Magyar Narancs: A nagybátyád, Esterházy Márton azt mesélte, nem bírta elviselni, hogy kapus lettél. Te erre emlékszel?
Esterházy Mátyás: Igen, sokáig tényleg le akart beszélni, de a kedvemet nem tudta elvenni. Nekem nagy dolog volt, hogy Marcival focizhattam (29-szeres válogatott, háromszor nyert bajnokságot a Honvéddal, játszott az AEK Athénban és a Panathinaikoszban, gólt lőtt a braziloknak – a szerk.). Egy hintaállvány volt a kapu, oda rugdosott, és ha berúgott a sövénybe, azt nem úgy fogtam föl, hogy vége a világnak, hanem kértem, rúgja el újra. Kilencévesen édesapám egyik barátja vitt el magával egy edzésre, január volt és egyméteres hó a BVSC pályáján. Megkérdezték, ki akar beállni a kapuba, én jelentkeztem. Nem hiszem, hogy ez a választás tudatosan a futás ellen irányult volna, de ott ragadtam és nagyon szerettem. Kapuban lenni kvázi egyéni sportág, külön edzésekkel. Tehetség szempontjából amúgy elég limitált voltam. Nagyon akartam, szerintem sokat is tettem azért, hogy magas szinten tudjak védeni, eljutottam az NB I-ig, de végül azt a tanulságot vontam le, hogy ez nem az a szint, amit én szeretnék. Nem a futballtól, hanem az élettől. És akkor eldöntöttem, hogy abbahagyom.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
