Magyar Narancs: Rengeteget futsz, rendszeresen versenyzel, 50 km-en országos ezüstérmes vagy, és triatlonedzőként is dolgozol. Közben filmeket készítesz, szinkronizálsz, újságot és blogot írsz. És még apa is vagy. Hogy egyeztethető össze ennyi minden?
Simonyi Balázs: Sok megszorítással a magam és sok kompromisszummal mások részéről. Ma már csak A Simpson családot szinkronizálom (Bart Simpson magyar hangja – a szerk.), edzősködésre most nincs is időm. Sosem volt bejárós munkahelyem, otthonról dolgozom. Ha nem futnék, elviselhetetlen lennék otthon. Heti átlag 85 kilométer az adagom, néha tolom a futóbabakocsit, a nagyobbik gyerek pedig gyakran jön mellettem biciklivel. Régóta nincs autóm, sokszor futva megyek ügyeket intézni is.
MN: A laikusok szemében ez megszállottságnak tűnik.
SB: És az baj? Ha nem futnék, most valószínűleg depressziós lennék, de már nem tudnám mivel kezelni. Épp a depresszióm miatt kezdtem futni 2007-ben. Volt egy olyan időszakom, amikor valóban megszállottá váltam. Ez akkor történt, amikor találkoztam az ultrával, a maraton feletti távokkal. Ez a világ beszippantja, de ki is égeti az embert. Mára normalizálódott a helyzet: a teljesítményfüggőség megmaradt, de már nem hajtom túl magam, nem akarok a futással semmit sem görcsösen kompenzálni. Csak egy ambiciózus amatőr vagyok, aki sosem adott fel még versenyt. Elfogadom, hogy nem sikerülhet minden edzés, nem eshet mindig jól a futás, de azért törekszem, hátha. Azt is elfogadtam, hogy a könnyeket fakasztó felszabadultságot, a „runner’s high”-t, ami a kezdőknél gyakori, én már csak nyomokban érzem. Olyan ez, mint a drogosoknál: hajszoljuk az első nagy érzést. Viszont kapunk sok minden mást helyette.
MN: A 246 kilométeres Spartathlont 36 órán belül kell teljesíteni. Ez másfél napnyi szenvedést jelent, igazi pokoljárásnak tűnik. Van olyan része, amit élvezni lehet?
SB: A verseny végét, az utolsó egy kilométert. Meg amikor otthon a nevezéskor lenyomod a gépen az Entert. És a szenvedésben is meg lehet találni az értéket. Ha nem élveznénk, nem csinálnánk. A laikus csak az extremitást és a tortúrát látja, de ez egy nagy kaland, önfelfedezés. A rajtszám egyben igazolás, az igazolásunk arra, hogy hülyék vagyunk, és ha hülyék vagyunk, bármit megtehetünk. Ha az ultra alatt épp sört kívánok, akkor bemegyek a legközelebbi benzinkútra, házba vagy kocsmába, és azt mondom: bocs, nincs nálam pénz, lefutottam már 160 kilométert, sörre vágyom. Soha nem utasítottak még vissza.
MN: Szabad sört inni futás közben?
SB: Futója válogatja, hogy ki iszik, ki nem. Jó kalóriapótló, az biztos. A sima maratonnál kőkemény verseny van, ott nincs idő megállni, de az ultra az más. Itt van idő a fájdalomra, az önmagaddal és az úttal való foglalkozásra, és olyan abszurd helyzetek is előjöhetnek, hogy megkérsz egy bámészkodót, kenje már be a súrlódástól és a sós izzadságtól kidörzsölődött heréidet lanolinnal, vagy adja oda azonnal a pólóját. Egyszer verseny közben elkunyeráltam valakinek a pólóját, sajnos később lehánytam, és a gyomorsav kimarta a textilt. Szégyelltem a dolgot, de az ultra tele van ilyen helyzetekkel. Ezek azért izgalmasak is.
MN: A filmben a kamerának kommentálod a belső vívódásaidat, miközben taposod a kilométereket. Szoktál beszélni akkor is, ha magadban futsz?
SB: A 200 kilométernél hosszabb vagy a 24 órán túli versenyek fizikailag és mentálisan is nagy stresszel járnak, rendkívül megterhelők, de sok technika létezik a krízismenedzselésre. Van, aki bezárkózik futás közben, van, aki beszél. Én az utóbbi, az analizáló típus vagyok, olykor magammal is hangosan beszélgetek, volt, hogy végigénekeltem az Ágy asztal tévé című Kispál-lemezt, néha memoritereket mondok, vagy beszélgetek egy sorstárssal. A hosszútávfutó magányossága egy hülye közhely.
MN: Célba érsz, átnyújtják a babérkoszorút, mögötted van 246 kilométer. Hogy érzed magad ilyenkor?
SB: Boldognak. De illékony dolog ez, jön a test kétségbeesett próbálkozása a rekreációra. Ma már ez rutin, régen kínkeserves volt. A legdurvább élményem az első Spartathlon után volt. Napokig levert, lázas, járásképtelen voltam, szétizzadtam mindent, mintha nagybeteg lennék. Az ödémás lábam tele volt vízhólyagokkal, mindenem ki volt dörzsölve. Ami rosszabb, hogy lelkileg ürességet, kiégettséget éreztem. Egy haverom, aki tavaly először teljesítette a versenyt, úgy fogalmazta ezt meg, hogy megfosztotta magát az álmától azzal, hogy teljesítette a távot. Az első, 2013-as versenyemen találkoztam Bélával (a film egyik szereplője – a szerk.), aki kiesett abban az évben. Egy szobában voltunk, és arra riadtam fel a verseny utáni éjszaka, hogy ez az ötvenes ember ül az ágya szélén és zokog. Irigyli a mi a fájdalmainkat, mert ő is ezt akarja átélni. Majd megszakadt a szívem, mert valakinek az kellett, ami nekem már megvolt, én viszont nem éreztem mást, csak ürességet.
MN: Miért mész vissza újra meg újra?
SB: A rock’n’roll sem egy tánc, a futás sem csak egy sport. Hanem terápia, testi és lelkigyakorlat, szórakozás, szép hobbi. És ez engem vonz. Az első ultra igazán megrázó élmény volt, de olyan ez, mint a Stockholm-szindróma, amikor azzal kezdesz szimpatizálni, aki rabul ejtett. Elkezd egy idő után hiányozni, kíváncsi vagy, most hol tartasz, megy-e megint. A Spartathlont úgy várjuk a futóközösségben, mint a karácsonyt. Az ultrafutás nem egy könyöklős sport, nem rontotta meg a pénz, az emberek itt örülnek egymásnak.
MN: Hogy bírják az ízületeid?
SB: Semmilyen sérülésem nem volt még. A testet nem ez, hanem a tévén a sleep funkció, a túl sok komfort és az inaktivitás teszi tönkre. Mozgok, nyújtok, tudatosan étkezem, rendszeresen monitoroznak szakemberek. Más hátrányait érzem inkább a futásnak. Például nem tudom élvezni a kirándulást, nem elégít ki, hozzászoktam, hogy gyorsan haladok a terepen, így többet is tudok befogadni belőle. Miközben a futás alázatra tanít, egy idő után arrogánssá is tesz. Egy csomó olyan dolgot teljesítettél, amire a többség azt mondja, hogy nem lehetséges, pedig tessék, te sokszor meg tudod csinálni. Emiatt elkezded a kis dolgokat nem becsülni, a mások eredményeit megmosolyogni, követelőzőbb és teljesítményelvűbb leszel, nehéz neked megfelelni. Ezt kordában kell tartani. Ettől függetlenül én a politikusoknak kötelezővé tenném az ultrafutást, mert megtanítaná őket arra, hogy milyen apró kis pixelek a világegyetemben; helyre tenné őket. Egy 200 kilométeres futás jelentősen korrigálná a hatalom nem rendeltetésszerű használatával járó torzulásokat. Az ultra közben lemeztelenedsz, esetlen leszel, szembenézel magaddal. Nem számít, hogy ki vagy, a futás összeköt. Lehetne ez a nemzeti minimum.
| Névjegy Simonyi Balázs (37) az ELTE bölcsészkarán végzett 2006-ban, filmből és magyarból szerzett diplomát, jelenleg az esztétika PhD-jét írja. 1986 óta szinkronizál, alapítója és 2012-ig aktív tagja volt az improvizáló színházas Momentán Társulatnak. 2001 óta újságíróként is dolgozik, többek között lapunkban is jelentek meg cikkei, fotói. Munkái többször szerepeltek díjazottként a Magyar Sajtófotó kiállításain. 2002 óta forgat rövid- és dokumentumfilmeket. Idén szeptemberben ötödik alkalommal indul a görögországi Spartathlonon. |
