Biztatóan indult: a magyar hokilegendárium szerint az első gól a világtörténelemben, amit a hoki feltalálói európai csapattól kaptak, magyar találat volt: 1933. február 23-án Margó György, a Budapesti Korcsolyázó Egylet hokijátékosa klubtársa, Minder Sándor átadásából vágta a kanadai hálóba a korongot a csehszlovákiai világbajnokságon.
A kanadaiakat az a gól annyira sokkolta, hogy rögvest el is veszítették a vb-t, márpedig ilyen csúfság az előző hat alkalommal egyszer sem esett meg velük. De tanultak az esetből, és egész pofás kis hokitörténelmet ütögettek össze maguknak: többek közt hétszeres olimpiai és huszonkétszeres világbajnokok, a Montreal Canadiens vagy az Ottawa Senators nevét az egész világon ismerik. Nálunk a gólütő és a gólpasszadó nevét a legnagyobb hagyományokra visszatekintő magyar amatőrtorna, a Margó-Minder Kupa örökítette meg, melynek legszebb idényében a Hugyagi Kiöntés feszült a Balassagyarmati Bástyáknak, a Zuglói Piranhák pedig a Váci Darazsaknak, akiket szurkolóik a "baby please, don't go" dallamára csak az "édi tíz dongó" dallal buzdították - de ez igazából mellékszál.
Az öt évvel később, egy újabb világbajnoki találkozón elért bravúros egy-egy után viszont senki nem gondolta volna, hogy több mint 70 évet kell várni, mire ismét
magyar pakk
táncolhat kanadai kapuban. A profi magyar jégkorong, elsősorban a megfelelő pályák hiánya miatt, vagy hatvan évig igazából nem létezett - egészen az utóbbi időkig. Pár éve azonban új lendületet látszik venni a sportág: néhány felkészült, lelkiismeretes edzőnek, új fedett csarnokoknak, viszonylag kicsi, de kitartó szponzoroknak és legelsősorban a nagyon tehetséges játékosgenerációnak köszönhetően tavaly ugyanitt, Székesfehérváron csak hajszál (no meg a dán csapat) választott el minket a legfelső osztályba kerüléstől. Azóta megvertük a tavalyelőtti világbajnok szlovákokat, és bár a BS-ben rendezett legutóbbi divízió-1-es vb nem sikerült tökéletesen, egyre többen hisznek a magyar hoki feltámadásában. Most már komolyan vesznek minket: ennek jele ez a kanadai vendégszereplés is.
Titokban most is bravúrra számítottunk, mint legutóbb a szlovákok ellen, hiszen nagyon hasonló volt a szituáció: a legmagasabban jegyzett csapatok egyike látogatott hozzánk, de közel sem a legjobb összeállításban. Bár a mi csapatunkhoz képest így is elképesztő játékerőt képviselnek: a keret tizenhat tagja volt NHL-játékos, nyolcan közülük még tavaly is az észak-amerikai csúcsligában játszottak, DiPietro személyében Stanley-kupa győztessel (ő 1993-ban az Edmontonnal nyert), de Alston, Domenicelli és Mamelut neve is kifejezetten jól cseng.
Ilyen profi felvezetést még nem láttam magyar sportesemény előtt. Tényleg minden tökéletes: a műsorfüzet, a két csapat eddigi találkozóinak hetven évvel ezelőtti újságokból kibogarászott tudósításaival, a játékosok bemutatása, a sajtótájékoztató, az egész szervezés. Köszönet érte többek között elsősorban Kovács Zoltánnak, a szövetség közvetlen, segítőkész és talpraesett főtitkárának, valamint Spiller Istvánnak, aki tényleg mindent tud erről a sportágról, és akinek lenyűgöző szakkomentálása a sportcsatornán rengeteg embert tett hokifüggővé. A meccs előtt a különböző érdektelenebb szelebritik (rockzenészek, polgármesterek, politikusok, üzletemberek) mellett találkozunk a magyar hokitörténelem legendáival: Ocskay papa legszebb öltönyében szemmel láthatóan nagyon izgul, Jakabházy László kíván sok szerencsét neki.
Zsúfolásig tele a csarnok, 6 órakor a 9-10 éves korcsoport egymás elleni küzdelmét már jó kétezer-ötszázan drukkolják végig, ezek a kissrácok bizonyosannem akarnak soha más sportágat választani maguknak. A két felnőtt válogatott tagjai egyesével, hatalmas ünneplés közepette lépnek jégre: a kanadaiakat hangos és lelkesítő taps, a magyarokat elképesztő hangrobbanás fogadja. A himnuszokat síri csendben hallgatja végig a közönség, hogy az első bulit annál zajosabban üdvözölhesse. Ettől a pillanattól kezdve aztán bő két óra varázslat következik: bár a vendégek ütik az első gólt, az ifjabbik Ocskay, mindenki Csicsója hatalmas bombával kiegyenlít, szívesen látnám most a papa arcát. Aztán Palkovics Krisztián is betalál, ők a korosztály kétségtelenül legtehetségesebb játékosai, 20 éve játszanak egy sorban (a dunaújvárosi Ladányi Balázs, alias Godó a harmadik, egy gólt ő is megérdemelt volna - talán majd áprilisban, amikor a hírek szerint még a mostaninál is jobb vb-csapatot láthatnak vendégül).
Jól kezdődik, még jobban folytatódik: Hoffmann elcsen egy korongot, már
három-egy
ide. A második harmadban a magyar kapu mögött ülünk, és elhűlve nézzük, Budai Krisztián milyen ihletett formában véd: a kanadai lövések nagy részét szerintem csak ő látja, amit ő sem, azt kikövetkezteti: nem véletlenül kérdez rá Green, a kanadai edző meccs után, ugyan draftolta-e már valamelyik NHL-csapat.
Orsó is betalál, de a kanadaiak összeszedik magukat, a meccs vége előtt másfél perccel Alston belövi a győztes gólt a teljesen elfáradt, magából mindent kiadó, de az utolsó percig hősiesen küzdő magyar csapat ellen: öt-négy a vége oda, de az arcokon csak átmeneti csalódottság, lefújáskor összeölelkeznek, az ujjongó csarnok előtt közös tiszteletkört korcsolyáznak, a nézők pedig nem mozdulnak: önfeledten ünneplik a kivételes sportélményt.
Zsenge diákként a keszthelyi Csány László Általános Iskola tornatermének bejárata felett nyolc éven keresztül olvashattam a következő Hemingway-idézetet: "A sport megtanít becsületesen győzni és emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít."
Tóth Benedek
