Magyar Narancs: Melyik volt a nehezebb felkészülés, a pekingi vagy a mostani?
Sors Tamás: Mind a kettő nagyon nehéz volt, de ha választanom kéne, akkor a londoni, mivel nagyobb teher volt a vállamon. Nagyon meg akartam védeni a címemet 100 pillangón.
MN: Számított, hogy már tudtad, mit jelent egy paralimpiai felkészülés?
ST: Nem számított, mert Peking után edzőt váltottam. Az első paralimpiámra Petrov Iván készített fel, aki később külföldre ment edzősködni, így 2009-től már az édesapjával, dr. Petrov Anatolijjal dolgoztam. Minden más lett, más edzésmódszer szerint készültünk, és a légkör is megváltozott. Iván korban sokkal közelebb állt hozzám, a haverom is volt, míg Tolja bácsi idősebb szaktekintély. Ivánnal az alapoknál kezdtük, még tanultam az úszást, és főleg a technikára helyeztük a hangsúlyt. De Tolja bácsival már kőkemény munka folyt, olyan terheléssel, ami korábban a rémálmaimban sem jelent meg.
Fotó: Beliczay László / MTI
MN: Mennyire volt nehéz a váltás?
ST: Nem volt egyszerű, hisz nem én döntöttem úgy, hogy mással szeretném folytatni a munkát. Ráadásul 18 éves voltam - ez az a kor, amikor az érettségi, az egyetem miatt sokan abbahagyják az úszást, mellőlem is szép lassan elfogytak a társak. Ez igencsak megnehezítette az átállást, de fokozatosan összecsiszolódtunk Tolja bácsival. Vele korábban a köszönésen kívül nem volt más kapcsolatom, így meg kellett ismernünk egymást.
MN: Mi a jobb - ha az edződ a barátod is, vagy ha megmarad a távolság mester és tanítvány között?
ST: Most úgy érzem, hogy kell egyfajta távolság. Örülök, hogy ekkora a korkülönbség Tolja bácsi és köztem, mert nem jó, ha az edző és az úszója edzésen kívül folyamatosan együtt van. Együtt dolgozunk, mint a munkatársak, aztán utána mindenki megy a maga dolgára, és ez jó. Jó volt a váltás azért is, hogy rájöjjek, csak magamért úszom, nem az edzőért. A lényeg, hogy legyen egy jó edző, jó edzéstervvel, és hozza ki belőlem a maximumot.
MN: Miért pont pillangóúszó lett belőled?
ST: Évek alatt derült ki, hogy ebben vagyok a legjobb, talán ezt gyakoroltuk a legtöbbet és a testalkatomhoz is ez passzol a legjobban. A gyors- és hátúszásnál nem szimmetrikusan mozognak a karok, így a sérülésemmel nehezebb úszni azokat az úszásnemeket. A pillangóban egyszerre lendül a két kar, így könnyebb rátalálni a ritmusra. A delfinlábmozgás kezdettől fogva jól ment, ami nagy előny a rajt és a fordulók után, de például még mindig nem tudok egy kartempóra két lábtempót tenni, ahogy az épek ússzák a pillangót. Valószínű azért, mert a rövidebb, jobb kezem megáll egy kicsit a vízben, hogy bevárja a hosszabb mozgást végző ép karomat. Ettől egy pillanatra megtörik a mozgás, így nem megy végbe az a teljes testű hullámzó mozdulat, mint ami a két karral rendelkező pillangózónál. Ezen a technikán folyamatosan dolgozunk, van még hova fejlődnöm. A tüdőkapacitásomat is lehetne növelni.
MN: Ilyen technikai hátrány ellenére is versenyeztél épekkel.
ST: Igen, főleg a pályafutásom elején. Amikor sorra nyertem a versenyeket a parák között, már nem tett túl jót a lelkemnek, hogy az épek között mindig kikapok. Az elején viszont jól jött, hogy a versenyrutint megszereztem, hiszen a fogyatékosoknak sokkal kevesebb versenyzési lehetőségük van. Jó volt a csapattársakkal elutazni hétvégén, de az épek között sosem tudtam olyan jó időeredményeket elérni. Rossz volt átélni azt, hogy hiába vagyok világbajnok, ott még dobogóra sem tudok kerülni. Lélekben ez már visszahúzott.
MN: Arra is jó volt, hogy az ép úszók megszokták, hogy köztük vagy, így jobban tisztelték az eredményeidet?
ST: Tartottam attól, hogy az olimpia után esetleg megszólnak az ép úszók. Mindig volt bennem félelem, hogy esetleg úgy gondolják, ők is edzettek annyit, mint én, mégsem lettek olimpiai bajnokok. Szerencsére nem ez történt, mindenki nagyon pozitívan állt a sikereimhez. Aki jóindulatú és emberileg rendben van, nem kezd el azon lovagolni, hogy mi a különbség az épek sportja és a parasport között, és nem fáj neki, hogy valaki lassabban úszik nála, mégis jobb eredményeket ér el.
MN: Szerinted van különbség?
ST: Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen úszó lennék, ha holnap kinőne a jobb kezem, vagy hogyan úszna például Michael Phelps jobb kar nélkül. Volt arra példa, hogy egy úszó balesetben elvesztette valamelyik végtagját, és a parák között kezdett versenyezni. Tény, hogy ők általában nagyon sikeresek a fogyatékosok között, de úgy érzem, hogy már a születésüktől kezdve sérültek között is vannak profik, akiknek ez az élete. Minden tekintetben felvesszük azokkal a versenyt, akik korábban profin készültek, a saját határainkon belül mi ugyanúgy a maximumot hozzuk ki, mint egy ép úszó.
MN: Előny vagy hátrány, ha valaki később sérül le?
ST: Ha valaki korábban úszott, teljesen ép végtagokkal építette fel az izomzatát, akkor az lehet előny, viszont a lelki trauma hátrányt jelent. Biztosan könnyebb úgy élni, hogy sosem volt másképp. Én a saját fogyatékosságomat egyáltalán nem hátrányként élem meg, de például ha megvakulnék, az borzasztó lenne. De amikor vakokat kérdeztek arról, hogy lennének-e inkább mozgássérültek, azt mondták, hogy úgy nem tudják elképezni az életet, és inkább látássérültek maradnának. Kívülről minden sokkal ijesztőbb, mint amikor az ember megél egy állapotot.
MN: Előfordul, hogy azt kívánod, bárcsak mind a két karod ép lenne?
ST: Sosem vártam csodát, hogy egyszer majd kinő a jobb kezem. Néha persze elgondolkodom, hogy mi lenne, ha... De ilyenkor nem az jut eszembe, milyen jó úszó lennék, hanem, hogy milyen jó lenne két kézzel fogni, dobálni dolgokat, hogy kipróbálnám, milyen egy jót mászni. Két kézzel felhúzni magam úgy, hogy a jobb és a bal karom ugyanolyan erőt tud kifejteni.
MN: Használtál valaha protézist?
ST: Soha. Megtanultam mindent fél kézzel - biciklizni, autót vezetni. Kiskoromban sem zavart különösebben. Néha persze csúfoltak, és voltak olyan időszakok, amikor próbáltam takarni, amikor nem akartam, hogy lássák, nekem rövidebb az egyik karom. De ez hamar elmúlt.
MN: Ebben az uszoda is segített, ahol nap mint nap fel kellett vállalnod a tested?
ST: Ilyen szempontból tényleg az úszás a legjobb, hiszen itt nem lehet úgy elrejteni a sérülést, ahogy egy másik sportágban. Ráadásul az úszás jó alakot csinál, szép izomzatot, ami szintén könnyebbé teszi a test elfogadását.
MN: Önbizalmat ad?
ST: Ha magamra nézek, egy ép embert látok. Az önbizalmat leginkább a sikerek növelik, de már a sportolás ténye is magabiztosabbá teszi az embert. Nekem azért könnyebb, mert nem szembetűnő a sérülésem. Az én kategóriám nagyon szerencsés kategória, mert végtaghiányosak vagyunk, de olyan szinten, hogy tudunk önálló életet élni. Nagy szerencse, hogy pont megtaláltam azt a sportágat, amiben a legjobb vagyok.
MN: Hogyan kerültél az uszodába?
ST: Több szálon futó történet volt ez. Egyrészt anyukám jó barátnője volt az egyik ép úszó anyukájának. Aztán a 2000-es paralimpia után hallottunk a sikereidről(a szerző kétszeres paralimpiai bajnok úszó, szintén a pécsi ANK Úszóklub versenyzője volt - a szerk.), és mivel ugyanolyan a végtaghiányunk, anyukámmal elkezdtünk azon gondolkodni, hogy érdemes lenne megpróbálnom az úszást. Emellett a nagymamának van egy lángososa a pécsi vásárban, ahova akkor még Tolja bácsi is kijárt régiséget árulni. Tolja bácsi mondta a nagymamámnak, hogy vigyen le az uszodába.
MN: Későn tanultál meg úszni, de gyorsan jöttek a sikerek. Egy parasportolónak rövidebb az út a dobogóra?
ST: Sok úszót látok, aki elkezdi, edz rendesen, mégsem tud nyerni. Most már a parasportban sem úgy van, hogy bárki elkezdi és belefektet elég munkát, akkor tuti bajnok lesz. Itt is nagyon kell a tehetség, a szorgalom és az ideális felkészülés. Lehet azt mondani, hogy sokkal kevesebb az induló, és így talán könnyebb nyerni, de akik ott vannak, azok extraklasszisok. Kisebb a mezőny, de annál nagyobb a verseny. Ha többen lennénk, az élmezőny akkor is ugyanaz lenne, mint most.
MN: Erre a különbségre szoktak hivatkozni azok, akik amellett vannak, hogy ne legyen egyforma jutalmazás az olimpiai és a paralimpiai bajnoki cím után.
ST: Most döntenek a parasportolók jutalmáról, és az már biztos, hogy nem kapunk ugyanannyit, mint az épek, pedig Athén és Peking után ugyanakkora volt a pénzjutalom mértéke. Ez elég komoly visszalépés.
MN: Peking után te lettél a legjobban kereső olimpiai bajnok. Tizenhét évesen mekkora teher volt a majd' 70 milliós pénzjutalom?
ST: Azért volt nehéz, mert a nullából lett egyszerre csak ennyi pénzem. Anyukámmal és a nővéremmel élek, sosem voltunk tehetős család. Anyukám ápolónőként dolgozott három műszakban, hogy el tudjon tartani minket száz-egynéhány ezer forintból. Másfél szobás lakásban laktunk, a boltban azt vásároltuk, ami a legolcsóbb volt. Peking után megszűnt ez a nélkülözés, és ez nagy újdonság volt. Letettem a jogsit, vettem egy autót, végre vehettem egy tévét magamnak és új bútorokat a szobámba. Semmi nagy dologra nem vágytam, de végre mindent meg tudtam venni, amit szerettem volna.
MN: A felkészülésedre is költöttél a jutalmadból?
ST: Sokat segített Pécs városa, de több edzőtábort, versenyt én fizettem, és a felszerelésre is sokat költöttem. Egy jó versenynadrág 400 euró, azt magamnak kellett megvenni, és ebből azért több kell egy felkészülés alatt. Nem tudom ugyanabban a nadrágban úszni a délelőtti futamot és a délutánit, mert addigra nem szárad meg.
MN: Most úgy akarnak változtatni a jutalmazási rendszeren, hogy több jusson a felkészülésre, támogatásra, és kevesebb a sikeres sportolónak.
ST: Sajnos több helyen olvastam, hogy mit siránkozom azon, hogy most kevesebbet keresek, mint Peking után - így is sok pénzt kapok. De nekem nem ez számít, sokkal inkább, hogy a többiek is kapják meg azt az elismerést és jutalmat, amit az épek. Aki csak egy negyedik vagy hatodik helyet szerzett, most kapjon egy komolyabb jutalmat, mert ez feltétele annak, hogy folytatni tudja az úszást. Ha az elmúlt négy évben nem tudtak ezen változtatni, akkor ne most akarjanak. Ha a 20 ezer forintos ösztöndíjat megemelik tízezer forinttal, azzal senkin nem segítenek, mert ebből továbbra sem lehet megélhetésszerűen sportolni. Nekem nincs gondom azzal, ha Rió után kevesebb lesz a jutalom, viszont alakítsák át úgy a juttatási rendszert, hogy abból havi szinten meg lehessen élni. Talán jobb is lenne a havi fix bevétel, mint egyszer egy nagy összeg. Nekünk tényleg nem nagyon van más bevételünk ezen a négyévente kapott jutalmon kívül. Nincsenek szponzori juttatások, az ösztöndíj sem olyan mértékű, mint az ép sportolóknál, és az Eb-, vb-aranyak után sem jár komolyabb jutalom. Nyugaton fel sem merül, hogy különbséget tegyenek a jutalmazásban. Orosz úszókkal beszéltem, ők is nagyon jó körülmények között készülnek.
MN: Van dopping a parasportban?
ST: Nálunk nem a klasszikus doppingszerek a jellemzőek, inkább a kategóriákkal élnek vissza a sportolók. Az úszókat egytől tízig sorolják be, attól függően, hogy mennyire sérültek. Az egyes kategóriában úsznak a leginkább-, míg a tízesben a legkevésbé sérültek. Én a kilencesbe tartozom, ami talán a legtisztább kategória. Főleg végtaghiányosok vannak benne, ahol azért látszik, hogy kinek mije van meg, és mije hiányzik. De a többi kategóriában vannak furcsaságok, mert nehéz megállapítani, hogy például egy izomrángásban szenvedő embernél mennyire befolyásolja a mozgását a fogyatékossága, vagy hogy egy bénulás valójában milyen mértékű. Arra ugyanis nagyon rá lehet játszani.
MN: 2007 óta te tartod a 100 pillangó világcsúcsát, londoni győzelmed papírforma volt, mégis elég szoros versenyt hozott a döntő, és a világcsúcson sem tudtál tovább faragni.
ST: Kicsit túlgondolkodtam ezt az úszást. Amikor ráfordultam a második hosszra, elkezdett azon járni az agyam, hogy én ezt most meg fogom nyerni. Úgy emlékszem, mintha egy pillanatra meg is álltam volna, annyira lekötöttek a gondolataim. Nagyon meglepett a telt házas uszoda, nem számítottam rá, korábban még sosem versenyeztem ennyi ember előtt. Nekem nem tesz jót, ha elkezdek gondolkodni az úszásomon. Ez Rióban biztosan nem lesz így, mert akkor már nem lesz rajtam ekkora eredménykényszer. Úszom, amennyit jólesik, elkezdem a jogi egyetemet, úgyhogy azokat az energiákat, amiket eddig az úszásba fektettem, most megosztom a sport és a tanulás között.
