járni. A MOME-ra szerettem volna menni, számítógépes grafikus akartam lenni, de levelező ott sincs. És hát nálunk a sport volt az első. „Minek akarsz diplomát, a kajakozásból fogsz megélni.”
| ||
MN: A titeket jól ismerők azt mondják, két dologban nagyon hasonlítotok egymásra. Az egyik az evezési stílusotok, a másik pedig, hogy mindketten konokok vagytok, ennek az összes pozitívumával és negatívumával együtt. Például, ha valamit elhatározol, abból nem lehet kibillenteni, azt végigviszed.
CST: Az evezési stílusomon nagyon látszik, hogy apa a nevelőedzőm. Fiúsan evezek, azt nem mondom, hogy tökéletes technikával, de nagyon közel áll hozzá az, amit csinálok. Ami jó és rossz is amúgy: velem nagyon jól lehet együtt evezni, én viszont nem tudok olyannal, akinek van valami extremitása, például, ha nagyon megbillenti a hajót. És persze, tudom, hogy a jobb könyököm picit lent marad, a bal nagyon följön és így picit féloldalas a derekam, de ez inkább nyújtás kérdése, és másnak azért ennél több hibája van általában.
A konokságot elfogadom, ez a legrosszabb tulajdonságom. De sokszor voltam megalkuvó, mert fontosabb volt a békesség. Az állandó harci-készenléti állapot engem kicsinál. Ezért is csináltak ki Katiék, és kicsinál az is, ha apával ilyen helyzet van. Én nem az a típus vagyok, aki az idegességét beleadja az edzésbe. Nem tudok koncentrálni, leblokkol az agyam, azt érzem, menekülni kell. Szóval ki lehet billenteni, és sokszor mások miatt sem vittem végig az elhatározásaimat. Pedig lehet, hogy most még előrébb tartanék.
MN: Abban, hogy ez az egész köztetek működik, mekkora szerepe van a te „megalkuvásaidnak”?
CST: Minket ez az olaszos stílus jellemez, hirtelen haragú vagyok én is, de utána meg tudom beszélni higgadtan, nem vagyok haragtartó. Jó, én se szórom a világra a tündérport, de amit sokan nagyképűségnek vagy bunkóságnak gondolnak, az inkább zárkózottság. Az biztos, hogy én ezt az egészet apával nála jobban kezelem. Ő például sokkal makacsabb nálam. Ha elhatározza, hogy nem szól hozzád, mert bunkó voltál, akkor nem szól hozzád. Megvárja, amíg a másik lép. Tizenéves voltam, nagyon fáradt és szomjas, amikor egy hosszú evezés felénél kiszálltunk. Apánál volt az innivalóm, de annyian voltunk, hogy nem tudott egyből odajönni.
Nagyon kiborultam és kicsit csúnyábban mondtam el azt, hogy kösz, hogy nem jöttél. És aztán amikor odaadta a kulacsomat, behajítottam a Duna közepére, annyira elszállt az agyam. Láttam rajta, hogy iszonyat ideges lett ő is, én meg dafke nem ittam egy kortyot se, hanem beültem a hajóba és egyedül visszaeveztem. Azt mondta, „Jó, akkor többet nem kell jönnöd edzésre”, én meg azt gondoltam, pár nap után úgyis fölhív. De rohadtul nem hívott, én kerestem egy hét után, hogy visszajöhetnék-e? Azt felelte, persze, már várt. De nem mondta volna, ő ilyen, hogy a végsőkig húz mindent.
MN: Az megvan még, milyen volt olimpiai bajnokként, a riói döntő után találkozni vele?
CST: Nem volt filmbe illő jelenet, amiben mindketten sírunk. Alapvetően nem ilyenek vagyunk, a kapcsolatunkban sincsenek nagyon megható pillanatok. Persze, nagyon örültünk, de olyan későn tudtunk csak találkozni – interjúk, átöltözés s a többi –, hogy addigra már picit leülepedett bennünk. Nem az volt, mint mondjuk egy válogatón, ahol kiszállsz a stégre, ott van mindenki és rögtön lehet örülni. Rióban ráadásul a mi számunk volt az utolsó, mindenkit végig kellett nézni – csak álltam és vártam, hogy ébredjek már föl kicsit, menjünk már.
MN: És a célba érés? Hogy neked is sikerült?
CST: Végigfutott, hogy mennyit güriztem ezért gyerekkoromtól, és végre, erre vártam mióta! Hogy történjen már valami. Nagyon nagy élmény, fontos verseny volt az életemben, ami abszolút meghatározza a mostani és a jövőbeni hozzáállásomat a sporthoz, de amúgy nem az a döntő az, amire támaszkodom. Az első világbajnoki aranyam (2010, Poznań, K4, 500 m – a szerk.) sokkal markánsabb versenyélmény, ott olyan nevekkel ültem együtt, hogy Janics (Natasa), Kovács (Katalin), Benedek (Dalma), legyőztük az akkori csúcsszuper német négyest – ott tudtam, hogy érdemes kajakozni.
Rióban meg mentünk egy jó pályát, és igen, izgultam, meg pszichésen kicsit nehéz volt, hogy három olimpiai bajnokkal ültem egy hajóban (Szabó Gabriella, Kozák Danuta, Fazekas-Zur Krisztina – a szerk.), ami csak annyiban különbözött a londonitól, hogy a Kati helyén én voltam. Nagyon akartam bizonyítani, nekik is és magamnak is, viszont azt is tudtam, hogy abban a négyesben csak Dana nyújtott nálam jobb teljesítményt, tehát magabiztosan ültem bent, mert tudtam, hogy nekem ott helyem van és rajtam nem fog múlni.
MN: Egyest vagy csapathajót nehezebb menni?
CST: Fizikálisan mindegyik ugyanúgy néz ki: 40 másodperctől már baromira fáj. Mert hiába evez melletted egy vagy három ember, attól még ugyanúgy a 100 százalékot kell adnod. Inkább a mentális részében van különbség. Egyesben te érzed, te döntöd el, mikor kezdesz el finiselni, de túl is lehet gondolni a dolgokat, el lehet taktikázni, egyedül azért tudsz hülyeséget csinálni: úristen, mi lesz, ha nem bírom. Vagy nem bízol magadban és meggondolod magad. Míg párosban vagy négyesben nem lehet csak úgy gondolni egyet, hogy, fú, ezt most mégse bírom, a megbeszélteket kell csinálni – bár párosban azért előre szólunk, hogy a változtatás jogát fenntartjuk –, nézed vagy érzed, mit csinálnak a többiek, kvázi gépszerűen megy. Mentálisan csapathajóban könnyebb, valahol leveszik a többiek a terhet a válladról azzal, hogy ott vannak melletted. Bízol bennük, értük is hajtasz, hiába fáj, hiába nem bírod, nem teheted meg, hogy megállsz.
MN: Általában, hogy a végén itthon ki a gyorsabb, szerinted min múlik?
CST: Abszolút pszichésen dől el, a munkát mindenki ugyanúgy beleteszi. Az első hat ugyanúgy lemegy, napi kettőt edz, széthajtja és sanyargatja magát – mindegy, hogyan nevezzük, de van benne önfeláldozás és meló. Fizikailag nem szenvedtem anno Katiéknál kevesebbet, de ha pszichésen rottyon vagy, nem tudod ugyanazt a munkát elvégezni. Sokszor volt, hogy lemaradtam, megálltam, de nem azért, mert nem akartam ugyanolyan erőbedobással dolgozni, hanem mert az agyam, ami az izmokat és mindent irányít, leoldott. Folyamatos stresszben voltam, se pihenni, se regenerálódni nem tudtam, folyamatosan járt az agyam, állandóan fáradt voltam.
MN: Azt mondják, képes vagy legyőzni Danutát.
CST: Igen, én is érzem magamban a képességet.
MN: Róla korábban mindig azt mondtad, hogy „ő egy külön kaszt”.
CST: Dana és én totálisan mások vagyunk. Tűz és víz. És egy olyan típusú embernek, amilyen én vagyok, sokkal nehezebb. Szeretem megélni a dolgokat, nagyon sok mindent nem bírok kizárni, és ez sokszor visszavet. Dana nagyon összeszedett, ha valamit kigondol, akkor azt csinálja. Az ő hangját sose hallod, viszont addig megy, amíg el nem éri. Gyerekkorától kezdve 100 százalékban ott van, csak arra fókuszál, ha esik, ha fúj vagy fáj valamije, ugyanazt tudja lerakni. Másik kaszt, mert benne minden megvan, és a tehetség, a szorgalom, az alázat verhetetlen kombó. Nagyon jó versenyzőtípus is, tehát aki föl akar érni hozzá, annak ezekre mind szüksége lesz.
MN: Hogy állsz?
CST: Tehetséges vagyok és Rio óta a szorgalmammal sincs baj: addig hajtok edzésen, amíg végem nincs, sose csalnék le semmit. Egyedül ez a „szemellenzősség” hiányzik, hogy akkor is ott legyen a fókusz, amikor kilépek az ajtón. Ez adja azt a fél vagy egy hajó különbséget. De ha ezt is elsajátítom és tényleg lesz egy tökéletes évem – ami húsz év alatt még sose volt –, amikor semmilyen probléma vagy konfliktushelyzet sem vesz el tőlem energiát, akkor le tudom győzni Danát.
MN: Milyen számokban látod magad?
CST: Mivel Tokióban egyesben és párosban országonként két egység indulhat, három számban simán benne tudok lenni. Ha egyesben és párosban az első kettőben leszek, akkor biztos, hogy a négyesben is benne vagyok.
