Interjú

Csak a kezdet

Szilágyi Áron olimpiai aranyérmes vívó

  • Pásztory Dóra
  • 2012.10.04 20:00

Sport

A Vasas SC bajnoka kilencévesen talált rá a vívásra, kadett, junior, majd U23-as Európa-bajnokságot nyert, a felnőttek közt Eb-bronzérmes lett. A kardcsapat tagjaként felnőtt világbajnok 2007-ben, bronzérmes 2009-ben. Somlai Béla tanítványa, aki hosszú évek óta a Mol támogatását élvezi, a londoni olimpián a magyar csapat első aranyérmét szerezte.

Magyar Narancs: Nagyon fárasztó olimpiai bajnoknak lenni?

Szilágyi Áron: Nagyon sok megkeresést kapok még így, három héttel az olimpia után is. Amíg a pihenőidőmet töltöm, mindenhova szeretnék eljutni, ahova hívnak; kellemes teher, aminek nagyon szívesen teszek eleget. Viszem a vívás hírét, ahova csak tudom, hisz a mi sportágunk nem mindig kap ilyen reflektorfényt.

MN: Tudatosan készültél erre?

SZÁ: Nagyon szokatlan. Vannak népszerű sportágak, amiket többnyire követnek az emberek, és vannak olyan népszerű sportolók, akik ehhez hozzá vannak szokva. A vívás nem ilyen. A laikus sportkedvelők keveset tudnak a sportágról, nem ismerik az élsportolókat, néha még a világbajnokokat sem. Ezért rendkívül furcsa, ha felismernek az utcán, s autogramot kérnek tőlem. Nagyon jó érzés, de még mindig minden egyes alkalommal elcsodálkozom, ha tudják, hogy ki vagyok. Az egész ország együtt tud élni az én sikeremmel, és ez csodás.


Fotó: Sióréti Gábor

MN: Visszanézted az olimpiai szereplésedet?

 

SZÁ: A döntőt már többször, de szakmailag még nem dolgoztuk fel az olimpiát mesteremmel, Somlai Béla bácsival. Természetesen annak is eljön majd az ideje, mert abból is rengeteget lehet tanulni, ha az ember nyer, nem csak abból, ha veszít. Most viszont még a pihenőmet töltöm, így inkább csak élvezem az elődöntő és a döntő hangulatát. Érdekes kívülről látni, hogy mennyi szurkoló volt kint.

MN: Ezt ott nem érzékelted?

SZÁ: Arra készültünk Béla bácsival és a sportlélektanászaimmal, hogy azon a napon semmi ne zavarjon meg, hogy a külsőségekkel ne foglalkozzak, hogy ne ragadjon magával az egész rendezvény. A versenyszámom előtt nem nagyon foglalkoztam az olimpiával, a megnyitóra se mentem el, a többi versenyt sem láttam. Szerencsére a második napon jöttem én, így nem sok mindenről maradtam le. Somlai Béla bácsi mellett Preiszler Gábor felelt az erőnléti felkészülésemért, Magyarország egyik legjobb masszőre, Bodnár József mindig ott volt, amikor szükség volt rá, mellettük pedig két sportlélektanász, Kárpáti Róbert és Faludi Viktória segített, hogy fejben is egyben legyek. Az Alepsy csapata folyamatos szívritmusméréssel koordinálta az elvégzendő edzésmunka mennyiségét. Mindez a mai magyar viszonylatban egy nagyon profi szakmai háttér, és így szinte hibátlan felkészülést tudtam elvégezni, ami nyugalmat adott a páston.

MN: Fejben arra készültél, hogy olimpiai bajnok leszel?

SZÁ: Nehéz ezt így megfogalmazni előre, hiszen öt ellenfelet kell legyőzni. Ez nem olyan, mint az úszás vagy az atlétika, ahol magával harcol az ember, mert ha kihozza magából a maximumot, akkor nagyjából tudja, mire képes. Itt kőkeményen az ellenfelekkel kell megharcolni, ezért nem az aranyérem volt a cél. Önmagammal szemben a pontszerző helyet fogalmaztam meg minimum elvárásként, ugyanakkor tudtam, hogy lehet bennem több is. Az ellenfelekből is felkészültünk; ki mennyire zökkenthető ki, ki az, aki engem tud kizökkenteni, ki az, aki ki tud borítani, és ki a mumusom.

MN: Ez ekkora lélektani harc? Mik a trükkjei?

SZÁ: Vannak szakmai alapú trükkök, a demoralizáló találatok, amik elveszik az ellenfél kedvét, lerombolják az önbizalmát. S vannak még egyéb eszközök is, például a találat utáni ráüvöltés az ellenfélre, vagy egy olyan tekintet, ami kizökkentheti. Ha baj van, egy jó ütemű reklamálás is tud segíteni, még akkor is, ha tudja az ember, hogy nincs igaza. A kardvívás egy kicsit színház is, amit nekem nagyon nehéz volt megtanulnom.

MN: Akkor miért lettél kardvívó?

SZÁ: Kilencéves voltam, amikor lehozott édesanyám a vívóterembe. Először egy párbajtőredzővel konzultált, s úgy tűnt, hogy ez lesz a fegyvernemem, de aztán megjelent Gerevich Gyuri bácsi, végigmért, majd közölte, hogy ebből a fiúból kardozó lesz.

MN: Mit látott Gyuri bácsi, mitől vagy te kardozóalkat?

SZÁ: Talán a magasabb, vékonyabb alkatokat viszik párbajtőrözőknek, akik inkább nyugodtabb természettel vannak megáldva. Remélem, nem sértek meg egy párbajtőrözőt sem, de kardozni inkább az ügyesebbeket küldik. Mindenhol nagyon fontos az észjárás, a kardban pedig kifejezetten szükség van a logikus gondolkodásra.

MN: Az édesanyád meglátta, hogy a te észjárásodhoz a vívás a legalkalmasabb sportág?

SZÁ: Nagyon sok sportágat kipróbáltam, míg ide keveredtem. Végigjártunk mindent: karate, torna, tollaslabda, tenisz, atlétika, de a vívás volt az első olyan, ami teljesen magával ragadott. Édesanyámnak leginkább azt köszönhetem, hogy nem engedte abbahagynom a vívást, amikor hullámvölgybe kerültem. Tizenegy-két évesen volt egy időszak, amikor a kosárlabda, foci, tehát főleg a labdajátékok nagyon csábítottak, hisz az iskolatársaim, barátaim együtt jártak délután az edzésekre. Az az edzésmunka szakmailag összehasonlíthatatlan volt a vívóteremben végzett, már akkor rendkívül magas színvonalú felkészüléssel. De ez hamar lecsengett, azóta egyszer sem gondoltam más sportágra, de akkor nagyon kellett anyukám keménykezűsége.

MN: Hullámvölgyed volt azóta?

SZÁ: Nem lehet mindig csúcsformát hozni, az olimpia előtt, az Európa-bajnokságon kiestem a 32 között.

MN: Az olimpián is előfordulhatott volna, hogy arra ébredsz, hogy ez nem a te napod, és kiesel már az elején?

SZÁ: Benne volt, hogy rossz lábbal kelek fel, de azért általában egy verseny előtt meg tudom mondani, hogy milyen formában vagyok mentálisan és fizikálisan. Az olimpiára tökéletes formában érkeztem. A verseny előtt nem nagyon érzem, de az első asszó közben, három-négy tus után megmondom, hogy mennyire vagyok jó passzban. Londonban egy maláj vívó ellen kezdtem, megvertem 15-1-re, és úgy tűnt, hogy ez egy nagyon jó nap lesz. A második mérkőzésemet is magabiztosan hoztam, 15-10-re, akkor éreztem, hogy minden rendben lesz, de mindig csak a következő asszóra koncentráltam, sosem gondolkodtam előre az éremig, a döntőig.

MN: Mondtad, hogy a mumusok ellen is készültetek mentálisan. Kik voltak ezek?

SZÁ: Érdekes, hogy annak ellenére, hogy a világranglista első négy versenyzőjével nem kellett vívnom, mert nagyon hamar kiestek, a mumusokkal mérkőztem meg. Ők azok a kellemetlen ellenfelek, akiktől korábban már kikaptam, pedig nem kellett volna, hisz a világranglistán hátrébb helyezkednek el. Úgy alakult, hogy szinte minden ellenfelem ilyen volt. A negyeddöntőben azzal a német sráccal kerültem össze, aki az Európa-bajnokságon megvert, előtte a junior világbajnokságon is legyőzött a döntőben, pedig én voltam az esélyes. Az elődöntőben az orosz Kovaljevvel találkoztam, akitől korábban kétszer-háromszor úgy kaptam ki, hogy nem kellett volna. Végül a döntőbeli olasz ellenfelem is ilyen volt.

MN: A döntőre már úgy álltál a pástra, hogy te leszel a bajnok?

SZÁ: Ott már igen. Tudtam, hogy ez az utolsó asszó, ha ez megvan, akkor én vagyok az olimpiai aranyérmes. Nem kérdésként, nem lehetőségként kezeltem, hanem egy állítás volt, hogy meg fogom csinálni.

MN: A döntőben volt hullámvölgy?

SZÁ: 8-1-ig álomszerű volt minden, utána viszont már magammal küzdöttem, ami egy nagy belső harc volt, hogy 7-0-ra vezetek ugyan az olimpiai döntőben, de tovább kell koncentrálnom minden egyes találatra, bármi is történjék, minden tus ugyanolyan fontos. Szerencsére ez a koncentráció kitartott a végéig, de kellett is, mert a szünet után 7-7 volt a találati arány, így a meglévő előnyömmel nyertem.

MN: Küldetésednek érzed, hogy népszerűsítsd a vívást?

SZÁ: Nagyon jó szakemberek vannak Magyarországon, annak ellenére is, hogy nagyon sokan elmennek külföldre. Ez egy nagyon szomorú és rossz folyamat, aminek elsősorban anyagi okai vannak. A klubok helyzete sem túl rózsás, mert nehezen tudják fenntartani magukat, talán nagyobb szövetségi támogatásra lenne szükség, de a szakemberek dolga, hogy kidolgozzák ennek a koncepcióját. Aminek nagyon örülök, hogy nagyon sok gyerek kezd el vívni az én sikerem hatására, és nyilvánvalóan a későbbi sikerek alapja a széles bázis. Nagyon fontos, hogy azokra is pozitív hatással van az eredményem, akik már vívnak, hisz látják azt, hogy ha dolgoznak, akkor annak meglesz az eredménye.

MN: Nagyon fegyelmezett, tudatos ember vagy. Ehhez a személyiséghez leginkább a vívás illik, vagy pedig a vívás formált ilyenné?

SZÁ: Ez egy összetett dolog, egymást erősítették a folyamatok. Már az általános iskolában is a jó tanulók közé tartoztam, a vívás ezt inkább megerősítette. Adott egy olyan tartást és értékrendet, amit a mai világban nehezen talál meg az ember. Hetedikes koromban a Fazekas Mihály Gimnázium matematika tagozatára kerültem, ahol nagyon sok mindenre megtanítottak.

MN: Mi a vívás logikai rendje?

SZÁ: Alapvetően az, hogy mind a két vívó előre elhatározza, hogy milyen akciót szeretne végrehajtani. Ezt úgy következtetjük ki, hogy az előző pár akcióból megpróbáljuk kitalálni, hogy az ellenfél mit húz elő az eszköztárából. Majd erre egy olyan válaszreakciót kell adni, amiből mi jövünk ki jól, tehát mi adjuk a találatot. Ebbe a folyamatba bele kell kalkulálni, hogy az ellenfelünk is folyamatosan ezen gondolkodik, tehát valahol az is a cél, hogy túljárjunk az eszén. Például a saját hibákból egy nagyon jó koncepciót fel lehet építeni, hisz számít a velünk szemben álló ezekre a hibákra. Ez egy tizenöt találatig leszabályozott gondolkodási folyamat.

MN: Szellemileg vagy fizikailag vagy fáradtabb egy versenynap végén?

SZÁ: Edzéseken sokkal jobban elfáradok szellemileg, hiszen fizikailag már megszoktam a terhelést. Az összetettségtől nagyon szép ez a sport. Nem elég gyorsnak és pontosnak lenni, jó reflexekkel és tempóérzékkel rendelkezni, de szellemileg is oda kell tennie magát az embernek.

MN: Mennyi pihenőre van most szükséged?

SZÁ: Mesteremmel megegyeztünk, hogy októberig leszek pihenőn, akkor viszont meg kell kezdeni a felkészülést, hisz decemberben nyitunk egy országos bajnoksággal, januárban elkezdődik a világkupaszezon, majd jövő augusztusban Budapesten lesz a világbajnokság, nem kell tehát sokáig keresnem az újabb motivációt. Mindenképpen szeretném a hazai közönségnek megmutatni, mit tudok.

MN: 22 évesen lettél olimpiai bajnok. Lehetnek motivációs gondjaid emiatt?

SZÁ: Még rengeteg kitűzhető cél van, hiszen még nem nyertem egyéniben világbajnokságot, Európa-bajnokságot, de ami talán a legfontosabb, hogy a csapatunk legyen újra eredményes. Annak örülnék a legjobban.

MN: Mi hiányzott most?

SZÁ: A sportban előfordul, hogy valami nem sikerül. Mi, magyarok talán hajlamosak vagyunk rögtön magunkra venni a kudarcot, és szinte az egész ország szerencsétlenségének éljük meg. Mi mindent megtettünk azért, hogy csapatban kijussunk Londonba, de annyira nehéz volt, olyan sok erős csapat van, hogy ez most nem jött össze. Egy hajszállal csúsztunk csak le, de én még emlékszem arra, amikor világbajnokok lettünk 2007-ben, 2009-ben pedig bronzérmesek, és sorra nyertük a világkupákat, úgyhogy bőven van szép élmény is a csapattal, nem csak rossz.

MN: Vívtál egy kicsit a csapatért is?

SZÁ: Nem vettem a vállamra a magyar vívás terhét. Azzal voltam elfoglalva, hogy sikeresen szerepeljek. Természetesen volt bennem bizonyítási vágy, de a reváns vágya nem, azt a csapattal együtt szeretném venni.

MN: Adott löketet a te sikered a többieknek?

SZÁ: Decsi Tomi, a csapattársam azt mondta, hogy nagyon jó volt ez az olimpiai arany. Kezdetnek.


Neked ajánljuk