Másfél évszázada kutatják egymást követő tudósgenerációk, milyen biokémiai okok vezetnek az izmok túlterhelés nyomán bekövetkező elfáradásához, de a tesztek és a klinikai vizsgálatok máig sem vezettek kielégítő eredményre. Egy dolog látszik csak biztosnak: az izmokban terhelés közben termelődő tejsavnak aligha van köze ahhoz, miként fáradunk el edzés vagy sportolás közben. Ugyanakkor a sportriporteri kommentárok nem mulasztják el felidézni azt az idejétmúlt, ám a hiedelmekben máig makacsul tovább élő tudományos álláspontot, mely szerint az oxigénhiány a pH csökkenéséhez és a teljesítőképesség hanyatlásához vezet. A műfaj legfrissebb nyelvi leleményét a nemrég befejeződött téli olimpia egyik hazai riportere követte el, aki egy orosz sífutó állapotát értékelte a „savasnak érzem Bolsunovot” felkiáltással (de tőle származik a visszatérő „teljesen besavasodott” fordulat is).
Még néhány évtizeddel ezelőtt is tanulmányok egész sora értekezett arról, hogy az edzés, az izmok összehúzódása közben, oxigén hiányában keletkező nagy mennyiségű tejsav hogyan gátolja a maximális erőkifejtést pusztán azáltal, hogy disszociációja során megnöveli a savasodásért felelős hidrogénion-koncentrációt, és ennek révén csökkenti az izmok környezetében a pH-t. Úgy tűnt, még azokat a biokémiai csatornákat is feltárták, amelyek közvetítésével bekövetkeznek a kimerüléshez – néha éppen a célegyenesben bekövetkező összeomláshoz – vezető fiziológiai következmények.
A tejsav rehabilitációja
A kilencvenes évek közepétől végzett újabb klinikai kísérletek azonban már arra jutottak, hogy a tejsav káros hatásai talán nem is jelentkeznek akkor, ha a biokémiai folyamatokat olyan hőmérsékleten modellezik, amelyek közelebb álnak az edzés, pláne a verseny során fellépő megemelkedett testhőmérséklethez. Éppen ellenkezőleg: a tejsav még védi is az izmokat az erőkifejtés során megemelkedett káliumszint ellen. Apró adalék, de még egy vád alól sikerült felmenteni a tejsavat. Bár korábban közhelynek számított, hogy a közönséges izomlázat az izommunka során, viszonylagos oxigénhiányos körülmények között képződő tejsav okozza, ma már az általános vélekedés az, hogy a túlerőltetés közben keletkező apró izomsérülések felelősek a fájdalmas érzésért.
Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a kutatók teljes mértékben kiiktatták a savasodást az optimális izommunkát gátló faktorok sorából. Igény bizonyára továbbra is lenne az efféle elméletekre, csak épp a savasodás szerepét igazoló, meggyőző kísérletek és az elméleti modellek hiányoznak. És még az sem lehetetlen, hogy tényleg van valami gond az izommunka közben bekövetkező tejsavtermeléssel, csak éppen nem a savasodás a probléma, hanem a vizes oldatban belőle képződő laktát-anion. Persze akadnak, akik az izommunka közben képződő más metabolitokra, például a szervetlen foszforra gyanakodnak – miközben lehet, hogy nem is valamiféle konkrét kemikália áll a háttérben.
Omlásveszély
Öttusázók, maratoni futók, sífutók között egyaránt lehet találni példákat futás közben, esetleg épp a véghajrában bekövetkező, a teljes kimerülésből fakadó összeomlásra. Híres fotók maradtak fel Dorando Pietriről, az olasz maratonistáról, aki elsőre megnyerte az 1908-as londoni olimpia maratoni számát, ám később diszkvalifikálták, mivel a finisben a londoni stadionba érve rossz irányba indult el, többször összeesett, és csak segítséggel jutott el a célba. Az eset utólagos rekonstruálása szerint a gyakorlott maratoni futó túl hamar nyitott hajrát, és ezzel végképp kimerítette a dehidratáció, a vízvesztés miatt amúgy is legyengült szervezetét. Szintén hírhedt az 1984-es Los Angeles-i olimpián induló svájci Gabriela Andersen-Schiess esete, aki teljes kimerültsége miatt nem észlelte és kihagyta az ötödik, egyben utolsó olyan állomást, ahol az akkor még igen szigorú szabályok szerint még ihatott volna. A szó szerint hőgutát kapott Andersen-Schiess számára egy örökkévalóságnak tűnhetett az az 5 perc 44 másodperc, amíg megtette az utolsó 400 métert – odáig is csak azért engedte az orvosi személyzet, mert látták rajta, hogy izzad, s ebből arra következtettek, hogy van még némi tartalék víz a szervezetében. Az agy és a test túlmelegedése mellett az ilyen esetek magyarázataként az agyban található glikogénraktárak kimerülését, az agyi oxigén-utánpótlás, sőt az ammónia-háztartás zavarait, esetleg a szerotonin nevű fontos neurotranszmitter, azaz ingerületátvivő anyag rendellenes működését szokás emlegetni. Ennél is „egzotikusabb” jelenség, hogy létezik az edzés kiváltotta (tulajdonképpen nem „valódi”) asztma is, amikor az erőkifejtés a tüdőben található légutak összehúzódását okozza, és ez nehézlégzéshez, illetve köhögéshez vezethet.
Ám meglehet, hogy a sportolás közben bekövetkező kimerülés forrása tényleg az agyban rejtőzik: az erre vonatkozó hipotézis minden, csak nem új. Először Tim Noakes dél-afrikai tudós elevenítette fel az 1922-ben orvosi-élettani Nobel-díjat nyert angol Archibald Hill elméletét arról, hogy létezik az agyunkban egy központi vezérlő, amely a legnagyobb erőkifejtés és edzés közben is igyekszik fenntartani a szervezet normál biokémiai egyensúlyát. Noakes érdeklődését nem más, mint egy általa látott, drámai végkifejletű maratoni futóverseny keltette fel a terület iránt. Elképzelése szerint ez a központi vezérlő, ha kell, beavatkozik az izmok működésébe, akár egy túlzásba vitt edzés, akár egy verseny által megkívánt, az optimálisnál nagyobb erőkifejtés közben is. A központi vezérlő számításba veszi a korábbi gyakorlatok és erőkifejtések mérlegét és a tervezett, még hátralévő terhelés szükségletét, és közbelép a szervezet üzemszerű működése érdekében. Eközben szigorú szintre állítja be az edzés vagy verseny közben használt vázizomzati motoros egységeket – ez az, amit azután a sportoló fáradtságként vagy kimerültségként érzékel.
A központi vezérlő léte természetesen cáfolná azt a korábbról származó gondolatot, hogy a fáradtságot a használatban lévő izmok mechanikai kudarca okozná. Ez az agyban dolgozó, fizikai létünkre felügyelő felettes én gondoskodna róla, hogy mindig maradjon biztonsági tartalékunk, s hogy fennmaradjon az agy vérellátása, és persze a szív is megkapja az éltető oxigénjét. Érdekes módon éppen a fent említett versenykatasztrófák, a sportolók időről időre bekövetkező összeomlása vet fel kérdéseket a központi vezérlő létével, illetve biztonságos működésével kapcsolatban. Ezek a példák ugyanis más szemszögből nézve azt is illusztrálhatják, hogy képesek vagyunk, de legalábbis ezek a sportolók képesek voltak arra, hogy felülírják a hipotetikus központi vezérlőt, s a fiziológiai egyensúly felborulásáig hajszolják a végletekig kizsákmányolt szervezetüket.
