Magyar Narancs: Miért egy ilyen fájdalmas és kemény sportágat választottál?
Berki Krisztián: Csak a szerencsén múlt, hogy négy és fél évesen tornázni kezdtem. Akkor még Zuglóban éltünk, egy négyemeletes társasházban, és az óvoda után én többnyire az udvaron bohóckodtam - cigánykerekeztem vagy a szőnyegporolón lógtam -, amit a szomszéd tornaedző is láthatott, mert egyszer csak szólt a szüleimnek, hogy átjönne egy gyorstesztre. Spárgáznom kellett, meg ülőtartást és fekvőtámaszt, a végén egy hidat. Nem nagyon ment, sírva rohantam ki a szobámból, anyuék mégis azt a tanácsot kapták, vigyenek le a KSI tornacsarnokába, ott majd kiderül, mi lehet belőlem. 22 éve tornázom, és ahhoz, hogy eredményes legyek, kell a kínlódás és a fájdalom is, ám a tornának megvan a maga szépsége. A 2002-es patraszi junior-Eb óta főleg lovazok, de nincs két egyforma fogásom, egyik nap jobban megy, másik nap rosszabbul. Ám az érzés, hogy van még bennem valami, amit képes vagyok kihozni magamból, régóta megvan. És ezt ma, ötszörös Európa-bajnokként és kétszeres világbajnokként is érzem.
MN: A kezdetektől látszott, hogy ilyen sokra viheted?
BK: A mostani edzőm, Kovács István mondta, hogy amikor 9 évesen hozzá kerültem, nem én voltam az a tornász, akire minden edző vár, akiben már gyerekkorban látni a nagy jövőt. Én inkább rengeteget melóztam, és nagyon komolyan vettem az egészet. Pedig az első két hét nagyon nehéz volt, idegen társaságba, idegen környezetbe kerültem, sírva mentem, sírva jöttem. Aztán a szivacsgödörben való játékokon keresztül "beszoktattak", a közös gimnasztikák, lazítások és nyújtások során rendet és fegyelmet tanultam, és a sok-sok talajozás után már jött is a legérdekesebb rész: fölmehettünk az alacsonyabban lévő kiegészítő szerekre. Rengeteget lógtunk a kis nyújtón, meg a lóval is próbálkoztunk, de a magasabb szerekre nem engedtek föl, nehogy nagyobbat essünk a kelleténél.
Fotó: Németh
MN: Mikor dőlt el, hogy pont a lólengésre specializálódsz? Egyáltalán, melyik szerhez mi kell?
BK: Ha egy nemzetközi versenyen megnézed a gyűrűs és a lovas mezőnyt, láthatod, hogy nagyjából kétfejnyi különbség van a versenyzők között. Ebbe az irányba ment el a torna, minden egyes szernél megvan, milyen méret és fizikai képesség szükséges. Egy gyűrűsnek alacsonynak és izmosnak kell lennie, amivel lovon nem nagyon boldogulna. Ahogy én sem tudok gyűrűzni, de talajon is a kisebb méretű versenyzők dominálnak. Az én testalkatom még a nyújtóhoz volna ideális, hiszen magas és vékony vagyok, így ki tudom használni a lendületet. Nálam a már említett junior-Eb jelentette a fordulópontot. 17 éves voltam, és a felkészülés során először a bokámra sérültem meg, ami miatt nem nagyon tudtam leugrani a szerekről, és persze a talaj is ki lett lőve. Aztán nem bírta a bőröm a tenyérvédőt, emiatt szintén rengeteget szenvedtem. Lovon azonban össze tudtunk rakni egy olyan gyakorlatot, amivel előbb bekerültem a válogatottba, majd a dobogó közelébe. És aztán életem első komoly megmérettetésén harmadikként jutottam a döntőbe, ezüstérmes lettem, és nyerhettem is volna, ha a sportdiplomácia nem olyan, amilyen.
Természetesen ma is a hatszeres versenyzők a legnagyobbak, és kisgyerekként még én is mind a hat szerre készültem. És mindig az volt a kedvencem, amelyik a legjobban ment. Minden szeren voltak kedvenc elemeim, és olyanok is, amelyektől féltem. A lovat mindig szerettem, mert nem volt olyan veszélyes, mint az összes többi. Ugrásnál benne van, hogy bepánikolsz, és el sem jutsz az ugrásig, mert meggondolod a dolgokat. A nyújtó miatt kétszer is abba akartam hagyni. Előfordult, hogy elment az érzékelésem, ezért a szaltót mindig túlforgattam és fejre álltam. Talajon nem tudtam az előre szaltót, mert mindent megcsavartam. Már az alapgyakorlatnak számító tigrisbukfencnek is úgy futottam neki, hogy "ezt megcsavarom". Ilyenkor jött a pánik, hogy ki lehet-e ezt javítani? És ilyenkor jött az edző, aki megmondta, mi a teendő.
MN: És mi?
BK: Vissza kell lépni. Mert a többi sportághoz hasonlóan a torna is föl van építve, elemről elemre, gyakorlatról gyakorlatra. Nyújtón például sima szaltóval kezdesz, aztán megpróbálod a duplát, aztán egy nyújtott testű dupla szuplét, amit majd talán meg tudsz csavarni. És amikor már a csavarnál jársz, és véletlenül elkavarodsz, vissza kell tudnod lépni az alapelemhez.
MN: És hogy győzted le a félelmet?
BK: A szülői noszogatás és az edzőm iránti bizalom segített. Megértettem, hogy az edzőm nem akar nekem rosszat, hogy megsérüljek, tehát nem kér tőlem hülyeséget, azaz ha csak sima szaltót tudok, nem mondja, hogy csináljak triplát. Vakon bízom Kokó bá'-ban, hallgatok rá, szinte apa-fiú viszonyban vagyunk, nélküle nem jutottam volna idáig. Minden rezdülésemet ismeri. Mindent megbeszélünk, és ma már a gyakorlataimat is közösen rakjuk össze. ' azt szokta mondani, könnyű velem tornázni. Időnként persze vannak viták, mint most, a vb előtt is. Mert én ugrásnál - ami a negyedik szerem lett volna, csak megsérült a bokám - sokszor egy alapelemmel is megelégedtem volna, úgy éreztem, többet egyszerűen nem tudok. Mire ő azt mondta, ennek így semmi értelme, menjek inkább haza! Nyilván sose mentem haza, inkább csak át, egy másik szerre - előtte esetleg leültem kicsit duzzogni. Aztán mindent megbeszéltünk, és dolgoztunk tovább.
MN: Azután is, hogy lecsúsztál a pekingi olimpiáról, és még a szabad kártyát is egy jemeni versenyző kapta?
BK: A 2007-es vb utáni két hét pokoli volt. Életem első vb-ezüstjének egyáltalán nem tudtam örülni, hiszen a kvalifikációs rendszerben csak az arany ért olimpiai részvételt. Hazajöttünk, és egy kis időre mindketten eltűntünk, hogy kiszellőztessük a fejünket. Aztán edzésen találkoztunk, megbeszéltük, hogy ez most így sikerült, de elég fiatal vagyok ahhoz, hogy továbbra is kitartsak. És azóta pályafutásom legjobb időszakát élem - három Eb- és két vb-aranyat nyertem. Sokkal rutinosabb lettem, megtanultam mérlegelni, mi fontos, és mi nem. A mostani vb-felkészülés alatt mindent feláldoztam a tornáért, még az iskolát is félretettem. Élni akartam a lehetőséggel, mert nem biztos, hogy lesz még egy. Életem legnagyobb küzdelme volt az idei vb, hiszen azon az egy fogáson múlt minden. Hogy ott leszek-e a londoni olimpián, hogy megmarad-e mindaz, ami körbevesz.
MN: Kicsit sem nyomasztott a vb-nek ez a tétje?
BK: A szólításom előtt 5 perccel elkezdtem izgulni, akkor tudatosult bennem, hogy úristen, hol vagyok, és mi a tét. Aztán ahogy közeledett a gyakorlatkezdés, úgy szűnt meg a feszültség, és amikor bejelentkeztem, teljesen nyugodt voltam. Valahogy akkor tudtam a legjobban összpontosítani és a legjobb formámat hozni, amikor igazán kellett. Aminek sok összetevője volt, például, hogy az edzések során sokszor szimuláltuk a vb-n várható szituációt: bemelegítettem, ültem 20-30 percet, aztán csináltam egy gyakorlatot. Ettől megnyugodtam, tudtam, bármennyit kell is majd várnom, én akkor is képes leszek megcsinálni. És persze nagyon sokat segített az a mentális felkészülés, amit Lénárt Ágota sportpszichológussal végeztünk a vb előtt. Ennek két változata van. Az egyiknél teljesen kikapcsolom az érzékeimet, és nagyon hamar nyugalmi állapotba kerülök, sem a karomat, sem a lábamat, sem a testemet nem érzem. A másiknál filmszerűen lejátszom az egész gyakorlatot, és akár a hibákat is korrigálni tudom - fejben. De közvetlenül szólítás előtt már olyan állapotban vagyok, hogy nem kell ezekre figyelnem.
MN: És a többiekre?
BK: A bemelegítőteremben még igen. Nézzük egymás fogásait, gyakorlatait, de mindannyian tudjuk, más dolog a bemelegítésen repkedni, és megint más megcsinálni a versenyen. Megtapsoljuk egymást, lekezelünk, és sok sikert kívánunk. Nyilván mindenkiben az van legbelül, hogy jó volna, ha te rontanál, és nem én, de feszültség vagy bármilyen rossz érzés sosincs. Ez egy nagyon jó sportág, itt nem kell gyűlölködni vagy bárkit összeverni, itt csak én vagyok és a szer, vagyis saját magamat kell legyőznöm. És ha ez sikerül, akkor lehet esélyem arra, hogy felvegyem a harcot a többiekkel. Talán a gyűrű lehetne küzdősport, mert ott fel kell spannolnod magad, hogy az összes energiádat összeszedd a gyakorlatodhoz, de a ló a nyugalomról szól. Most például már a bemutatás után félrevonultam, mire az első versenyző elkezdte a gyakorlatát, én már a gyűrűnél ücsörögtem, nyújtottam, 20 percen keresztül próbáltam melegen tartani magam. És nem figyeltem. Persze tudtam, mi történik nagyjából, hiszen a külső zajokat azért nem lehetett teljesen kizárni. Hiába nem láttam a pontszámokat, tudtam, ki hibázott, és ki az, aki megcsinálta. A közönség elkeseredésén hallottam azt is, hogy sokan leestek, mire engem hetedikként szólítottak. Aztán felmentem a szőnyegre, bejelentkeztem, és ahogy elkezdtem a gyakorlatom, megszűnt a külvilág, amíg le nem jöttem. Leugrás közben már tudtam, hogy nem ronthatom el, és ahogy földet értem, félhangosan kimondtam: "megcsináltuk!". Rázott a hideg, ahogy mentem le a pódiumról, mert akkora tapsot kaptam a szurkolóktól. Aztán beleborultam az edzőm nyakába. Boldogok voltunk.
MN: A zsűritől nem tartottál?
BK: Annak ellenére, hogy pontozásos sportág és nagyon sok negatív része van, én még mindig a szerencsésebbek közé tartozom. Nagyon sokat dolgoztam azért, hogy legyen nevem, és legyenek eredményeim, és ezt a bírók is nagyon jól tudják - így általában ma már reálisan kapom a pontokat. Nyilván ehhez korábban olyan versenyeken is túl kellett esnem, amiken nem én nyertem, mert lepontoztak. Egy órával a verseny előtt derül ki az adott nap zsűrije, és abból a 8 emberből, aki körbeüli a szert, mindig vannak jók és rosszak. Arcokat nem szoktam figyelni, de mindig tudom, kik a barátok. Most Tokióban mindenki azt mondta, jó zsűrit kaptunk.
MN A te 45-50 másodperced hogy néz ki?
BK: Amikor fölugrok két kápára, van egy láblendítésem, amivel fölmegyek olló-kézállás helyzetbe. Ott csinálok egy egész fordulatot, és visszajövök két kápára. Utána körindítás, és megcsinálom az egykápás elemeket. Ez egy flopot és egy kombinációt jelent, ami elég nehéz figura, a gyakorlatomnak talán a legrizikósabb része, hiszen csak az egyik kápát használom, és legalább 720 fokot fordulok. Utána leérkezek bőrre, ahol a Magyar-orsó szokott nehézséget okozni. Pedig ezt csinálom legrégebben, de még mindig nem tudom tisztán megcsinálni, mindig itt kapom a levonásokat. Ezt követően jön a három orosz fordulat, ami egy 1080 fokos fordulat a saját tengelyem körül, nincs benne se pároskör, se semmi, csak forgolódom. Aztán egy Magyar-vándor, majd visszafele egy Sivadó-vándor. Utána van egy érdekes elem: az orosz fordulatokat a ló teljes hosszában csinálom meg dupla fordulattal, amit Wu Guoniannak hívnak, majd visszamegyek a bőrről egy kápára, és jön a kínais leugrás, aminek a végén van egy dupla fordulat, amivel még végigmegyek a lovon. Nagyon nehéz 50 másodperc ez, és nemcsak attól, hogy végig a kezemen támaszkodom, hanem hogy gyakorlat közben nem lehet pihenni. És a sok használattól elkoptak a porcaim, a jobb csuklómban 6 mm-es, a balban pedig 3 mm-es kopás van belül, ami most már nem akadályoz, mert a szervezetem hozzászokott a fájdalomhoz. Meg a pihenés és a gyógyszerek is sokat segítettek. De mivel nekem ott nincsen semmilyen ízületi folyadék vagy porc, csont a csonttal érintkezik, folyamatos az irritáció, és folyton be van gyulladva a csuklóm. De verseny közben nem érzem, elnyomja az adrenalin.
MN: Sosem veszted el a fonalat?
BK: Amikor elkezdünk felépíteni egy új gyakorlatot, akadnak nehézségek, amire egy kisebb légszomj is rájön, mert nincs még olyan kondim, így hamarabb elfáradok, és kicsit beszűkül a látásom. Vagy amikor elkezdjük az alapozást, és nem szoktam még hozzá a mozgáshoz, nagyon hamar elszédülök. De ez igazából olyan nekem, mint fél lábon állni. Megtanultam, most már jön ösztönösen, amikor pedig forgok, egyetlen pontot látok, arra koncentrál a szemem, ezért nem szédülök el.
MN: Össze lehet hasonlítani a te tornádat Magyar Zoltánéval vagy Borkai Zsoltéval?
BK: Alkatilag és látványilag inkább Borkaiéra hasonlít: ő is magasabb volt, és nagyon szép előadásmóddal dolgozott. De nagyon nehéz hasonlítgatni: egyszer azt mondtam, hogy annyira megváltozott a torna, hogy az ő gyakorlataikat csak bemelegítésnek tudnám elképzelni. Mire Borkai azt felelte, szívesen megnézné, ahogy melegítőfogásra megcsinálom a gyakorlatát. Természetesen nehéz lenne - ahogy a Magyar-vándor és a Magyar-orsó is az -, de ma már nem lehet nyerni vele, mert teljesen más dolgokra épült akkor egy gyakorlat, bizonyos elemek ma már nem olyan értékesek, mint régen.
MN: Ki lehet még találni saját elemeket?
BK: Igen, csak az a baj, hogy ehhez egyre őrültebbnek kell lenni, lassan átmegyünk cirkuszi mutatványba, hogy valakinek saját eleme legyen. Tök jó lenne, ha tudnék hagyni az utókornak egy Berki-elemet, de mivel a mai tornában a legerősebb 10 elemet nézik pontozásnál, valami nagyon nagyot kellene nyújtanom, amit D vagy E elemre értékelnek, azaz 4 vagy 5 tizedet kapok érte, vagyis megéri csinálni. És azért a felelősség is elég nagy, hiszen lóról is lehet nagyot esni.
MN: A londoni olimpiáig mi a feladat?
BK: Vagy a meglévő gyakorlatomat kell sokkal szebben megcsinálnom, vagy új elemeket kell tanulnom, ami óriási rizikó, hiszen legalább két hónap, míg egy új elemet megtanulok, és beépítjük a gyakorlatba. És még egy-két hónap, míg beversenyzem és biztossá válik. Közben viszont óriási stressz és óriási teher, leginkább fejben. De bárhogy is lesz, sokkal többet kell edzenem, hiszen a legnagyobb riválisaimhoz hasonlóan én is az aranyért hajtok. És mi már összeraktunk egy verhetetlen gyakorlatot.
