Magyar Narancs: Miért nevezik Bozsinak?
Tóth József: Nincs ebben semmi titok. A Józsiból lett erős vasi kiejtésem miatt, Bozsik mégse lehettem.
Fotó: Galló Rita
MN: Pedig hozzá hasonlóan önről is elneveztek volna egy stadiont, amikor tavaly Csepel díszpolgárává választották. Visszautasította a névadást. Miért?
Tóth József: Nézze, évekig rám se bagózott senki Csepelen, most vénségemre jönnek ezzel? Volt itt jó focista bőven, keressenek mást. Ha annak idején azt se érdemeltem meg, hogy méltóképpen elbúcsúztassanak, akkor most már hagyjuk ezt. Meg aztán rólam ne is nevezzenek el olyan stadiont, amelyikben nem játszik rendes csapat.
MN: Pedig ön a csepeli foci jelképe: itt focizott, amikor bajnokok lettek, innen került be az Aranycsapatba.
TJ: És főleg itt dolgoztam, a gyárban, ahogy a szüleim is. Anyám gyakorlatilag csak szülni ment haza vidékre, aztán jött vissza dolgozni. Csak pár elemis koromig éltem a Vas megyei Merseváton a nagyszülőknél, aztán hoztak vissza magukhoz. Itt lettem inas, innen mentem nyugdíjba. Mindig is itt laktam. És igen, itt fedezett fel Rökk Ede, a híres primadonna, Rökk Marika bátyja. Volt egy válogató, tíz perc után azt mondták, hogy lemehetek a pályáról. Na, mondom, ennyi volt, és ballagtam volna haza, amikor szóltak, hogy el ne menjek! Aztán fokozatosan bekerültem a felnőtt csapatba, amivel '48-ban és '59-ben is bajnok lettem. Csodás csapat volt akkoriban Csepelen, hogy mást ne mondjak: itthon a világ legjobbjának tartott Honvédot, Puskásékat is rendszeresen vertük. Mentem volna amúgy a Fradiba, az MTK is hívott, de nem engedtek, csak kölcsönbe. Csepelen nagy hatalmú pártvezérek voltak. Egyszerűen nem engedtek eligazolni - megtehették. De nem panaszkodom, hiszen így is válogatott lettem.
MN: A fél ország még ma is fejből elsorolja az Aranycsapat alaptagjait. Ám önöket, a többieket mintha elfeledték volna.
TJ: Most erre mit mondjak? Nem tehettem erről se én, se a Hidegkuti Nándiék. Egyszerűen mi nem számítottunk, nem kerestek, elfeledtek. Mostanában, ahogy a többiek meghalnak, egyre többször hívnak, hogy menjek ide meg oda. Beteg, 83 éves ember vagyok, néha ugyan elmegyek, de inkább csak oda, ahol a többiekkel is találkozhatok.
MN: Valami haszna csak volt az ismertségből.
TJ: Nekem? Semmi! A szomszédok nagy része azt se tudja, hogy hívnak. Nyugodtan leírhatja: abból, hogy én az Aranycsapatban fociztam, soha semmi hasznom nem volt a pályafutásom után. Átlag csepeli dolgozóként vonultam nyugdíjba, és ma is abból élek a feleségemmel, öregesen, betegesen. Igaz, idén először támogatást kaptam a Focisegély Alapítványtól, az jólesett. Néha belegondolok, hogy ha kiengedett volna a hatalom a 6:3-ra vagy az olimpiára, akkor most lehet, hogy kapnék életjáradékot. De nem panaszkodom, megélünk.
MN: Térjünk vissza az 50-es évekhez! Hogyan fogadták a csapat sztárjai a válogatottban?
TJ: Á, nem voltak azok sztárok! Egyszerű, külvárosi srácok voltak egytől egyig, ahogy én is. Nemcsak focistaként, emberként is elsőrangú fiúk voltak. Jó emberek. A többségével együtt fociztunk ifista korom óta az utánpótlás-válogatottakban, ráadásul a Kispesttel állandóan edzőmeccset játszott a Csepel, aztán vacsora valamelyik vendéglőben, úgyhogy ismertek, örültek nekem.
MN: Amikor 1953-ban bemutatkozott, azon a napon egyszerre két válogatottunk is pályára lépett, egy Szófiában, egy Prágában.
TJ: Ki tudott volna állni négy is, annyi tehetség volt. Még azt is kiheverte a magyar foci, hogy időnként aki úgy gondolta, kint maradt Nyugaton. Például az egyik válogatott játékos Berlinben egyszerűen leballagott a metróba, majd villamosra szállt, és átment Nyugatra. Az ávós őrök nem tehettek semmit. Pedig mindig volt velünk két-három ballonkabátos ürge. Meg még ki tudja, mennyien, akiket nem láttunk. Nem volt össze-vissza mászkálás! Sebes Guszti bácsi, a szövetségi kapitány mindig megszervezte a városnézéseket meg ilyesmiket, de mindig együtt, ha ki akartam volna menni egyedül a szállodából, akkor biztosan elém állt volna valaki, hogy "hová-hová?". De tudtuk a határokat, meg aztán az itthon maradottak járták volna meg. Nem akartunk a családnak bajt. Engem például a 6:3-ra meg a helsinki olimpiára sem engedtek ki, mert a háború óta rokonaim éltek Nyugaton. Egyébként a 6:3-at Csepelen, a stadionban hallgattuk rádión, többen voltunk, mint most egy egész forduló nézőszáma. Az '54-es vb-nél azonban Sebes már nem engedett, mindenáron ki akart vinni. Persze akkor is csak úgy mehettem, hogy a feleségem és a lányom itthon maradt biztosítéknak.
MN: Milyen volt a viszonya Sebes Gusztávval?
TJ: Mostanában ráfognak mindenfélét. De Guszti bá' kiváló edző volt, élt-halt ezért a csapatért és a játékosokért. Nekem például megengedte Bécsben, hogy elmenjek ministrálni a templomba. Gondolja el: a kommunista rendszer kirakatcsapatának egyik tagja az imperialistáknál ministrál egy túra idején! De mielőtt kitört volna a botrány, Sebes eltussolta az egészet, persze azt sem vállalta, hogy tudott volna róla. Amit lehetett, megtett a játékosoknak, engem ehhez a kis lakáshoz segített hozzá.
MN: Politizáltak a csapaton belül?
TJ: Most, hogy mondja, jut az eszembe, hogy nem is nagyon volt köztünk párttag. A Bozsikot beszélték rá később, talán amikor már képviselő lett, de a többiek nagy része - én is - kifejezetten vallásosak voltunk. Egyszer jöttek a lakásomra a csepeli pártvezetők, hogy rábeszéljenek a belépésre, de látták, hogy az ágy fölött lóg a kereszt, úgyhogy nem erőltették. Gyerekkoromban ministráltam, cserkész voltam, apám kántor, hogy léptem volna be? De a többieket se nagyon érdekelte a politika, még ha párttaggá kellett is válniuk. Mi csak focizni szerettünk, és persze tudtunk is. Már az is nagy szó volt, hogy abból a választékból odakerült valaki a csapathoz. Mondják, hogy akkor még a labda se volt gömbölyű, meg ma már sehol se lennénk. Hát, kérem, ott mindenki csodásan tudott focizni, de Puskás meg Bozsik Cucu elképesztőek voltak. Tízből tízszer oda rúgták a labdát, ahová akarták. Persze a mai iramot nem bírnánk, de futni meg lehet tanulni, focizni meg tudni kell!
MN: Mi igaz abból, hogy a tenyerén hordta a hatalom az Aranycsapatot?
TJ: Eltúlozzák ezt is manapság. Én rendesen dolgoztam a gyárban, annyi kedvezmény volt, hogy edzésre, meccsre kimehettem. Csepelen 200 forint volt a pénz a bajnoki győzelmekért. A válogatottnál sem voltunk agyonfizetve, bár ott volt, hogy az olaszok legyőzéséért például 2000-et kaptunk fejenként, de olyan meccs is, ahol, ha kikapunk, lehet, hogy mi fizettünk volna. Igaz az is, hogy szóltak, mikor lehet valamit behozni a határon, mikor néznek félre. Én csak a családnak hoztam pár órát, harisnyát, de Öcsiéket nem kellett félteni, vagány srácok voltak azok.
MN: Milyen volt a viszonya a csapatnak Rákosiékkal?
TJ: Nem nagyon volt kapcsolat. Én őt nem is láttam soha, csak később Kádárt. Rákosit nem érdekelte igazán a foci, csak a fényében szeretett fürödni, Sebes meg óvta a gárdát, így ha nem volt kötelező, nem is láttunk pártvezéreket az edzéseken.
MN: Melyik volt élete meccse?
TJ: Legtöbben az angolok elleni 7:1-en lőtt gólomat emlegetik, 100 ezer ember előtt a Népstadionban, de a vb volt a legnagyobb élmény. Koreával kezdtünk, kilencnél Guszti bácsi megsajnálta őket, és szólt, hogy álljunk le. Meg aztán a brazilok elleni negyeddöntőt se felejti az ember. Egyrészt ott sérültem meg, másrészt meg amiatt, hogy megvártak minket a játékoskijáróban, és óriási tömegbunyó kerekedett. Csak azzal nem számoltak, hogy ezek a külvárosi srácok nemcsak játszani, verekedni is megtanultak a grundon. Ott még jobban kikaptak, mint a meccsen!
MN: Álmaiban visszatérnek a régi emlékek?
TJ: Érdekes, de csak egyedül a berni döntő kísért engem is, ahogy a többieket. És álmomban szinte mindig Puskás Öcsi veszi át az aranyat. Nem jó felébredni. Pedig az elején minden a szokásos koreográfia szerint ment. Guszti bácsi azt kérte, hogy rohanjunk át a németeken, törjük meg az ellenfél hitét, ahogy szoktuk. 2:0 nyolc perc alatt, aztán mintha beteljesült volna a magyar átok.
MN: Honnan nézte a döntőt?
TJ: A lelátóról, és a végén szinte sírtunk, úgy szenvedtünk. Budai meg én sérültek voltunk, Sándor Károlyt pedig nem nevezték, így nem volt igazi jobbszélünk. Pedig Csikar világklasszis volt, vele biztos nyertünk volna. De én is körberohangáltam az előző meccsünkön a német bekket, olyan lassú volt, balszerencse volt az is, hogy nem játszhattam.
MN: Évek óta keringenek legendák arról, hogy miért nem nevezték Sándort a vb-re.
TJ: Én se tudom megmondani, talán Guszti bácsi nem kedvelte annyira, de talán a háttérben más is lehetett. Szerintem az ávó beleszólt ebbe is.
MN: Maradt az ezüst, ami egyszerre a magyar futballtörténet legnagyobb sikere és kudarca.
Tóth: Nekem az sincs már meg. Pár éve ellopta tőlem egy újságíró.
MN: Micsoda?
TJ: Forgatni jöttek ide, voltak vagy hatan a lakásban, össze-vissza mászkáltak. Aztán, amikor elmentek, eltűnt a vb-érmem is. Azt nagyon sajnáltam, életem legbecsesebb emléke volt.
NévjegyTóth II. József 1929-ben született a Vas megyei Merseváton, 1948 és 1961 között 296 bajnoki mérkőzésen 78 gólt lőtt, a magyar válogatottban 1953-1957 között 12 mérkőzésen 5 gólt szerzett. Visszavonulása után 1964-1967 között Kaposváron és Pápán volt edző, fizikai munkásként 1989-ben vonult nyugdíjba. 2011-től Csepel díszpolgára. |
