„Nem vagyok, én egyszerűen nem vagyok normális!” – másodjára ismétli el ezt mellettem a srác, akit az előbb indítottam újra. Ez nem hőstett, engem is összekaptak a tavalyi félmaratonnál, amikor teljesen eltaktikáztam magam, és kilenc után úgy durrantam ki, mint egy lufi – most legalább visszaadom.
Két perce vettem észre a srácot: egy fekete Opelből üvöltött a Bubamara, amikor megláttam, ahogy sétál és szenved. A Lágymányosi híd után voltunk, 27 és 28 kilométer közt félúton. Hívtam. „Gyere, ne állj meg!” Erre ő erőt vett magán, és jött. Egyszer még leakadt, de aztán szépen beindult. Most már újra fut. „Így belevágni ebbe, ennyi edzéssel, itt én sem vagyok normális!” – mondja harmadjára. Rákontrázok: az én talpcsontom jó órája görcsben áll, még az Árpád hídnál kezdte, a Lánchíd után már szúrt, a Gellért-hegy előtt pedig olyan volt, mintha kisebb áramütéseket kapnék alulról. Éles kis szikrák sorozatban, rajzszögek a cipőben. „Az igen.” A panaszkodás után már csak futunk. Szépen lassan, biztonságosan. Csendben. Figyelem, nehogy leálljon: nem áll. Egy kilométer után aztán otthagy. Erőt kap valahonnan, én meg maradok a tempónál. Csak percek múlva veszem észre, hogy már nem fáj a talpam. Elmúlt a görcs.
Fotó: BSI
A boszorkány és a Toi Toi
„Nem normális.” Pedig körbenézek, és csak normális arcokat látok. A nyakkendős pali fehér ingben, aki övvel és fekete öltönynadrágban fut, még a Batyinál láttam a vastag szemüvegkeretét. Vagy az, aki boszorkánynak, köpenybe, maszkba, sapkába öltözött. Vagy, aki egy hatalmas Rubik-kockába bújt. Aki végig egy bevásárlókocsit tol maga előtt. A japán csávó mellettem, aki veszi az egészet kamerára. Aztán a Jászainál a mezítlábas, aki végig a betonon, ugye. Mondja később a haverom, hogy tavaly egy csaj meg a pasija esküvői szerkóban nyomták le. A legjobb mégis az az ipse lehetett, aki végig háttal futott. Nem vicc, tényleg lekocogta hátrafelé a negyvenkettőt! Néha hátranézett a biztonság kedvéért, nehogy eltanyáljon, és megcsinálta. Miért is? Normális?
Engem például nettó hülyének néztek a startnál. Elkéstem ugyanis – hogy miért, abból jól látszik, nem feltétlenül heroikus műfaj a maraton, én inkább úgy mondanám: a legemberibb műfajok egyike. Történt ugyanis, hogy kis híján összecsináltam magam a rajt előtt. Már melegítettem, amikor megéreztem a bajt. Ám nem esni kétségbe, irány a mobilvécé! Döcögő sorban állás, pörgős ügyintézés, aztán vissza a Műjégpálya előtt hömpölygő tömegbe. Csak a laza miheztartás végett kérdek meg egy fickót, ő hányadik zónában fut, mivel szerencsés veled közel egyritmusú tempóban futókkal tartanod: nem kell előznöd, és téged sem előznek agyon. Ez ugyan tiszta sor, de szerinte a hét kilométernél nincsenek zónák. Hét kilométer? És a maraton?! „Az már tíz perce elstartolt! Öcsém, te hol voltál?!”
Rohanok ki az Andrássyra, ahol tök egyedül vagyok, senki se előttem, se utánam, a záróbusz már lassan a Kodálynál döcög, én meg mint egy eltekergett kutya, iszkolni kezdek a falkám után. Az Oktogonnál hagyom el a Suhanj-osokat, a Deáknál már szinte az én ritmusomban futókkal fordulok. A Bazilikánál már minden oké. Különben az idő is ideális, kellemesen hűvös. A Szent István parknál, amikor visszafordulunk az Erzsébet híd felé, azt meséli egy figura, hogy Prágában sört adnak a versenyhez, „jó, alkoholmenteset, de akkor is”. Itt kezdem élvezni a futást – az Árpád híd persze vészesen közeleg. Onnantól már küzdeni kell valamivel mindig. Először a talp, aztán dörzsöl a nadrág (hátul, majd elöl), merevedik a felsőtest, megint a talp, egy kicsit a térd, na és a felkar. Budán különben is egyre lassabbak a kilométerek. Buda lassít, a talpam pedig egyre undokabb.
Nagyi, gyere!
A legszebbet egyébként a legszutyokabb résznél láttam. Harminckilencnél megyünk rá a Lehel utcára, a verseny legsivárabb része ez, Angyalföld koszos arca, omló vakolat, rohadó házak, üres telkek, kedvetlen mellékutcák, pár sarokkal arrébb a meg nem épült kormányzati negyed szelleme és a 14-es villamos. Négy és fél órája futok. Ez sok. Már mindenem merev, kezdek betonosodni. Lábaim nehezek, a felsőtestem, ha csak kicsit is fordulok, már fáj. És nem is az, hogy nincs erőm, de úgy érzem, nem haladok. Mintha nem bírnám mozdítani a combomat. Reggel óta úton vagyok, lehet, estére se érek oda. Vagy soha, mert olyan lassú vagyok. Egy csiga, aki két mázsát nyom.
Itt, a WestEnd után már csomóan vonszolják magukat, tömegével szakadt el a cérna. Sokan sétálnak, lejjebb egy férfi elhányta magát. Tőlem balra egy nagymama is szépet küzd. Még fut. Mellette üget az unokája, egy tízéves kislány, az utolsó, legnehezebb szakaszra jött ki anyukával, hogy lépésről lépésre segítsék nagymamát, aki már se kép, se hang, csak megy előre. A hosszú hajú kislány meg kiabál hozzá, mint valami edző. Így poroszkálnak hárman: ketten húzzák be a mamát. „Nagyi, király csaj vagy, hú, de király!”
Cél, plafon
A befutott szerző
Fotó: BSI
Közhely, de fejben dől el. A maraton is. Tulajdonképpen előre tudod, hogy milyen lesz az első tíz kilométer, aztán a második, a harmadik és a negyedik. A combod is tudja, a térded meg az izmaid is, mind. Elő-érzés. Ha reális vagy, betippelsz egy kisebb sérülést is, abból baj úgyse lehet (pl. talp). És ha ez mind megvan és felszívtad őket, akkor nagy baj nem lehet. Lényegében bebiztosítottad magad végig, így ha másból nem, hát ebből mindig tudsz erőt meríteni, ha egyedül küszködsz lenn a rakparton, ha nincs körületted se egy zenekar, se egy kereplős szurkolócsapat, ha épp nincs ott a te legnagyobb erőd, a segítőd, ha épp semmi jóra nem tudsz gondolni, mert valamid szúr – a tudásod nyugalma akkor is megtart. Szívsz-szívsz, de a vége katartikus. Ez volt a hab, az ajándék: még egy hiú sprint is összejött az utolsó ötszázon, ki tudja, honnan volt hozzá erő.
Öt perce még a belemet húztam, ahogy rákanyarodtam a Dózsára, de negyvenegy és félnél úgy kezdek el robogni, mint egy kisvasút, libabőrös vagyok, amikor elfutok a szobrok mögött a Hősök terén, a kordon két oldalán több száz ember, szerintem mindegyik nekem üvölt, én meg egyre gyorsabb vagyok és gyorsabb, összes fáradtságom hirtelen egy lendület lesz, már az Ötvenhatosok téren vágtázok, eufória, üvöltés, hangosbemondó, repülök!, ilyen nincs, tényleg berepülök, ez beszarás, MEGVAN, meg-van, meg...
A cél után egyszerre száll el minden.
Már nem is értem, hogy tudtam futni. Nem értem, hogy tudok állni. Le is ülök. Már fekszem. Mozdulni nem bírok, az izmaim bedurrantak, kész, mindenem fáj, már feküdni se, már az is rossz. Jó-jó, megcsináltam, de kicsinált a maraton: este már a fejem is sajog. Kisebb agyrázkódási tünetek, úgyhogy a forró kádból már csak a plafont nézem. Nem kevesebb, mint három órán át. És jó.
