A magyar kerékpározás aranykora

Röpül a nyargonca!

Sport

A 19. század végén a kerékpározás volt a legnépszerűbb hazai sport, ezrek voltak kíváncsiak a versenyekre. Nyílegyenes út mutatkozott a sikerhez, ám mivel a hirtelen törést azóta sem sikerült kiheverni, inkább a fantasztikus rajtot idézzük fel.

Magyarországon az 1870-es évek végén jelent meg a kerékpár, de az új sporteszköz a kezdet kezdetén inkább gúnyolódást és átkozódást váltott ki, mint csodálatot. 1882-ben az első magyar biciklis szerveződés, a Budapesti Kerékpáros Egylet létrehozását részben önvédelmi megfontolások indokolták, mivel a közös túrák nagyobb biztonságot nyújtottak, mint a magányos kerekezések.

Polgári származás

Az egyletet tízen alapították, egy évvel később több mint negyven tagja volt, ráadásul riválisa is akadt, a Budapesti Vasparipa Egyesület Előre, amely alapító okiratában hangsúlyozta, hogy a vasparipázásra ne csak szórakoztató, hanem „gyakorlati közlekedési eszközként” is tekintsenek. Óhajuk hamar teljesült, hiszen 1883-ban a budapesti rendőrfőkapitány, Thaisz Elek 13 paragrafusból álló szabályzatot adott ki, amelyben már a lámpa és a csengő használatát is kötelezővé tette, a járdán való közlekedést pedig tiltotta. Ugyanekkor Bécsben és Prágában a rendőrség még tiltotta a kerékpáros közlekedést, így talán nem véletlen, hogy épp a szabályzat megjelenése után vette kezdetét az a több mint 15 éves időszak, amelyet a magyar kerékpározás hős-, sőt aranykorának mondhatunk.

Az 1883-as év azért is nevezetes, mert a Magyar Tudományos Akadémia is elfogadta, hogy a velocipéd magyar megfelelője a kerékpár szó legyen, ami persze nem volt vitáktól mentes. A Magyar Nyelvőr című lapban Székesfehérvári Tamás „honi nyelvész” például ezt írta: „Csinálnak egy új szót: kerékpár, s ráfogják, hogy veloczipéd. Szégyenlem magam a felsőbb nyelvtudomány nevében. Nem látott a kerékpár szerzője soha galambpárt? Mi a galambpár? Egy hím és egy nőstény galamb. Mit művel a galambpár? Kergetődzik; a hím űzőbe veszi a nőstényt, eléri, megbúbozza; az igaz, a két kerék is kergetődzik (…), de jól jegyezze meg a kontár szócsináló, soha el nem éri, sem meg nem búbozza.” A vélhetően álneves szerző ezután olyan javaslatokkal áll elő, mint a nyargonca, az iramocska, a reptika, a futfordé és a gurdicsán, de a jeles nyelvész, Szarvas Gábor is szerencsésebbnek tartotta volna a vasparipa elnevezést.

 
Kerékpáros egylet az 1890-es években. Fotó: Fortepan/Wein Sarolta

Talán az sem véletlen, hogy a hazai kerékpározás és az új főváros, Budapest felívelése párhuzamosan haladt, hiszen mindkettő a polgárság előretörésének volt a bizonyítéka. Az első komoly biciklisták, az egyletek alapítói javarészt mérnökök, építészek, kereskedők voltak. Bár a velocipéd számos ifjú arisztokratát is a nyeregbe csábított, a hazai kerékpáros élet összehasonlíthatatlanul demokratikusabb volt, mint például a vadászat vagy a lovaglás. A hamarosan tömegével megalakuló egyletek többségének bárki a tagja lehetett, még női tagozatok is létrejöttek, miközben sorra nyíltak a kerékpáros-iskolák, szervizek, kereskedések. És megkezdődtek a versengések is. Az első ilyen megmozdulást is 1883-ban tartották: augusztus 18-án az ügetőpályán gyűlt össze a két fővárosi egylet tagsága, hogy gálaműsorral népszerűsítse a sportágat. „A versenynek több körülmény kölcsönzött érdeket: először mert ez hazánkban nemében az első volt, másodszor, mert ausztriai athléták és biciklisták keltek versenyre magyarjainkkal, kik igen dicsőségesen megállták a helyüket, s a németet több számban lefőzték. Lebukás a vasparipáról volt tömérdek, ami a talaj puhaságának tulajdonítható. Sérülés nem volt” – számolt be a sajtó az úttörő kezdeményezésről, amelyet inkább játékos délutánnak mondhatnánk, és nem sporteseménynek. A kilenc versenyszám között síkfutás, távgyaloglás és magasugrás is volt, a kerékpáros résztvevők a három gyorsasági futam mellett triciklin is összemérték erejüket. Volt műkerékpározás, ami „különböző bravourstiklik” bemutatását jelentette, és volt lassúsági verseny is, amikor a résztvevőknek 250 métert kellett megtenniük megállás nélkül úgy, hogy az utolsó helyezett kapta az aranyérmet. „Ez volt a legmulatságosabb. Kisztemann Ferenc győzött Bécsből, magyarjaink mind lefordultak a nagy lassúságban” – tudósított a Budapesti Hírlap, de a gyorsasági versenyek mindegyikén hazai versenyző diadalmaskodott.

Az első kerékpárversenyről feljegyezték ugyan, hogy közönség nem nagy számban volt jelen, de néhány év múlva a biciklizés már nem csak Budapesten volt népszerű. Sorra alakultak a vidéki egyletek. Ezek nem egyszerűen a helyi társasági élet unaloműző fórumai voltak, az összetartozásra, a lokálpatriotizmusra is ráerősítettek.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk