Ha magyar ember futballt - vagy ahogy a honi labdarúgóedzők mondják: fodbalt - akar nézni élőben, másik országba kell utaznia. És ha a Juventus-Manchester United és az Internazionale-Barcelona mérkőzés történetesen időben és térben is közel esik egymáshoz, tényleg érdemes kétezer kilométert autózni.Persze akadnak nehézségek, ha önállóan, vagyis szervezőiroda igénybevétele nélkül kelünk útra. A olasz klubok egyike sem méltányolja akkreditációs kérelmünket, egyaránt helyhiányra hivatkoznak. Sikerül felhajtani egy milánói ismerőst, aki a szerdai mérkőzésre megveszi a négy belépőt, Torinóban sajnos nincsen ügynökünk, tehát a keddi programba be kell iktatnunk a feketepiaci jegyvásárlást.
Tizenkét órás tempós kocsikázás után, kora délután érkezünk Torinóba. A Stadio Delle Alpi felé közelítve, az út szélén egy jegyüzér kinézetű figurába botlunk, hetven euróért kínált belépői eredetiségével kapcsolatban azonban kétségeink támadnak. Erre a zsebébe nyúl, és elővesz egy igazolványt. Hogy milyet, nem derül ki, de úgy mutogatja, mintha legalábbis az üzérszakszervezet tagságija volna.
A stadion tőszomszédságában egy újabb "árus"-t találunk, aki azonban csak felhajtó: hangos üvöltözéssel hívja felettesét, Armandót. Armando tekintélye, helyismerete és az előbbinél tíz euróval olcsóbb ajánlata bizalmat ébreszt, megállapodunk vele. Most viszont nekünk kell villantani valamilyen dokumentet, amit zálogba adunk neki (egy diákigazolvánnyal szúrjuk ki a szemét), jegyei ugyanis csak négy szezonbérlettel együtt érvényesek. Lassan világossá válik: a Juventus kevésbé fanatikus, ám jó üzleti érzékű hívei kihasználják azt a kedvezményt, hogy a bajnoki idényre szóló bérletükkel fél áron vehetnek belépőt a BL-ütközetekre. Azaz megveszik a harminceurósat tizenötért, és eladják, amennyiért tudják - esetünkben hatvanért.
Hetvenezer emberrel együtt szurkolni lélegzetelállító újdonság annak, aki a népstadionbeli, telt házas, ún. kettős rangadók korszaka után született. A Juve óriási pofont kap a meccsen (0-3), amit azonban az olasz viszonylatban csak "szalonszurkolókként" ismert nézők elég jól tűrnek. Csak akkor pöccennek be kissé, amikor a pár ezernyi őrjöngő angol az AC Milan magasztalásával, egyszersmind zászlóégetéssel kezdi múlatni az időt. Tessék-lássék megindul a mutogatás, dobálózás, de az Üllői úti balhékhoz szokott magyar nézőnek mindez csupán bohó gyermekcsíny...
Kifele menet megkeressük Armandót, visszacseréljük a dolgokat, ő pedig jó üzletfeleknek nézhet bennünket, mert kérés nélkül megadja a mobilszámát, hívjuk bátran.
Másnap a San Siro környéken lődörögve, a rengeteg alkalmi árus láttán hamar egyértelművé válik: ebben az országban gyakorlatilag bármilyen mérkőzésre lehet jegyet szerezni, akár órákkal a start előtt is. A közönség tüzesebb, mint Torinóban, gyakorlatilag mindenki felugrál, amint az Inter megközelíti a Barcelona tizenhatosát. Vannak, akik laposkulaccsal, mások ijesztő méretű spanglikkal kényeztetik magukat. Az ultrák a kapu mögötti "táborban" folyamatosan énekelnek, a "mezei" Inter-szurkolók többnyire a szüntelen gesztikulálásra és bekiabálásra szorítkoznak. Amikor a partjelző beint egy lest tőlünk úgy kilencvenméternyire, gondolkodás nélkül pattan fel az összes köröttünk ülő, majd elkezdi gyalázni a szerencsétlent, tekintet nélkül arra, hogy ilyen távolságból a vonalak is alig látszanak... Két sorral lejjebb azonban egy fazon hordozható tévét szorongat az ölében, hogy visszanézhesse a lassításokat. A többség persze nem ragadtatja magát ilyen marhaságokra, meg amúgy is lefoglalja az állandó kommentálás, melynek során a hazai játékosok is kapnak rendesen. Az Inter nem játszik jól, a Barca a döntetlenre hajt (0-0), de ettől függetlenül az a jó érzésünk már ekkor megvan, hogy utunk még a feketepiacon vásárolt jegyekkel is pontosan feleannyiba került fejenként, mint amennyiért az efféle túrákra specializálódott itthoni iroda kínálta volna ugyanezt a két meccset.
Galambos Péter
