Erről tanúskodik a magyar nyelvben az örömfoci kifejezés, amelynek eredete az örömtánchoz és az örömzenéhez nyúlik vissza. Más sportágak elnevezése nem kapcsolható ilyen természetesen a pozitív érzelemhez: bár szörnyszülöttként létezik az örömkosárlabda is, egyelőre sem az örömöttusa, sem pedig az örömrögbi nem veszélyezteti a futball kivételes helyzetét. Számos oka van ennek a különleges állapotnak: a hagyomány, a gól ritkasága, a tét nagysága vagy a médiavisszhang mellett nem elhanyagolható tényező más sportok viszonylag egysíkú érzelemnyilvánítása. A röplabdázók kombinatorikailag is nehezen követhető, pontonkénti pacsizása unalmas és érthetetlen. A visszafutás közben öklét rázó dán kézilabdázónő, a felborult bogarat imitáló spanyol teniszező vagy a szorító sarkában, kötélre állva üvöltő német bokszoló gesztusa erőltetett, látványa közhelyes, bár a hasonló pózt felvevő magyarok esetében általában megengedőbbek vagyunk. A futballban szélesebbek a gesztusok, nagyobb a pálya, több a lehetőség. Egy vízilabdázó vagy egy biciklista gesztusait behatárolja a közeg vagy a sporteszköz; a pingpongozó kis köröket fut, ugrál és hadonászik, a kajakos emeli a lapátját és beborul a vízbe, az atléta zászlóba burkolózik, és elnéz az előle hátráló fotósok feje fölött. Hol van ez a futballgesztusok differenciáltságához képest? A labdarúgásban tehát az öröm kifejezése egyrészt a rá irányuló médiafigyelem, másrészt az érzelemnyilvánítás változatossága miatt válhatott az elmúlt évtizedekben pszichológusok, kultúrantropológusok és szociológusok vizsgálatának tárgyává.
Az örömgesztusok rendszertanának alapvetését természetesen a művelt futballszurkoló bibliájában, Desmond Morris kultúrantropológiai összegzésében találhatjuk (Desmond Morris: The Soccer Tribe. London, 1981). Morris vaskos könyvében - amely elsősorban az ősi törzsi rítusok (máshol a majmok szokásai) viszonylatában vizsgálja a modern labdarúgást - tizennyolc formára osztja a futballisták gólörömét. Bár az egyéni és csoportos alapkategóriák, mint a sprint, a felugrás, a karok magasba lendítése, a levegő öklözése, az ölelés, a harci tánc, a simogatás, a búbolás vagy a csók ma is a legfontosabb kifejezési formák közé tartozik, tagadhatatlan, hogy az elmúlt huszonöt évben sokat módosult a fociöröm megjelenési módja és recepciója. Bár Morris remekül felismerte a gesztusok latinamerikanizálódásának tendenciáját, amely éles ellentétben áll a sportág angol ("sportsmanlike") gyökereivel - a nyolcvanas évek legelején a globalizálódással, a média szerepének erőteljes növekedésével és az ezzel együtt járó gyors ütemű teatralizálódással ő sem számolhatott. Szerencsére úgy tűnik, a fejlődés legszörnyűbb szakaszán, a kilencvenes évek végén túlléptünk. A nagy játékosok az ezt megelőző évtizedben kezdtek egyéni márkavédjegyek kialakításába: Hugo Sánchez szaltózott, a svéd Brolin felugorva, félfordulattal a levegőbe ütött, Klinsmann repülőzött és hason csúszott, Jancker a gyűrűjét csókolgatta, del Piero az ég felé mutatott. Bebeto és társai gyermekringatása, Thuram gondolkodó gesztusa (a horvátok ellen életének első, majd utolsó gólja alkalmával) vagy Roger Milla szögletzászló-lambadája pedig az évek során annyiféle változatban szüremlett le egészen a területi serdülő meccsekig, hogy félő volt, soha egyetlen őszinte megnyilvánulásra nem kerül már sor.
Az egyfelől megmerevedő, másfelől extrém formákat öltő gesztuskészlet burjánzását a futball fő funkcionáriusai (Morris nyomán: a Vének) sem nézték jó szemmel. A FIFA már a nyolcvanas évek elején megpróbált fellépni a játékosok gól utáni csókolózása ellen, és szigorú határozatot hozott a "férfiatlan megnyilvánulások" megfékezésére. Kevés sikerrel - a határozott szankciók miatt a zabolázhatatlan férfiak egyedül talán a trikójukat nem veszik le olyan gyakran. A nyolcvanas évek végétől kezdve épp a tiltó szándékkal ellentétes fordulat következett be. A korábbi, nagyrészt ártatlan preszexuális öleléseket és gyengéd puszikat sokszor felváltották az előre beállított, orgiasztikus csoportjelenetek, a kar ütemes fűrészmozgása mint a közösülés leképezése vagy más, gyakran homoerotikus felhanggal bíró gesztusok. Hol voltunk már ekkor a futball hőskorából ismert kézszorítás visszafogottságától? Vagy akár csak a befelé fordított tenyérrel bemutatott V-betű obszcenitásától? (Ezt a gesztust Angliában az egykori kiváló díjugrató bajnok neve nyomán gyakran még ma is "Harvey Smith"-nek nevezik. A népszerű sportoló 1971-ben, a megnyert brit nagydíj után még lóhát-ról mutatta fel széttartott két ujját a bírók felé - rövid úton megfosztották címétől.) Ha a tiltás nem is segített, a célcsoport fiatalodása (és a jó ízlés) talán igen: manapság mintha eltűnőben lennének a direkt szexuális jelzések.
Más területen szükségesebb volt a szigorítás, sőt talán eredményesebb is. Szintén dél-amerikai mintákból indulva ugyanis a labdarúgók gólörömükben gyakran testi épségüket kockára téve rohantak ki a pályáról a nézőtér felé. Így tört derékba (lábba) a tehetséges argentin csatár, Martin Palermo karrierje, aki
örömében egy betonfalra
ugrott, ami abban a pillanatban a lábára omlott. Az eredmény: kettős lábtörés. A svájci Servette portugál játékosa, Paulo Diogo még szerencsétlenebbül járt. A Schaffhausen ellen szerzett gólja után kiszaladt a szurkolókhoz, és szokás szerint felugrott a pályát övező kerítésre. Jegygyűrűje azonban beakadt, és a leugráskor - most a gyengébb idegzetűek forduljanak el - két felső ujjperce is ottmaradt. A bíró egyébként sárga lappal jutalmazta a túlzott gólörömöt.
A vetkőzés és a kifutás tiltása persze nem vette el az ötletes és tréfakedvelő örömfocisták kedvét, így a játékosok az új évezredben is számos változatban lépnek interakcióba társaikkal és a közönséggel, a csúcspont meghosszabbítása érdekében. A tapsoló, pisszegő, hallózó, ordító, keresztvető, melldöngető, íjazó, karatézó, virtuális pisztolyfüstöt elfújó, önmagát főbe lövő, egymásnak cipőt pucoló, így-úgy térdelő, fekvő és ülő figurák változatossága szinte végtelen. Tulajdonképpen az a meglepő, hogy az igazán határátlépő gesztusok még mindig hátravannak: a játékosok nem ölelgetik a bírót, nem táncolnak a labdaszedővel, nem másznak fel a kapu tetejére.
A gólöröm a média és a futball szerves része lett; ma már az interneten terjedő klipeken vagy a tévés összefoglalókban a gólok dramaturgiájának kihagyhatatlan eleme a boldog pillanat elnyújtása is. A játékosok médiatudatosságának emblematikus kezdőpontja Maradona 1994-es gólöröme volt, amikor a világ legjobbja "emelkedett" állapotban a partvonal mentén álló kamerába üvöltötte boldogságát. Ha eksztatikus kitörését összevetjük egy zárt kapuk mögött játszott meccs szerény örömgesztusaival, rögtön világosan látszik a felvevő közeg szerepe. A sztárok marketing-tanácsadói mostanra azonban lassan ráébredtek, hogy a gesztusokat nem szabad teljesen kiüresíteni, a változatosság és az őszintébbnek tűnő mosoly eladhatóbbá teheti a terméket. Így aztán Totti unalomig ismételgetett cumizása az utóbbi hónapokban vagy a játékos lázadó természetét, vagy eredendő egyszerűségét illusztrálja (mellesleg azt is jelzi, hogy tényleg sok gólt lő). A tendencia kitapinthatósága ellenére persze még nem érkezett el a csupasz mosoly országa: Lampard ugyanúgy kiterjeszti szárnyait, Ronaldo általában felemelt kezének egyetlen ujját rázogatja, Gera Zoli meg szaltózik, ha éppen nem fáj a lába.
A futball konzervatív és médiafüggő érzelemszabályozói manapság a gólöröm helyett inkább a meccset követő rituálé során ügyelnek arra, hogy egységesek legyenek a gesztusok: az örömkörök és a tréfás csoportos akciók lezajlása, valamint a kézfogás után kerülhet sor a kupa ünnepélyes felemelésére, rituális agyoncsókolására, majd a pezsgő fröcskölésére, miközben a háttérben a szélgépből érkező csillogó fóliadarabkák csupán a szabvány szerint megadott magasságig emelkedhetnek. A gondosan rögzített öltözői duhajkodás után másnap következhet a jól koreografált buszos diadalmenet, az integetés és a közös dalolás.
A fontos gól, az egyszerű győzelem, a verítékkel kiharcolt továbbjutás és a kupaátadás örömgesztusait valamennyien jól ismerjük, őszinteségükben gyakran fürdőzünk, még gyakrabban kételkedünk. Ha a vegytiszta érzelmeket keressük, kicsit másfelé kell fokuszálnunk. Ilyenkor alkalmazható igazán a művészettörténetben jól ismert Morelli-féle módszer, amelynek lényege az elhanyagolhatónak tűnő részletek alaposabb vizsgálata. Persze itt nem a fülkagylók formájára vagy a körmök kialakítására kell figyelnünk, hogy megállapíthassuk, mi a hamis. Érdekes megfigyelni például a meccs közben kivédett tizenegyes örömét, főként a távolabb álló játékosok mozgásán. Még tetten érhető a futball hőskorának visszafogottsága, hiszen ilyenkor a kamera csak periferikusan fogja be a jelenetben kevéssé érintetteket, akik apró megszakítással azonnal folytatják a játékot. Finom érzelmeket tárhat fel a kiharcolt tizenegyes burkolt öröme, amikor még nem történt igazából semmi, mégis úgymond "pukkad a vidámság, mint a vitorla". Még ennél is szofisztikáltabb a cserejátékos korai öröme nyerő állásnál, amikor pályára lépve a biztos győzelem tudatában közvetíti a kispad érzelmi állapotát a lejövő, szintén boldogságtól sugárzó társának. Ebbe a kissé kiterjesztett megfigyelési körbe tartozhat a káröröm felismerése is, amely már inkább a rejtett kamera műfaja: ha az érintett már megbocsátott is, mi nem felejtjük Cristiano Ronaldo arcát Rooney kiállítása után.
Egyik felünkkel akármennyire is szeretnénk, hogy játékoshőseink a szumózók egykedvűségével vegyék tudomásul diadalukat, másik énünk természetesen örömfüggő. Az öröm (és a futball) tárgyalásakor helyénvalók a nagy szavak: a világ már csak ilyen. Ha ez a dilemma bárkiben is feloldhatatlanná válna, azt tanácsoljuk, figyeljen inkább az apró boldogságokra, és ha őszinte gesztusokra vágyik, bárhol járjon is a világban, látogassa a női mérkőzéseket. Most már a gyengébb idegzetűek is idenézhetnek.
