Futball helyett identitás: jövőre a német topligában mutathatja meg magát az antifasiszta mozgalom kedvenc csapata

Sport

A hamburgi St. Pauli klubjában a futball csak egy sokkal nagyobb dolognak a része, amiben még ott van valami azokból az alapértékekből is, amelyek már szinte teljesen eltűntek a profi sportból.

Első ránézésre nem rejt különösebb izgalmakat, hogy a hamburgi St. Pauli focicsapata idén feljutott a német labdarúgó-piramis legmagasabb fokára, a Bundesligába. Szakmai szinten természetesen óriási dolog a német első osztályban focizni, de ezt biztosan megírják majd az erre hivatott szakértők. Maga a St. Pauli sztorija viszont egyáltalán nem ettől érdekes, hanem attól, amiért már évtizedek óta találkozni a klub nemhivatalos halálfejes logójával az egész világon, különösen akkor, ha punk/hardcore koncertre vagy valami különösen gyanúsan balos kocsmába tér be az ember. A St. Pauli ugyanis nem is annyira focicsapat, mint világnézet: nekik szurkolni vagy legalább is szimpatizálni velük egyértelmű kifejeződése az olyan, Magyarországon nem annyira népszerű gondolatoknak, mint hogy se szíriai menekült, se kelet-európai gazdasági bevándorló, se senki más nem lehet illegális, a boldog élet szexuális orientációtól függetlenül megillet mindenkit, és ilyesmik. A klub legfanatikusabbjai ezekért a dolgokért akár ököllel is kiállnak, ami jó pár klasszikus utcai huligánkodást eredményezett már a jobb- és szélsőjobboldali csoportokkal, de nem nehéz megtalálni a lelátók keményvonalasait bármelyik eldurvult globalizációellenes tüntetésen sem. 

Azt sem lehet mondani tehát, hogy nem balhés tábor, a többieknél pozitívabb PR-juk nyilván arra vezethető vissza, hogy neonácikkal vagy fasisztákkal verekedni normális esetben valamivel könnyebben támogatható erkölcsileg, mint a fehér fajt védelmezni hasonló módszerekkel. A St. Pauli viszont nem is annyira emiatt érdekes, hiszen kifejezetten baloldali szurkolói identitású fociklubok szép számmal léteznek Glasgow-val kezdve a Livornón át Szalonikiig,

Hamburgban viszont ez nemcsak szurkolói identitás, hanem az egész klub imidzse a vezetéstől egészen a fociklub fogalmának felfogásáig. 

De kezdjük az elejéről! A kikötőváros Hamburg épp az ott áthaladó és letelepedő sokféle ember miatt szinte természetes, hogy kitermelt valami hasonlót. Az 1970-es években a St. Pauli kerületben lévő Hafenstraßén sok-sok üres házba főleg punkok és egyéb rendszeren kívüli elemek költöztek be, akik természetüknél fogva antifasiszták voltak, viszont szerették a focit. Mivel Hamburg legnagyobb klubjánál, a HSV-nél bár nem volt soha “hivatalos” lelátói ideológia, jó pár szélsőjobboldali elem gyűlt ott össze, oda nem akartak menni, úgyhogy felfedezték maguknak az 1910-es megalakulása óta teljesen átlagos futballklubot a város piros lámpás negyedében, és azt alakították a saját képükre. A St. Pauli gyorsan elkezdte vonzani a környék mindenhol kívülállónak számító bohémjait, hogy aztán már az egész ország tudja, hogy a Millerntor stadion olyan hely, ahol tényleg bárkik lehetünk. Ez a sokszínűség lett a St. Pauli brandje a kalóz zászló mellett, aminek a története is pont olyan, mint maga a klub: a zászlót először egy akkor 40 barátjával kommunában élő Doki Mabuse becenévre hallgató punk vitte be a stadionba különösebb cél nélkül, hogy aztán ismertebbé váljon, mint a klub hivatalos címere. A vezetés végül az 1990-es években védette le a jól ismert halálfejet, miután rájött, hogy a szurkolók nemhivatalos boltjai több pénzt termelnek, mint a sajátjuk. 

A St. Pauli ettől válik persze igazán punkká, hiszen ahogy minden punkzenekar legjobbika, a Ramones is több pólót adott el, mint amennyi lemezt, úgy a hamburgiak kiegészítőit világszerte hordó emberek nagy része sem tudna akár egy játékost megnevezni a csapatból. Annyira persze nem is kell, hiszen annak ellenére, hogy a klub olyan nemzetközi branddé vált, ami még az Egyesült Államokba is jár nyáron turnézni barátságos meccsekkel, a foci maga kifejezetten gyenge szokott lenni. Jól jelzi ezt, hogy a csapat most épp a legnagyobb sikerét ismételheti meg azzal, ha a német másodosztály első helyén marad a hétvégén, a német másodosztály megnyerésével pedig több mint tíz év után kerülhetnek vissza az elitbe. Ehhez képest a St. Paulinak több mint 530 regisztrált szurkolói klubja van világszerte, külön projektjei futnak például Argentínában, Kolumbiában és Mexikóban. 

Felmerül a kérdés, hogy mi történik a már csak a mezeladásokból befolyt döbbenetes mennyiségű pénzzel. Itt jön az, amiben unikális a klubvezetés: a hamburgiak inkább humanitárius és egyéb társadalmilag hasznos projekteket finanszíroznak ebből:

menekülteket segítő programokat Hamburgban, segítenek a környék klubjainak és kocsmáinak a fennmaradásban, de Mexikóban például az utcán élő gyerekeknek segítenek kitörni a sporton keresztül,

miközben ideiglenes menedékhelyeket tartanak fel az Egyesült Államok felé tartó migránsok számára.

Németország és kifejezetten a német futball különösen jó közeg egy focinál valamivel nagyobb dologról szóló ügy számára: az ország az elit sport utolsó bástyája tudott maradni, ahova nem áramolhat be korlátlanul különféle egzotikus diktatúrákban meggazdagodott bűnözők és tömeggyilkosok pénze, a szabályok szerint ugyanis a csapatok tulajdonának 51 százaléka mindenképp a klubtagok közé tartozik, tehát aki befizeti az éves tagdíjat, annak van szavazata is. Ez a szurkolóközpontúság nemcsak azt hozza magával, hogy nem vásárolhat magának saját klubot valamelyik unatkozó oligarcha, de azt is, hogy nem a tévénézők igényei az elsődlegesek, hanem azoké, akik tényleg kötődnek kedvenc klubjukhoz. Emiatt lehet, hogy a Bundesliga átlagminősége talán valamivel gyengébb, mint az angol bajnokságé, cserébe megmaradt valami a futball közösségiségéből, a nézőket pedig nem fizetővendéggé alacsonyítják, hanem a folyamatok egyik alakítójának érezhetik magukat, akik focimeccsen kívül is közösséget alkotnak. Tökéletes táptalaj ez egy olyan csapat számára, ami már a stadionja bejáratánál is hirdeti, itt nincs helye homofóbiának, szexizmusnak és rasszizmusnak, a szurkolói nőnap alkalmából óriási „football has no gender”, vagyis „a focinak nincs neme” felirattal üzentek, ultráik pedig kifejezetten bátorítják a piros lámpás negyed környékén hagyományosan nagyobb számban megforduló transzneműeket, hogy álljanak be hozzájuk szurkolni. 

Bár ha saját branded van, akkor nehéz kimaradni a piaci futball körüli dolgokból, a St. Pauli vezetése azért megteszi, amit lehet: például nem fogadnak el pénzt nagy szponzoroktól annak ellenére, hogy egy ilyen inkluzív ügyet nyilván nagyon sok multi szeretne használni a saját arculatának javítására, de például a mezszponzoruk sem a Nike vagy valamelyik multi, hanem saját DIIY névre hallgató márkájuk, aminek elsődleges jellemzője az, hogy környezettudatos, újrafelhasznált anyagokból készül – ráadásul nem valamelyik ázsiai sweatshopban. Ettől függetlenül persze vannak szponzoraik, több helyi kisvállalkozó is támogatja őket és van együttműködésük például a Levisszel, de túl nagy pénzt senkitől nem fogadnak el.

Az is nagyon fontos, hogy a hagyományosan hatalmas bulit ígérő meccsekre se legyen akkora vállalás bejutni: a közel 30 ezres hamburgi stadion kifejezetten baráti áron árulja belépőit, hiszen még a legdrágább jegyük is 44 euró, de állóhelyre már 13 euróért is be lehet sétálni, tehát gyakorlatilag magyar árszínvonalat hoznak. Az eredmény meg is van, hiszen bár nem lehetetlen jegyhez jutni, a stadion szinte mindig teltházzal fut. Ezek azok a szurkolók, akik 2020-as években leszavazták, hogy névadó szponzora legyen a stadionjuknak, kiszorították a szexista férfimagazinok hirdetéseit a falaikról, és a klub elnökének, az egyébként lemezkiadót is üzemeltető, és természetesen maga is mezei szurkolóként indult Oke Göttlichnek az elmondása szerint valójában róluk kellene hogy szóljon a futball, nem a tévénézőkről. 

Az, hogy a St. Pauli politikailag mit képvisel és mennyire radikális a lelátón, valószínűleg nem mindenkinek olyan szimpatikus, de a működése nagyon jól világít rá arra, hogy milyen sok gond lett a teljesen üzleti alapúvá vált és gyökértelenített csúcsfutballal: ahogy Göttlich megjegyezte, például az, hogy a koronavírus-járvány alatt teljesen üres stadionokban kellett játszani, mert túl sok pénz van a futballban ahhoz, hogy leállítsák. A St. Pauli egyúttal kísérlet is: a vezetés a lassú fejlődésben, a fenntartható gazdálkodásban, a közösségiségben hisz. A transzparens kommunikáció és komolyan vett értékek miatt a szurkolók azt is elnézik, ha nem ők a Bayern München, hiszen a közmegegyezés szerint sokkal értékesebb maga a klubfilozófia és a tisztességes verseny, mint az, hogy állandóan nyernek-e. Most speciel épp sokat nyertek, de jövőre az első osztályban újra meg kell mutatniuk, hogy van még a szurkolói világ alapértékeinek is helye valahol.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is. Munkássága középpontjában a normák, a hatalmi technológiák, a queer identitás, valamint a magánélet és az intimitás politikájának kérdései állnak.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Megbillenve

Eddig csak a fideszes médiagépezet és a kormányzati, állami propaganda folytatott lélektani hadviselést (is) Magyar Péter ellen, ám jó ideje működik ez már visszafele is – úgy tűnik, nem is hatástalanul.

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.

Dőlve halnak

Lóhalálában terjesztették be és fogadták el egy salátatörvénybe csomagolva a védett erdők könnyebb letarolását lehetővé tevő módosításokat a kormánypárti képviselők. Az erdőkért aggódó szakemberek is csak találgatnak, kinek sürgős a várható erdőirtás.