Aztán egyre többször találta el, mígnem Klicskó hanyatt esett, és még a hazai sportolóknak járó extra hosszú számolás alatt is bajosan állt fel. A szünetben a Magyarországon ájult tisztelettel emlegetett Sdunek mester nem sok értelmeset mondott neki, Klicskónak meg magától nem sok minden juthatott eszébe, úgyhogy beteljesedett a végzet. Corrie Sanders, ahogy jó iparoshoz illik, befejezte a kivégzést.
A nagy kérdésre, mit lehet kezdeni egy Klicskó ellen, a meccs előtt a stúdió vendége, Kótai Mihály sem tudott érdemi választ adni. Pedig egy megoldást mindenképpen mutatott valaki, véletlenül épp Sanders honfitársa, a dél-afrikai Francois "Fehér Bölény" Botha, tavaly márciusban. Botha 8. menetes T. K. O.-val kikapott, de az első menetekben Klicskó teljesen elvesztette a vezérfonalat, mert Botha támadóan lépett fel. Nem találta a ritmust, az istennek se. Pedig Botha nem igazán jó bokszoló: egy kocsmát hamarabb kipakolna, mint az összes Klicskó az ókortól napjainkig, de ez csak az élvonalhoz elég, a csúcshoz nem. Sandersben ellenben megvan Botha vagánysága, plusz a jó alapütések, gyors bal- és jobbegyenes, elfogadható lábmunkával, kiemelkedő ütőerővel és az ezt jelző sok korai K. O. győzelemmel. Ezzel együtt nem valószínű, hogy Sandersből most majd legendás nehézsúlyú bajnok válna, bár belefér, hogy jó menedzseléssel akár egy-két évig is megőrizze az övet.
Sokakat emlékeztetett a meccs a Kokó-Chacónra, és nem csak abban, hogy
egy totálisan lebecsült ellenfél keresztülgázol
a meglehetősen túlértékelt bajnokon. Az RTL Box Klubnál meg sajnos még mindig azt hiszik, hogy magyarnak lenni valami ragályos betegségféle, amit Kokótól elkapott az egész Universum. Következésképp minden jó magyar ember az unis versenyzőknek drukkol, és úgy kell közvetíteni, nehogy véletlenül kitörjön a forradalom. Ebből a szempontból az est legmeredekebb pillanata az volt, amikor a kommentátor nímandnak nevezte Sanderst, aki ekkor már nehézsúlyú világbajnok, négy perc alatt négyszer ütve le a nagyobbik Klicskót. Ami a magyar romantikus történetírásban a vadkan meg az áruló, az a profi ökölvívásban a lucky punch, a malac: véletlenül eltalált. Emlékszünk még, Kokó esetében a lucky punch műfordítása a "belelépett egy ütésbe" volt. És lám, Klicskó is, mint aki halkan belelépett. Később maga Klicskó is elszántan lucky punchozott. Pedig szó sem volt ilyesmiről. Sanders, aki viszont azt nyilatkozta, hogy a meccs előtt maga Lennox Lewis tanácsolta, próbáljon meg rámenni Klicskóra, rá is ment. Nem ijedt meg, vagy ha igen, ugyanúgy viselkedett, mint a macskák, akik ijedtükben támadnak. És bejött. Sanders technikailag jó, nem mozog olyan szépen, mint Lewis, de talán valamivel kevésbé esetlen, mint a legtöbb nehézsúlyú. Van rajta egy kis felesleg, és azt mondják, hat-hét menet után elfárad. De most szépen megnyomta az elejét, kihasználta, hogy Klicskónak láthatóan fogalma sincs, hogyan kell lábon mozogni és ütni egy balkezes ellen, és hogy mivel nem volt még megütve, nem szokta meg, hogy jobb kezünkkel nem a mellbimbónkat védjük, hanem az arccsontunkat. Elemi hibák, nagy választékban, amíg a készlet tart.
Amikor Lennox Lewis kikapott Dél-Afrikában Rahmantól, azt a K. O. kiflit lehetett lucky punchozni, de valójában az már a sokadik bekapott ütés volt. Mégis, tudni lehetett, hogy a visszavágón Lewis a toronymagas esélyes: ha odafigyel, a nehézsúly legjelentősebb technikai arzenálját mozgósíthatja. Klicskónál más a helyzet, az ő arzenálja a nagy testén és a nagy ütőerőn kívül
elsősorban a renoméból állt
Mostanra viszont maradt a nagy test, az ütőerő, a szellős védekezés meg az üvegáll nevű betegség.
Az Universum ugyanazt a hülyeséget követte el az ellenfélválasztásban, mint Kokó első vb-címvédésén - és most tekintsünk el attól, hogy Chacón kötelező kihívó volt, hiszen a WBO világszervezet elnöke híres a kompromisszumkészségéről. Sanders esetében is csak a rekordot nézték, és nem a bunyóját: 37 éves, és 2000 májusa óta összesen két meccse volt, évente egy, összesen három menet. A menedzselési hülyeség mértéke akkor bontakozik ki teljes szépségében, ha belegondolunk, mi van, ha Klicskó megveri Sanderst: semmi. Még egy kiöregedőben lévő ellenfél valahonnan az első harmincból. És a gyenge vagy legalábbis annak szánt ellenfelek Klicskó dolgát is megnehezítik; ugyanolyan keserves rendesen felpörögni ellenük, mint a Manchester Unitednek a Zalaegerszeg ellen.
Kérdés, hogy Klicskó készült-e balkezes ellenfelekkel, vagy megint csak a bátyjával edzegetett. Az biztos, hogy ha meccsen nem nagyon, edzésen még kevésbé: akit ütöttek már meg rendesen, az nagyon figyel, hogy a későbbiekben elkerülje a pofonokat. Biztosak lehetünk benne, hogy Vlagyimir Klicskó jobb kesztyűjét a következő meccsén jó 15 centivel feljebb látjuk majd, és valószínűleg általában is jobban figyel a védekezésre. Amitől természetesen még unalmasabb lesz a boksza, pedig eddig se volt egy showman. És még kevésbé fogja érdekelni az amerikai fizetős tévénézőket.
Hogy miért menedzsel az Universum úgy, ahogy, végül is érthető. Európában - tehát a kontinensen, mínusz Nagy-Britannia - valószínűleg kevés a menedzselésre érdemes profi. Világszinten pedig az Universum pénze sem lehet sok. Ezért aztán ők nem hagyják a darwinizmusra, hogy a drága pénzen leszerződtetett-nevelgetett versenyzők közül kemény harcban emelkedjenek ki az igazi sztárok. ´k kifejezetten bajnoknak valókat szerződtetnek, és azokban hisznek, körömszakadtáig. Ez valószínűleg a pénzhiány miatt lehet, nincs keret igazi tehetségkutatásra. Így aztán összeszednek amatőr bajnokokat, és őket tartják melegházi körülmények közt, ürge-ellenfelekkel locsolgatva, óva fúvó széltől, vereségtől, míg fel nem hízik a rekordjuk úgy 20-0-ra. Akkor aztán megpróbálják kiültetni őket a természetbe, ahol majd termőre fordulnak. A tűző napon azonban rendre gutaütést kapnak a palánták - Mario Veit, Vitalij Klicskó, Thomas Ullrich, Kovács István, Vlagyimir Klicskó. A valódi igénybevételtől, a valódi körülmények közt edződött bokszolókkal szemben rendre kipukkadnak a lufik. Mihalczewski nem pukkant ki, ő szép lassan eresztett le, hogy mostanra, bár a veretlenség megmaradt, senki nem veszi komolyan sem őt, sem az ellenfeleit. Hogy mindez anyagilag hogyan fest, mennyibe kerül húsz ürgemeccs, egy hannoveri gála, mit fizet a Premiere vagy vészhelyzetben a ZDF, mit adnak össze a szponzorok, mit lehet adócsalásilag sakkozni, mennyit kell dellázni a világszervezetnek, hogy kóser legyen a kihívó stb. stb., elképzelni nem tudom. Viszont az Universum, úgy tűnik, elég simán túlélte ezeket a csapásokat.
Leírni azért Vlagyimir Klicskót sem kell. Bármennyit esett-kelt is szombat éjjel, attól még egyértelműen maradt a nehézsúly első tízében. Lewist persze nem verheti meg, már csak azért sem, mert Lewis rég nyugdíjba megy, mire Klicskót megint komolyan veszi a világ. Másokat viszont bármikor megverhet, akár egy Tysont is, adott esetben. Nehezebb dolga lesz, mert például legutóbbi ellenfele, Jameel McCline is megverhette volna, ha nem ijed meg tőle. Ezután viszont miért is ijedne meg tőle bárki, ha már ilyen szépen kiderült, hogy csak oda kell menni, és addig ütni, míg már nem bír felkelni. Egyelőre csak találgathatunk, mi lesz, mert nem tudjuk, mi van az Universum-Sanders-szerződésben. Általában olyasmit szoktak kikötni, hogy az Uni-bokszoló veresége esetén ők szervezhetik az ellenfél következő meccsét. Így vehette vissza Vitalij elveszett övét Vlagyimir Chris Byrdtől. Most azonban mintha más volna a helyzet, Klaus-Peter Kohl a lehetőségek megvizsgálásáról beszél, Sanders meg arról, hogy azzal bokszol legközelebb, akiért a legtöbbet fizetnek. Lehet, hogy most elmarad "A Báty Bosszúja" fedőnevű kedvelt német fordulat, mert Vitalijnak Sanders még két menetet se adna - az öregebbik Klicskó közismerten béna, esetlen, és végképp csak olyanok ellen boldogul, akik megijedtek a nézésétől.
De legalább Klicskó végre felfogja, hogy a világhírt nem adják olyan könnyen, mint Kijevben a doktorátust.
Winkler Róbert
