Első ránézésre nem rejt különösebb izgalmakat, hogy a hamburgi St. Pauli focicsapata idén feljutott a német labdarúgó-piramis legmagasabb fokára, a Bundesligába. Szakmai szinten természetesen óriási dolog a német első osztályban focizni, de ezt biztosan megírják majd az erre hivatott szakértők. Maga a St. Pauli sztorija viszont egyáltalán nem ettől érdekes, hanem attól, amiért már évtizedek óta találkozni a klub nemhivatalos halálfejes logójával az egész világon, különösen akkor, ha punk/hardcore koncertre vagy valami különösen gyanúsan balos kocsmába tér be az ember. A St. Pauli ugyanis nem is annyira focicsapat, mint világnézet: nekik szurkolni vagy legalább is szimpatizálni velük egyértelmű kifejeződése az olyan, Magyarországon nem annyira népszerű gondolatoknak, mint hogy se szíriai menekült, se kelet-európai gazdasági bevándorló, se senki más nem lehet illegális, a boldog élet szexuális orientációtól függetlenül megillet mindenkit, és ilyesmik. A klub legfanatikusabbjai ezekért a dolgokért akár ököllel is kiállnak, ami jó pár klasszikus utcai huligánkodást eredményezett már a jobb- és szélsőjobboldali csoportokkal, de nem nehéz megtalálni a lelátók keményvonalasait bármelyik eldurvult globalizációellenes tüntetésen sem.
Azt sem lehet mondani tehát, hogy nem balhés tábor, a többieknél pozitívabb PR-juk nyilván arra vezethető vissza, hogy neonácikkal vagy fasisztákkal verekedni normális esetben valamivel könnyebben támogatható erkölcsileg, mint a fehér fajt védelmezni hasonló módszerekkel. A St. Pauli viszont nem is annyira emiatt érdekes, hiszen kifejezetten baloldali szurkolói identitású fociklubok szép számmal léteznek Glasgow-val kezdve a Livornón át Szalonikiig,
Hamburgban viszont ez nemcsak szurkolói identitás, hanem az egész klub imidzse a vezetéstől egészen a fociklub fogalmának felfogásáig.
De kezdjük az elejéről! A kikötőváros Hamburg épp az ott áthaladó és letelepedő sokféle ember miatt szinte természetes, hogy kitermelt valami hasonlót. Az 1970-es években a St. Pauli kerületben lévő Hafenstraßén sok-sok üres házba főleg punkok és egyéb rendszeren kívüli elemek költöztek be, akik természetüknél fogva antifasiszták voltak, viszont szerették a focit. Mivel Hamburg legnagyobb klubjánál, a HSV-nél bár nem volt soha “hivatalos” lelátói ideológia, jó pár szélsőjobboldali elem gyűlt ott össze, oda nem akartak menni, úgyhogy felfedezték maguknak az 1910-es megalakulása óta teljesen átlagos futballklubot a város piros lámpás negyedében, és azt alakították a saját képükre. A St. Pauli gyorsan elkezdte vonzani a környék mindenhol kívülállónak számító bohémjait, hogy aztán már az egész ország tudja, hogy a Millerntor stadion olyan hely, ahol tényleg bárkik lehetünk. Ez a sokszínűség lett a St. Pauli brandje a kalóz zászló mellett, aminek a története is pont olyan, mint maga a klub: a zászlót először egy akkor 40 barátjával kommunában élő Doki Mabuse becenévre hallgató punk vitte be a stadionba különösebb cél nélkül, hogy aztán ismertebbé váljon, mint a klub hivatalos címere. A vezetés végül az 1990-es években védette le a jól ismert halálfejet, miután rájött, hogy a szurkolók nemhivatalos boltjai több pénzt termelnek, mint a sajátjuk.
A St. Pauli ettől válik persze igazán punkká, hiszen ahogy minden punkzenekar legjobbika, a Ramones is több pólót adott el, mint amennyi lemezt, úgy a hamburgiak kiegészítőit világszerte hordó emberek nagy része sem tudna akár egy játékost megnevezni a csapatból. Annyira persze nem is kell, hiszen annak ellenére, hogy a klub olyan nemzetközi branddé vált, ami még az Egyesült Államokba is jár nyáron turnézni barátságos meccsekkel, a foci maga kifejezetten gyenge szokott lenni. Jól jelzi ezt, hogy a csapat most épp a legnagyobb sikerét ismételheti meg azzal, ha a német másodosztály első helyén marad a hétvégén, a német másodosztály megnyerésével pedig több mint tíz év után kerülhetnek vissza az elitbe. Ehhez képest a St. Paulinak több mint 530 regisztrált szurkolói klubja van világszerte, külön projektjei futnak például Argentínában, Kolumbiában és Mexikóban.
Felmerül a kérdés, hogy mi történik a már csak a mezeladásokból befolyt döbbenetes mennyiségű pénzzel. Itt jön az, amiben unikális a klubvezetés: a hamburgiak inkább humanitárius és egyéb társadalmilag hasznos projekteket finanszíroznak ebből:
menekülteket segítő programokat Hamburgban, segítenek a környék klubjainak és kocsmáinak a fennmaradásban, de Mexikóban például az utcán élő gyerekeknek segítenek kitörni a sporton keresztül,
miközben ideiglenes menedékhelyeket tartanak fel az Egyesült Államok felé tartó migránsok számára.
Németország és kifejezetten a német futball különösen jó közeg egy focinál valamivel nagyobb dologról szóló ügy számára: az ország az elit sport utolsó bástyája tudott maradni, ahova nem áramolhat be korlátlanul különféle egzotikus diktatúrákban meggazdagodott bűnözők és tömeggyilkosok pénze, a szabályok szerint ugyanis a csapatok tulajdonának 51 százaléka mindenképp a klubtagok közé tartozik, tehát aki befizeti az éves tagdíjat, annak van szavazata is. Ez a szurkolóközpontúság nemcsak azt hozza magával, hogy nem vásárolhat magának saját klubot valamelyik unatkozó oligarcha, de azt is, hogy nem a tévénézők igényei az elsődlegesek, hanem azoké, akik tényleg kötődnek kedvenc klubjukhoz. Emiatt lehet, hogy a Bundesliga átlagminősége talán valamivel gyengébb, mint az angol bajnokságé, cserébe megmaradt valami a futball közösségiségéből, a nézőket pedig nem fizetővendéggé alacsonyítják, hanem a folyamatok egyik alakítójának érezhetik magukat, akik focimeccsen kívül is közösséget alkotnak. Tökéletes táptalaj ez egy olyan csapat számára, ami már a stadionja bejáratánál is hirdeti, itt nincs helye homofóbiának, szexizmusnak és rasszizmusnak, a szurkolói nőnap alkalmából óriási „football has no gender”, vagyis „a focinak nincs neme” felirattal üzentek, ultráik pedig kifejezetten bátorítják a piros lámpás negyed környékén hagyományosan nagyobb számban megforduló transzneműeket, hogy álljanak be hozzájuk szurkolni.
Bár ha saját branded van, akkor nehéz kimaradni a piaci futball körüli dolgokból, a St. Pauli vezetése azért megteszi, amit lehet: például nem fogadnak el pénzt nagy szponzoroktól annak ellenére, hogy egy ilyen inkluzív ügyet nyilván nagyon sok multi szeretne használni a saját arculatának javítására, de például a mezszponzoruk sem a Nike vagy valamelyik multi, hanem saját DIIY névre hallgató márkájuk, aminek elsődleges jellemzője az, hogy környezettudatos, újrafelhasznált anyagokból készül – ráadásul nem valamelyik ázsiai sweatshopban. Ettől függetlenül persze vannak szponzoraik, több helyi kisvállalkozó is támogatja őket és van együttműködésük például a Levisszel, de túl nagy pénzt senkitől nem fogadnak el.
Az is nagyon fontos, hogy a hagyományosan hatalmas bulit ígérő meccsekre se legyen akkora vállalás bejutni: a közel 30 ezres hamburgi stadion kifejezetten baráti áron árulja belépőit, hiszen még a legdrágább jegyük is 44 euró, de állóhelyre már 13 euróért is be lehet sétálni, tehát gyakorlatilag magyar árszínvonalat hoznak. Az eredmény meg is van, hiszen bár nem lehetetlen jegyhez jutni, a stadion szinte mindig teltházzal fut. Ezek azok a szurkolók, akik 2020-as években leszavazták, hogy névadó szponzora legyen a stadionjuknak, kiszorították a szexista férfimagazinok hirdetéseit a falaikról, és a klub elnökének, az egyébként lemezkiadót is üzemeltető, és természetesen maga is mezei szurkolóként indult Oke Göttlichnek az elmondása szerint valójában róluk kellene hogy szóljon a futball, nem a tévénézőkről.
Az, hogy a St. Pauli politikailag mit képvisel és mennyire radikális a lelátón, valószínűleg nem mindenkinek olyan szimpatikus, de a működése nagyon jól világít rá arra, hogy milyen sok gond lett a teljesen üzleti alapúvá vált és gyökértelenített csúcsfutballal: ahogy Göttlich megjegyezte, például az, hogy a koronavírus-járvány alatt teljesen üres stadionokban kellett játszani, mert túl sok pénz van a futballban ahhoz, hogy leállítsák. A St. Pauli egyúttal kísérlet is: a vezetés a lassú fejlődésben, a fenntartható gazdálkodásban, a közösségiségben hisz. A transzparens kommunikáció és komolyan vett értékek miatt a szurkolók azt is elnézik, ha nem ők a Bayern München, hiszen a közmegegyezés szerint sokkal értékesebb maga a klubfilozófia és a tisztességes verseny, mint az, hogy állandóan nyernek-e. Most speciel épp sokat nyertek, de jövőre az első osztályban újra meg kell mutatniuk, hogy van még a szurkolói világ alapértékeinek is helye valahol.
