Magyar Narancs: Komoly sérülést szenvedtél. Hogy érzed magad?
Miklós Edit: A körülményekhez képest jól, nem fáj a térdem, ez a legfontosabb. Már elkezdtem a rehabilitációt. Naponta járok gyógytornára, nyirokmasszázsra.
MN: Mi történt Bad Kleinkirchheimben? Szokatlanul bátortalannak tűntél.
ME: Ezt a versenyt az elejétől fogva edzésnek fogtam fel. A szuper-óriásműlesiklás nem az én számom, a lesiklásra akartam készülni. Ezen a helyszínen eredetileg lesiklással kezdődött volna a versenyek sora, de megcserélték a számokat, ezért úgy döntöttünk, hogy elindulok szuperóriásban is, hogy szokjam a pályát. Tehát amikor beálltam a rajtba, nem is terveztem száz százalékon menni. Tudtam, hogy vannak hibák a pályán, mert néztem a tévében a többieket. Annál a kapunál például, ahol végül éreztem, hogy valami történt a térdemben, egy nyom elvitte a sílécemet, onnantól pedig már azzal foglalkoztam, hogy hogyan álljak meg. Az tűnt a legjobb megoldásnak, ha eldobom magam, ami így, utánagondolva valószínűleg rosszabb volt a térdemnek.
MN: Ki dönti el, hogy egy versenyen elindulsz-e vagy sem?
ME: Általában az edzővel közösen döntjük el, van, hogy én mondom, hogy mi legyen, van úgy, hogy ő. Úgy gondolom, hogy a tavalyi sérülésem utáni rehabilitáció jól sikerült, nem fájt a térdem. Ha fájt volna, biztosan nem indulok el. Jól indult a felkészülés, már augusztusban havon voltam.
MN: Az 2017–2018-as versenylistát nézve és a nyilatkozataid alapján döcögősen indult a szezon.
ME: A balszerencse-sorozat Lake Louise-ban kezdődött, az első napon megállítottak menet közben Lindsey Vonn bukása miatt, s újra kellett indulnom. A második versenynapon elromlott a lift, és raktrakkal (hótaposó gép – a szerk.) húztak fel minket, ennek során pedig néhány sízni nem elég jól tudó kísérő miatt még a verseny előtt estem egyet, s kicsit meghúztam a lábam, ennek ellenére a 14. helyen végeztem. A harmadik Lake Lousie-i napon szuperóriásban kizártak a verseny után, mert túl magas volt a kötésem. A szervizemberem ugyan lemérte, de hibázott, és a kötés magassága minimálisan túllépte a megengedett méretet. Ilyenkor az aznapi eredmény érvénytelen. És volt egy verseny, amelyiken úgy tudtam, hogy 58-as rajtszámmal indulok, de az 52. indulónál szóltak, hogy következőként én jövök. Nagy rohanás volt, ami végül az eredményen is meglátszott.
MN: Ha ez nem olimpiai év, akkor is ilyen hamar visszatérsz?
ME: Igen, ugyanez lett volna a terv.
MN: Milyen a mostani csapat körülötted? Kinek mi a feladata?
ME: Stefan Abplanalp a főedző, David Schweninger a segédedző, Miha Dolinar a vaxmester, szervizember, Benjamin Ikache a fizioterapeutám. Ők velem utaznak a szezonban. Emellett Zakariás Zsolt kondiedző és Zakariás Éva gyógytornász foglalkozik velem, ha például egy sérülés miatt szükségem van rá. Vura Márta a sportpszichológusom, ő ritkán jön el a versenyekre, vele nagyrészt telefonon tartom a kapcsolatot.
MN: Mekkora a szakmai stáb egy nagyobb nemzet csapatánál?
ME: Egy nagyobb csapat is hasonlóan épül fel, ott több versenyzőre több edző és segítő jut.
MN: Hogy ki és mikor indul egy versenyen, abban ugyanannyi döntési joga van ott is egy versenyzőnek, mint nálatok?
ME: A nagyobb csapatoknál kvalifikációval jutnak ki, például az osztrákoknál a világkupákra a legjobb hét embert viszik, nyilván, ha ott valaki úgy dönt, hogy nem indul, annak más a következménye, mint az olyan csapatoknál, ahol kevés a versenyző.
MN: A nagyobb csapatokhoz képest nálatok mi hiányzik?
ME: Nekem például nincsen saját orvosom, de szerintem ez nem akkora probléma, mert ha valami bajom van, akkor a helyszínen felkeresek valakit. És így több pénz marad felkészülésre.
MN: Meg vagy elégedve a rendelkezésre álló anyagi kerettel?
ME: Nem panaszkodhatok, nekem jó, de a többieknek, főleg az utánpótlásnak, ettől függetlenül nehéz, mert kevés az állami támogatás.
MN: Az élmezőnyben egyre csökkennek az időkülönbségek, mégis mindig akadnak kiugróan sikeres versenyzők. Ilyen például a mostani mezőnyben Mikaela Shiffrin. Mit tudnak szerinted ők, amit mások nem?
ME: Az biztos, hogy nagyon tehetségesek, és nagyon profi csapat veszi őket körül.
MN: Az előbb azt mondtad, hogy a te csapatod és egy nagy csapat között nincs akkora különbség.
ME: Igen, a mostani csapat jó körülöttem, de ez nem mindig volt így, és ez meglátszik a pályafutásomon. Shiffrin gyerekkorától folyamatosan profi körülmények között készült, ahol a legapróbb részletekig minden eltervezett hosszabb távra is. Mindenre van forgatókönyvük, ha egy versenyző jól megy, arra is, ha lesérül, arra is. Úgy gondolom, hogy körülbelül öt évvel vagyok lemaradva ahhoz képest, ahol lennem kéne.
MN: Mi az oka?
ME: Több dolog játszik ebben szerepet, ami a legfontosabb, hogy én mindent sokkal később kaptam meg. Ilyen profi csapattal 28 éves korom óta dolgozom, de már 18 éves kortól kellett volna. Korábban nem volt elegendő pénz profi edzőket megfizetni, pedig enélkül nem lehet az élmezőnyben hosszabb ideig megmaradni. És a rehabilitáció sem volt optimális azokban az időkben.
MN: Miben más az edzésmódszere egy nagy csapatnak?
ME: Vannak olyan dolgok, amiket mi profibban csinálunk, például a kondiedzőm az osztrákokhoz képest előrébb van az új technikákban. Nyáron Svájcban sokszor profibb léces edzéseink voltak, mert az edzőm, Saas Fee-ben jól ismeri a sípályafőnököt, ezért jobb körülmények között tudtunk készülni, mint a nagyobb csapatok.
MN: A magyar sísport fel tud valaha zárkózni?
ME: Igen, én bízom benne. A következő generációnak már könnyebb lesz, szerintem kijártam nekik egy utat, amin már egyszerűbb haladniuk. Ez persze attól is függ, hogy milyen állami támogatást kap a jövőben a síszövetség – ha van pénz, akkor lehet profi csapattal dolgozni, és az meg fog jelenni az eredményekben is.
MN: A nagyobb csapatok, ha jól értem, a következetes utánpótlás-nevelésben jobbak nálunk. Mi a helyzet a magyar fiataloknál?
ME: Nincsen olyan profi hátterük, mint például Shiffrinnek, de azért sokkal profibb körülmények között edzenek ők most, mint én az ő korukban. Például az első éves ifjúsági keretnek már nemcsak edzője van, hanem szervizembere is. Nekem sokáig a versenyekre is magamnak kellett előkészítenem a léceimet, ami időigényes dolog, és pluszenergiát vett el a verseny előtti napból. A mostani fiatalok, akik most lépnek az ifi mezőnybe, ha megkapják a megfelelő támogatást, idővel el tudnak jutni arra a szintre, ahol én vagyok.
MN: Úgy tűnik, évről évre keményebbek a körülmények a versenypályán.
ME: Szerintem fejlődött a sport. Több ugrató lett, nehezebbek a pályák, de úgy látom, hogy a női mezőny is sokat fejlődött, sokkal erősebbek, többet kibírnak a versenyzők, és így látványosabbak a közvetítések.
MN: De sokkal többen is sérülnek meg. Ez szóba kerül a versenyzők, edzők között?
ME: Van is szó róla, meg nincs is. Sokszor nem mondanak le versenyt, noha a körülmények éppenséggel indokolnák. Ezt az edzők és a versenyzők is szóvá teszik. Volt olyan, hogy valaki nem indult, mert túl nagy ugratót építettek, vagy mert fél méterre a kaputól már friss hó volt, és senki nem taposta le. Szóltak is a szervezőknek, de a következő évi versenyre a szervezők ezt mind elfelejtették. A tavalyi sérülésem is így történt, a nyomvonalon le volt takarítva a pálya, de azon kívül nem. Amikor elestem, akkor még nem volt gond, de amikor kicsúsztam a friss hóba, akkor leakadt a sílécem, átpördültem a fejemen, és megrántotta a léc a lábamat. Akkor történt a nagyobb sérülés. Egy versenyhelyzetben eldönthetem, hogy indulok-e vagy sem, de ha indulok, sok másra nincs lehetőségem. Ilyenkor nem foglalkozhatok azzal, hogy jó-e a pálya vagy sem, a versenyre kell koncentrálnom. Az elrajtolástól pedig minden a saját felelősségem.
MN: Szoktál másokkal edzeni?
ME: Van kooperáció két másik csapattal, a németekkel és a svédekkel. Ez azt jelenti egy lesiklóversenynél, hogy a pálya különböző részein különböző edzők állnak, és mondják az infókat. Van, hogy együtt edzünk, de sem az edzés-, sem a versenyprogramot nem igazítjuk feltétlenül egymáshoz.
MN: Nem hiányzik, hogy több versenyzővel együtt készülhess?
ME: Én mindig egyedül edzettem, ez az én utam, nem tudom, milyen lehet más versenyzőkkel csapatban lenni.
MN: Mi a legnehezebb a felkészülésben?
ME: Az október–novemberi szakasz, amikor már nincsenek nyári edzések, de még nincsenek versenyek, ez nekem a legnehezebb mentálisan. Még kell rendesen edzeni, de még nincsen verseny. Ilyenkor a gleccseren sokszor már nem tudunk edzeni a rossz időjárás miatt, alacsonyabban pedig még nem jók a feltételek. Ez egy nyűgös időszak.
MN: Melyik a legfontosabb verseny?
ME: Az olimpia.
MN: Szakmailag is? Mert, ha megnézzük az olimpiai eredményeket, sokszor nem a világkupagyőztesek és élvonalbeliek nyernek.
ME: Érzelmileg a legtöbben ezt tartják a legnagyobb eredménynek. A szponzoroknak is fontos, a nézőknek, az embereknek is. A szakág állami támogatása is akkor kezdett el nőni, amikor a szocsi olimpián 7. lettem. Egy csomó sportoló olimpiai ciklusokban gondolkozik. Nem sokkal Szocsi előtt csináltam meg a Facebook-oldalamat, akkor körülbelül 200 követőm volt, az olimpia alatt ez hirtelen megsokszorozódott. Az olimpia körül sokkal komolyabb a felhajtás, aminek megvannak a hátulütői is. Például limitált a csapatlétszám, s a protokolláris kísérők miatt van olyan is, hogy a versenyzőkre nem jut elég edző.
MN: Veletek hány ilyen kísérő megy?
ME: Nem tudom pontosan, akik így jönnek ki, nem mutatkoznak a versenyzők között. De volt már rá példa, hogy harcolni kellett a versenyzőket megillető akkreditációért.
MN: A Narancsnak adott előző interjúdban (lásd: A harmadik legyen az isten igaza, 2013. január 17.) azt mondtad, hogy 31–32 év a korhatár, ameddig ezt a sportot csinálni lehet. Erről most, közel a 30-hoz mit gondolsz?
ME: Nehéz kérdés, egyrészt, mert azóta egy kicsit kitolódott korhatár, s több olyan versenyző is van az élmezőnyben, aki 33–34 éves. Másrészt a mostani sérülésem is közbeszólt. Tavaly még úgy gondoltam, hogy jön az olimpiai év, majd a következő világbajnokság, és utána abbahagyom. Most nem tudom. Most csak a felépülésre akarok gondolni, nemsokára lábra állok.
MN: Mit élvezel a legjobban még ma is az egészben?
ME: A napfelkeltét reggel a hegyen, a csendet ilyenkor a pályán és a suhanást, a sebességet lesiklás közben.
