A gólkülönbség ugyanis finoman szólva sem megnyugtató. Zsiga Gyula mester, a hazaiak vezető edzője egy hatost álmodott, a meccs vége felé azonban -pillanatokra bár - még a győzelem is kockán forgott. A végső, makacs tény mindenesetre az, hogy a Dunaferr kétgólos előny birtokában utazhat a szlovén bajnokhoz.
Pedig olyan szépen kezdődött minden. Négy óra tájban már csak a vendégszektor tátongott: a közönség szórakoztatását célzó összeállítás legmeghatóbb pillanataként elbúcsúzott a csapattól és a szurkolóktól a világ legjobb játékosa címmel is büszkélkedő legendás kézilabdás, Sáriné Kocsis Erzsébet. A város gyakorlatilag kiürült, aki nem a helyszínen próbálgatta - teljes sikerrel - hangszálai erejét, az a lokális televízió közvetítését nézve izgulhatta végig a mérkőzést. Mert izgalomra volt ok bőséggel. Már a bejutás sem volt túl nyugodalmas: a nézőtér egyes részeit lényegében hermetikusan lezárták maguk a szurkolók; még a sajtófertályba is meglehetősen körülményes labirintuson, továbbá embertengeren át vezetett az út. Épp jól meg akartuk kérdezni Zsiga mestert, mire számít, simán ment-e a felkészülés, és mi a lányok
kedvenc színe/étele/hobbija,
amikor a sajtótájékoztató helyszínére érve hidegzuhanyként ért minket a hír: a sajttáj elmarad. Nagyon berezeltünk, ráadásul mire visszatértünk, elkelt az összes press-szék. Befutottak viszont, elképesztő csinnadrattával, a szlovén szurkolók: nem volt túl nagy a létszám, ám a szektornyi Ljubi-ultra hangerőben igyekezett felvenni a versenyt a hazai táborral. (Nem először láttuk, de itt is bejött a tenyerekre applikált lécdarab - vö. tapsgép, s még a kezdés előtti utolsó pecekben is kaptak néhány spray-dudát a drukkerek - a szlovén kispadról, expressz érkezett az ellátmány. A vendégkülönítmény egyébiránt példás sportszerűséggel cáfolt rá a kemény magról alkotott közkeletű tév- és nem tévképzetekre.)
Aztán a negyedik percben valahogy abbamaradtak a szlovén ízekkel megtűzdelt afrikai varázsritmusok. Nagy csendesség támadt, és a vendégzsurnaliszták is értetlenkedve dőltek tollba-mikrofonba: piff-puff, és három-nullra vezetett a Dunaferr-leányság. Meggyőzőnek tűnt a fölény, annak ellenére is, hogy két góllal válaszolni tudott a Ljubljana. Egyik csapat helyzete sem volt egyébként egyszerű: az iszonyatos hangzavarban adódtak bizonyos szövegértési problémák, amik megnehezítették a figurák kialakítását. Jelbeszédből jeles: a félidő derekán kettős emberelőnyhöz jutottak a dunaújvárosiak, s tekintve, hogy ekkorra már elérték azt a gólkülönbséget is -nevezetesen az öt fát -, amivel a helyi szurkolók szép és általános hite szerint nyugodtan neki lehet vágni Ljubljanának, hátradőltünk.
Majd még hátrább: Megyebíróné Bohus Bea gyönyörű akciógóljával 12-5, Farkas csak úgy, az íze kedvéért hárít egy büntetőt, kerek a világ. Három perccel később
nullás lisztté őrölt szlovénekről
beszélgetünk mosolyogva, V-betűt villázunk a törzsszurkolóknak, és szánakozva figyeljük, mikor kap minősített idegrohamot az ellenfél jugoszláv kapusa, Jovanovic. A különbség nyolc gól, nekünk minden bejön, ők alighanem még az üres kapuba se találnának be. A félidő végén picit meginog a dunaújvárosi építmény, a szlovénok pedig felállnak a mélyütésből: Bohus ugyan lehetetlen helyzetből bevarázsolja (16-10), de az utolsó percben, ahelyett, hogy értékesítenénk egy ziccert, a kontrából mi kapunk - ötgólos fórral kezdik a második játékrészt a hazaiak.
A szünetben alaposan megkeverte a kártyát a szlovénok beszédes nevű mágusa, Vinko Kandija. Jovanovicot analízisbe küldte - a helyére beállt Brezovar lényegesen jobban védett -, az addig nyitott védelem visszazárt a hatosra: a második félidő elején láthatóan nem találta a fal ellenszerét a Dunaferr, s ez az eredményen is tükröződött. Alig három perc alatt három gólra apadt az előny, s ha nincs a kapuban Farkas, aki egymás után kétszer is bravúrral mentett (és az egész mérkőzésen parádésan teljesített), gyászosabb is lehetett volna a helyzet. Sokan az összecsapás lélektani fordulópontjának vélik a hetedik percet: egy kontrából a vendégek bálványa, Oder nagy gólt lőtt, ráadásul az addig nagyszerűen szervező Siti Beát is kiállíttatta, és húsz másodperccel később újra csak ő köszönt be. De még mindig nem volt vége a szlovén attaknak: tomboló közönségük jogos ünneplése közepette Mátéfi rossz lövését és Pálffy kapufás ejtését ismét vendéggól büntette (ott és akkor sírva emlékeztünk a Knézy-axiómára, mely szerint a kihagyott helyzet megbosszulja magát): hol voltunk már hátradőléstől, nyolcgólos előnytől. Két incifinci gólocskával mentünk csak - 19-17.
Folytatódott a fej fej melletti rohanás: szerencsére a szlovének ukrán átlövője, a hatpudos Derepasko sem fogott ki jó napot: eladott labdáját előbb Balogh váltotta gólra, aztán büntetőt hibázott, és a kipattanóval is csak szegény Farkast sikerült megbüntetnie. Mégsem tudott elmenni a Dunaferr, sőt. Hat szűk perc következett: ennyi időn át nem rezzent ugyanis a szlovén háló. A 23. percben pedig bekövetkezett az, amitől egyes fanatikus
szurkolók vére megfagyott:
23-23, és nem mondunk többet. Lehetett hajrázni, hogy legalább a kötelező győzelem meglegyen. Ismét a gólgyáros Bohus, a mérkőzés legjobbja mozdította ki a holtpontról csapatát, és végül Mátéfi becsorgó lövése alakította ki a 25-23-as végeredményt.
A semminél több az előny, de nem sokkal. Az eredménnyel honi részről gyakorlatilag mindenki elégedetlen, az egyetlen, optimizmusra okot adó apró, de fontos részlet, hogy a meccs után legfőbb informátorunk, minden Dunaferr-szurkolók vezére, Bimbó ötgólos győzelmet jósolt a csapatnak a vasárnapi visszavágón. Neki legyen igaza.
-boda-nyulasi -
