Interjú

"Rólam ne nevezzenek el stadiont!"

Tóth II. József labdarúgó

  • Kovács Péter
  • 2012. augusztus 5.

Sport

Gólt lőtt az angoloknak a 6:3 budapesti visszavágóján (7:1) és az 1954-es világbajnokságon a németeknek, mégis évtizedekre elfeledték. Mellőzöttségről, emlékekről, a máig kísértő vb-döntőről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Miért nevezik Bozsinak?

Tóth József: Nincs ebben semmi titok. A Józsiból lett erős vasi kiejtésem miatt, Bozsik mégse lehettem.


Fotó: Galló Rita

MN: Pedig hozzá hasonlóan önről is elneveztek volna egy stadiont, amikor tavaly Csepel díszpolgárává választották. Visszautasította a névadást. Miért?

Tóth József: Nézze, évekig rám se bagózott senki Csepelen, most vénségemre jönnek ezzel? Volt itt jó focista bőven, keressenek mást. Ha annak idején azt se érdemeltem meg, hogy méltóképpen elbúcsúztassanak, akkor most már hagyjuk ezt. Meg aztán rólam ne is nevezzenek el olyan stadiont, amelyikben nem játszik rendes csapat.

MN: Pedig ön a csepeli foci jelképe: itt focizott, amikor bajnokok lettek, innen került be az Aranycsapatba.

TJ: És főleg itt dolgoztam, a gyárban, ahogy a szüleim is. Anyám gyakorlatilag csak szülni ment haza vidékre, aztán jött vissza dolgozni. Csak pár elemis koromig éltem a Vas megyei Merseváton a nagyszülőknél, aztán hoztak vissza magukhoz. Itt lettem inas, innen mentem nyugdíjba. Mindig is itt laktam. És igen, itt fedezett fel Rökk Ede, a híres primadonna, Rökk Marika bátyja. Volt egy válogató, tíz perc után azt mondták, hogy lemehetek a pályáról. Na, mondom, ennyi volt, és ballagtam volna haza, amikor szóltak, hogy el ne menjek! Aztán fokozatosan bekerültem a felnőtt csapatba, amivel '48-ban és '59-ben is bajnok lettem. Csodás csapat volt akkoriban Csepelen, hogy mást ne mondjak: itthon a világ legjobbjának tartott Honvédot, Puskásékat is rendszeresen vertük. Mentem volna amúgy a Fradiba, az MTK is hívott, de nem engedtek, csak kölcsönbe. Csepelen nagy hatalmú pártvezérek voltak. Egyszerűen nem engedtek eligazolni - megtehették. De nem panaszkodom, hiszen így is válogatott lettem.

MN: A fél ország még ma is fejből elsorolja az Aranycsapat alaptagjait. Ám önöket, a többieket mintha elfeledték volna.

TJ: Most erre mit mondjak? Nem tehettem erről se én, se a Hidegkuti Nándiék. Egyszerűen mi nem számítottunk, nem kerestek, elfeledtek. Mostanában, ahogy a többiek meghalnak, egyre többször hívnak, hogy menjek ide meg oda. Beteg, 83 éves ember vagyok, néha ugyan elmegyek, de inkább csak oda, ahol a többiekkel is találkozhatok.

MN: Valami haszna csak volt az ismertségből.

TJ: Nekem? Semmi! A szomszédok nagy része azt se tudja, hogy hívnak. Nyugodtan leírhatja: abból, hogy én az Aranycsapatban fociztam, soha semmi hasznom nem volt a pályafutásom után. Átlag csepeli dolgozóként vonultam nyugdíjba, és ma is abból élek a feleségemmel, öregesen, betegesen. Igaz, idén először támogatást kaptam a Focisegély Alapítványtól, az jólesett. Néha belegondolok, hogy ha kiengedett volna a hatalom a 6:3-ra vagy az olimpiára, akkor most lehet, hogy kapnék életjáradékot. De nem panaszkodom, megélünk.

MN: Térjünk vissza az 50-es évekhez! Hogyan fogadták a csapat sztárjai a válogatottban?

TJ: Á, nem voltak azok sztárok! Egyszerű, külvárosi srácok voltak egytől egyig, ahogy én is. Nemcsak focistaként, emberként is elsőrangú fiúk voltak. Jó emberek. A többségével együtt fociztunk ifista korom óta az utánpótlás-válogatottakban, ráadásul a Kispesttel állandóan edzőmeccset játszott a Csepel, aztán vacsora valamelyik vendéglőben, úgyhogy ismertek, örültek nekem.

MN: Amikor 1953-ban bemutatkozott, azon a napon egyszerre két válogatottunk is pályára lépett, egy Szófiában, egy Prágában.

TJ: Ki tudott volna állni négy is, annyi tehetség volt. Még azt is kiheverte a magyar foci, hogy időnként aki úgy gondolta, kint maradt Nyugaton. Például az egyik válogatott játékos Berlinben egyszerűen leballagott a metróba, majd villamosra szállt, és átment Nyugatra. Az ávós őrök nem tehettek semmit. Pedig mindig volt velünk két-három ballonkabátos ürge. Meg még ki tudja, mennyien, akiket nem láttunk. Nem volt össze-vissza mászkálás! Sebes Guszti bácsi, a szövetségi kapitány mindig megszervezte a városnézéseket meg ilyesmiket, de mindig együtt, ha ki akartam volna menni egyedül a szállodából, akkor biztosan elém állt volna valaki, hogy "hová-hová?". De tudtuk a határokat, meg aztán az itthon maradottak járták volna meg. Nem akartunk a családnak bajt. Engem például a 6:3-ra meg a helsinki olimpiára sem engedtek ki, mert a háború óta rokonaim éltek Nyugaton. Egyébként a 6:3-at Csepelen, a stadionban hallgattuk rádión, többen voltunk, mint most egy egész forduló nézőszáma. Az '54-es vb-nél azonban Sebes már nem engedett, mindenáron ki akart vinni. Persze akkor is csak úgy mehettem, hogy a feleségem és a lányom itthon maradt biztosítéknak.

MN: Milyen volt a viszonya Sebes Gusztávval?

TJ: Mostanában ráfognak mindenfélét. De Guszti bá' kiváló edző volt, élt-halt ezért a csapatért és a játékosokért. Nekem például megengedte Bécsben, hogy elmenjek ministrálni a templomba. Gondolja el: a kommunista rendszer kirakatcsapatának egyik tagja az imperialistáknál ministrál egy túra idején! De mielőtt kitört volna a botrány, Sebes eltussolta az egészet, persze azt sem vállalta, hogy tudott volna róla. Amit lehetett, megtett a játékosoknak, engem ehhez a kis lakáshoz segített hozzá.

MN: Politizáltak a csapaton belül?

TJ: Most, hogy mondja, jut az eszembe, hogy nem is nagyon volt köztünk párttag. A Bozsikot beszélték rá később, talán amikor már képviselő lett, de a többiek nagy része - én is - kifejezetten vallásosak voltunk. Egyszer jöttek a lakásomra a csepeli pártvezetők, hogy rábeszéljenek a belépésre, de látták, hogy az ágy fölött lóg a kereszt, úgyhogy nem erőltették. Gyerekkoromban ministráltam, cserkész voltam, apám kántor, hogy léptem volna be? De a többieket se nagyon érdekelte a politika, még ha párttaggá kellett is válniuk. Mi csak focizni szerettünk, és persze tudtunk is. Már az is nagy szó volt, hogy abból a választékból odakerült valaki a csapathoz. Mondják, hogy akkor még a labda se volt gömbölyű, meg ma már sehol se lennénk. Hát, kérem, ott mindenki csodásan tudott focizni, de Puskás meg Bozsik Cucu elképesztőek voltak. Tízből tízszer oda rúgták a labdát, ahová akarták. Persze a mai iramot nem bírnánk, de futni meg lehet tanulni, focizni meg tudni kell!

MN: Mi igaz abból, hogy a tenyerén hordta a hatalom az Aranycsapatot?

TJ: Eltúlozzák ezt is manapság. Én rendesen dolgoztam a gyárban, annyi kedvezmény volt, hogy edzésre, meccsre kimehettem. Csepelen 200 forint volt a pénz a bajnoki győzelmekért. A válogatottnál sem voltunk agyonfizetve, bár ott volt, hogy az olaszok legyőzéséért például 2000-et kaptunk fejenként, de olyan meccs is, ahol, ha kikapunk, lehet, hogy mi fizettünk volna. Igaz az is, hogy szóltak, mikor lehet valamit behozni a határon, mikor néznek félre. Én csak a családnak hoztam pár órát, harisnyát, de Öcsiéket nem kellett félteni, vagány srácok voltak azok.

MN: Milyen volt a viszonya a csapatnak Rákosiékkal?

TJ: Nem nagyon volt kapcsolat. Én őt nem is láttam soha, csak később Kádárt. Rákosit nem érdekelte igazán a foci, csak a fényében szeretett fürödni, Sebes meg óvta a gárdát, így ha nem volt kötelező, nem is láttunk pártvezéreket az edzéseken.

MN: Melyik volt élete meccse?

TJ: Legtöbben az angolok elleni 7:1-en lőtt gólomat emlegetik, 100 ezer ember előtt a Népstadionban, de a vb volt a legnagyobb élmény. Koreával kezdtünk, kilencnél Guszti bácsi megsajnálta őket, és szólt, hogy álljunk le. Meg aztán a brazilok elleni negyeddöntőt se felejti az ember. Egyrészt ott sérültem meg, másrészt meg amiatt, hogy megvártak minket a játékoskijáróban, és óriási tömegbunyó kerekedett. Csak azzal nem számoltak, hogy ezek a külvárosi srácok nemcsak játszani, verekedni is megtanultak a grundon. Ott még jobban kikaptak, mint a meccsen!

MN: Álmaiban visszatérnek a régi emlékek?

TJ: Érdekes, de csak egyedül a berni döntő kísért engem is, ahogy a többieket. És álmomban szinte mindig Puskás Öcsi veszi át az aranyat. Nem jó felébredni. Pedig az elején minden a szokásos koreográfia szerint ment. Guszti bácsi azt kérte, hogy rohanjunk át a németeken, törjük meg az ellenfél hitét, ahogy szoktuk. 2:0 nyolc perc alatt, aztán mintha beteljesült volna a magyar átok.

MN: Honnan nézte a döntőt?

TJ: A lelátóról, és a végén szinte sírtunk, úgy szenvedtünk. Budai meg én sérültek voltunk, Sándor Károlyt pedig nem nevezték, így nem volt igazi jobbszélünk. Pedig Csikar világklasszis volt, vele biztos nyertünk volna. De én is körberohangáltam az előző meccsünkön a német bekket, olyan lassú volt, balszerencse volt az is, hogy nem játszhattam.

MN: Évek óta keringenek legendák arról, hogy miért nem nevezték Sándort a vb-re.

TJ: Én se tudom megmondani, talán Guszti bácsi nem kedvelte annyira, de talán a háttérben más is lehetett. Szerintem az ávó beleszólt ebbe is.

MN: Maradt az ezüst, ami egyszerre a magyar futballtörténet legnagyobb sikere és kudarca.

Tóth: Nekem az sincs már meg. Pár éve ellopta tőlem egy újságíró.

MN: Micsoda?

TJ: Forgatni jöttek ide, voltak vagy hatan a lakásban, össze-vissza mászkáltak. Aztán, amikor elmentek, eltűnt a vb-érmem is. Azt nagyon sajnáltam, életem legbecsesebb emléke volt.

Névjegy

Tóth II. József 1929-ben született a Vas megyei Merseváton, 1948 és 1961 között 296 bajnoki mérkőzésen 78 gólt lőtt, a magyar válogatottban 1953-1957 között 12 mérkőzésen 5 gólt szerzett. Visszavonulása után 1964-1967 között Kaposváron és Pápán volt edző, fizikai munkásként 1989-ben vonult nyugdíjba. 2011-től Csepel díszpolgára.


Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.

Egyszerű világpolgár, hídépítő

  • Mártonffy Marcell

Észak-amerikai pápára senki sem számított. Íratlan szabály volt – állítják bennfentesek –, hogy jezsuita és amerikai szóba sem jöhet. A szilárd alapelv egyik fele 2013-ban, másik fele 2025. május 8-án dőlt meg. A Chicago környékéről származó Robert Francis Prevost bíboros a megbízható szakértők listáján sem szerepelt a legesélyesebbek között. A fehér füst azonban meglepően hamar előgomolygott a Sixtus-kápolna ideiglenes kéményéből.