Labdarúgó-világbajnokság - Ennek vége van

  • - ts -
  • 2010. július 15.

Sport

Mire gondoltál a gól előtti pillanatban? Az edzésen sokat gyakoroltuk a Dodi bácsival a korszerű támadójátékot, most is a Csöpi faképnél hagyta a védőjét, beívelte a labdát, láttam, hogy Vaskor aláfut, dulakodtam a védőkkel, aztán nem hibáztam. Köszönöm a beszélgetést - manapság a futballban sokkal több a pénz annál, hogy jó szándékú, ám köztudottan félhülye futballistákra bízzák az eredményeket. - ts -

Mire gondoltál a gól előtti pillanatban? Az edzésen sokat gyakoroltuk a Dodi bácsival a korszerű támadójátékot, most is a Csöpi faképnél hagyta a védőjét, beívelte a labdát, láttam, hogy Vaskor aláfut, dulakodtam a védőkkel, aztán nem hibáztam. Köszönöm a beszélgetést - manapság a futballban sokkal több a pénz annál, hogy jó szándékú, ám köztudottan félhülye futballistákra bízzák az eredményeket.

*

Mondhatjuk nyugodtan, hogy az idei focivébé igazi döntője a bronzmeccs volt, avval is csak áltatjuk magunkat. Ah, maradt még a pályán pár futballista, akik - szélárnyékban, vert helyzetben, amikor már alacsony a tét - képesek valami sportteljesítményre emlékeztetőt produkálni, de amikor még számított valamit teljesítményük a nagy egészhez (aminek ezúttal is végső győzelem, bajnoki cím volt a fedőneve), akkor ezek a héroszok is kudarcot vallottak. Az uruguayi csapat az utolsó percekig csodálkozó képpel imitálta a futballt a hollandok ellen, lerítt róluk, hogy ők ámulnak a legjobban azon, hogy bekerültek az elődöntőbe, a legjobb négy közé - eddig nem úgy tudták, hogy odatartoznának. Csak egy utolsó pillanatban talált gól ébresztette rá őket, hogy akár győzhettek volna - amikor még egy-két percük maradt menteni a menthetetlent. Hogyan is sikerülhetett volna?

Különösen a vébé "nagy felfedezettjei", a jövő zenészei, a németek esetében volt szembeötlő ez a fajta tehetetlenség: ahogy a labdarúgás maga (a játék, amit focinak hívunk) meghunyászkodik marketingisten előtt. Az argentinokat és angolokat a pályáról gólzáporral legyalázó válogatott feltett kézzel lépett a pályára, hát, a spanyolok a jobbak, de mi a szívósságunkról, kitartásunkról vagyunk híresek, nem lehetetlen, hogy kibekkeljük valahogy - hogyan is sikerülhetett volna ilyen stratégiával? Már ha az ilyesmi stratégiának vagy akárcsak taktikának lenne nevezhető. Nem nevezhető annak, a nemzetközi szintű labdarúgás jelenlegi állapotában felsőbb hatáskörbe vonta a stratégiaalkotást, ha csapatszinten belekovászkodnának, nyilván rontaná a boltot. Hát nem az lett volna természetes, ha az a csapat, aki zsinórban vágott négyeket, mindegy, kiknek, de nem is akárkiknek, úgy fut ki a pályára, hogy ide nekem az oroszlánt is?

*

A délszláv származású Dusán hozott egy aktatáskányi alig lejárt dinárt, azzal felkerestem egy sörözőben a Lepke II-t, a Bányász kapusát, és átbeszéltük a totómeccseket - olvasható a sportmúzeum egyik emlékszobájának a falán, hiszen a bundázás mára kétségkívül atavisztikus bohóctréfa, a kispályásnál is pitibb maszekolás. Annál is inkább, mert abból a téveszméből indul ki, hogy az a biztos, ami tuti, ami le van csokizva. Ugyan már!

A korszerű labdarúgás nagy csele abban áll, hogy a nyeréshez, pontosabban a nyereséghez elég a majdnem biztos is, a többit, az egészhez hiányzót nyugodtan rábízhatjuk a csapatokra, játékosokra, trénerekre, méghozzá úgy, hogy nem is kell tudniuk semmiről - már a forgótőke elenyésző hányadát kitevő honoráriumuk pontos összegén és az egyedül üdvözítő játékszisztémán túl. Pontosan úgy fognak cselekedni, ahogy kell: most, amikor a világ egyik meghatározó véleményformáló pólusáról épp az ellenkezőjét fuvolázzák, a labdarúgás fényesen igazolja a piac önszabályozó erejét, és voltaképpeni mindenhatóságát - még ha nem is feltétlenül a biciklicselek és kapáslövések piacáról, hanem a sálak, a turistautak, a televíziós jogok piacáról van is szó. S ez a piac könyörtelenül eldönti a világbajnokság végső kimenetelét, különösebb tétovázás nélkül - a múltban él, aki egy világbajnokság előtt a sztereotip kérdésre, hogy ki lesz a világbajnok, azt az ugyancsak sztereotip választ adja, hogy a brazilok. Sorolni is nevetséges, any-nyira triviális: hányan hordanak mondjuk Botafogo-színű (az milyen egyáltalán?) sálat, s hányan "gránátvörös-kéket", hányan szállnak le a városnéző buszról a Camp Nou előtt, és hányan bármelyik más stadion előtt, hány országban adják a tévék a spanyol, az angol, az olasz bajnokságot, s hányban a többit? Majd egy ilyen konstrukció lehetőséget ad mondjuk az uruguayiaknak (vagy akárkinek), hogy "meglepetést szerezzenek". De még az uruguayiak sem teljesen esélytelenek, csak a meglepetésnek nincsen semmi sansza - részmeglepetéskék beleférnek, Svájc lezúzza a verhetetlen armadát, ettől akár még izgalmasabbnak is tűnhet a végkifejlet. És? Tűnt? Nem tűnt. De meglepetés lesz-e, ha a frissen felfedezett németek a két év múlva sorra kerülő "európai játékokon" nyernek? Egy szikrányit sem, rendesen meg lesz az alapozva, úgy taktikailag, mint játékosállományilag, és addig még Jogi Löw spiccnyakú izompolójából is elmegy pár raklapnyi...

Nem is lenne mindevvel olyan sok baj, ha nem lenne ennyire átlátszó. Mert ami ezen a vébén ment, azt döntő többségében nem volt jó nézni (értsd: inkább rossz volt) - és az ilyesmi előbb-utóbb (inkább utóbb) feltűnik többeknek, bár a boltot biztosan nem rontja sokáig még. Nem mondom, hogy emlékezzen bárki is a hosszúra elnyújtott "csoportküzdelmek" első két körének szerencsétlenkedéseire, de tegye fel a kezét, aki szerint a döntő jó meccs volt! Aki mást látott, mint szisztémákba szorított kortárs zsenik és igyekvő betanított munkások izzadságszagú és méltatlanul durva erőlködését. Mely látványnak éppoly szerves - és az egész világbajnokság tanúsága szerint elengedhetetlen - része volt a kritikán aluli, elsősorban is tehetetlen játékvezetés, mint a becstelen, alattomos, helyenként bestiális játék. Bevezethetik itt nyugodtan a videobírót, de az elektronikus játékos még nem tűnik száz százalékig kivitelezhetőnek, márpedig videobíró legyen a szemüveges talpán, aki lefújja a vébé kis hőseinek első argentinok elleni gólja előtti szituációt, pedig olyanból ezer is volt, s maradt zömmel büntetlen ezen a vébén. A támadó (az antipatikus, de végig sívó oroszlánként bénázó Podolski - bár a személye teljesen mellékes itt) elrúgta a labdát a védője mellett, majd teljes erejéből nekiszaladt ellenfele lábának, mitől akkorát esett, hogy reptiben a lába az ég felé kalimpált. A "jogosan megítélt szabadrúgást" aztán Schweinsteiger s a többi, s a többi...

Bírák, játékosok a béka segge alatt (inkluzíve a bajnokok), de a bolt virágzik, eljön Mick Jagger, körbetolják egy kerekes széken Mandelát, s Merkel asszony a második gólnál már pontosan tudja a nézőtéri gólöröm - valljuk be, elég egyszerű - koreográfiáját.

Nekik legyen mondva, mi még mást tanultunk.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül.