Se félelem, se kérdőjelek – Kerekes Éva színművész

  • Kovács Bálint
  • 2013. június 19.

Színház

Mi van, ha a közönség nem veszi a lapot? Kell-e félteni az Örkény Színházat a politikától? A Jászai-díjas színművésszel a POSZT-on beszélgettünk, a több díjat is nyert Peer Gynt-előadás után.

magyarnarancs.hu: Kívülről nézve úgy tűnik, nagyon jó szakaszban van a pályád: nagy szerepeket játszol el, szinte kizárólag pozitív fogadtatással. Te is így érzed?

Kerekes Éva: Remélem, hogy jól látod. Szerintem annyi van emögött, hogy negyvenhét éves vagyok: egyszer csak be kell érni. Nyilván kell, hogy tartsak valahol; ha nem itt lennék, az elgondolkodtató lenne. Végül is elég korán kezdtem, tizennyolc évesen már felvettek a Színművészetire – ha végigszámolnám, amihez most nincs kedvem, hogy hány éve is megy ez a hajcihő… Mostanra már itt kell tartani. Sőt, annyiban talán tarthatnék előbbre is, hogy… Nem, előbbre talán nem. Mindig akkor és úgy történt minden, ahogyan és amikor kellett. A magánéletemben néha érzem, hogy ezt vagy azt így vagy úgy kellett volna csinálnom, de a színházban sosem érzek bizonytalanságot.

false

 

Fotó: MTI

magyarnarancs.hu: Félsz, hogy mi lesz, ha véget ér a pályádnak ez a periódusa?

KE: A színházzal kapcsolatban valahogy soha nem volt bennem se félelem, se kérdőjelek. Számomra ez jelenti az egyértelműséget.

magyarnarancs.hu: Az elmúlt évadban nem volt új bemutatód az Örkényben. Ilyenkor sem inogsz meg?

KE: Akkor sem félelmet éreztem, hanem ijedtséget, hogy ez most miért van így? Aztán megkaptam erre a választ Mácsai Palitól, az igazgatómtól, és akkor el tudtam fogadni. Azért okozott egy gyomorgörcsöt; nem mondom, hogy olyan simán vettem. De azokra, amik ebben az évben történtek velem – és ezek inkább magánjellegű dolgok, például egy költözés –, máskülönben nem lett volna időm. Ez az év úgy állt össze, hogy máshol kellett lennem. És így dolgozhattam Tatabányán is az Édes Annában, amit nagyon szerettem, nagyon jó volt próbálni.

magyarnarancs.hu: Tudod kívülről nézni a pályádat? Megítélni, hogy melyek voltak a fontos lépcsőfokok?

KE: Ha muszáj, akkor tudom, de csak ha kényszerítem rá magamat; nem vagyok egy számvetős típus. De ha kérdezik, akkor elég egyértelműen kirajzolódnak, hogy mik voltak az igazán fontos pontok, mikor találkoztak úgy össze az emberek és helyzetek. Az ilyeneknek sokkal erősebb lenyomata van bennem; ami nem olyan jelentős, az könnyebben kitörlődik.

magyarnarancs.hu: Általában te is azokat tartod fontos pontoknak, amelyeket a külvilág?

KE: Olyan szerencsére még nem volt, hogy valamit nagyon jónak tartottam, de senki sem reagált volna rá. Abban sem nagyon szoktam tévedni, hogy egy-egy este éppen hogyan sikerült: mindig érzem, hogy mikor tudom teljesen vagy majdnem teljesen azt adni, amit szeretnék – ez olyan egyértelmű érzés. Ha nem sikerül valami, akkor sem hiányérzet marad bennem, inkább nyugtalanság.

magyarnarancs.hu: Mondod, hogy a sikerültség egyértelmű érzés: akkor ezeket a pillanatokat nem is csúcspontokként éled meg?

KE: Nem, inkább elsimulásként. Egy ilyen megnyugvás bennem nagyobb nyomot hagy, mint egy szorongás, egy rossz érzés: az csak abban a pillanatban tűnik olyan hatalmasnak. A félelem beszorít, és nem lehet szabadulni tőle, de nem hagy olyan nyomot, mint az örömérzet.

magyarnarancs.hu: Gyakoribbak most ezek az elsimulások? Nekem nézőként úgy tűnik, igen.

KE: Igen, mert már nem hagyok olyan felületeket egy-egy szerepnél, amitől kétes lehetne a kimenetele. Nagyon biztosra próbálom be, és eleinte, amikor létre kell hozni valamit, nem hagyatkozom a véletlenekre: nem várhatom tőlük a megoldást, mert azt nekem kell kezdeményezni, keresgélni. Tiszta, tudatos szándék kell, hogy ne maradjanak tisztázatlan felületek, rések; hogy ne tudjon elhatalmasodni a bizonytalanság a karakteremről vagy arról, hogy mi a szándéka. Ha mindez tisztázott, akkor a véletlen csak hozzá tud adni, de ha nem, akkor kihúzza az ember lába alól a nem létező talajt is.

false

 

Fotó: MTI

magyarnarancs.hu: Mivel kevés a világirodalomban a negyvenen túli nőkre írt jó szerep, a legtöbb színházban csak egy ilyen korú vezető színésznő van; az Örkényben Für Anikó is társulati tag. Van köztetek rivalizálás?

KE: Nincsen. Ancsi egy olyan ember, akivel egyszerűen nem érdemes rivalizálni, mert nem ad hozzá táptalajt sem. Nagyon pici az öltözőnk, de öten, néha hatan vagyunk benne: ha ott nem tiszta energiák lennének, az kegyetlen tudna lenni. Bár erről nem nekem kell beszélni, és nem is az én dolgom megítélni, de talán volt egy kis aránytalanság abból a szempontból, hogy az igazán nagy feladatokból szerintem én többet kaptam; kicsit felém billent a mérleg.

magyarnarancs.hu: Sokszor mondják rólad, hogy az egyik szerepedet mintha nem is ugyanaz az ember játszaná, mint a másikat; hogy mintha más színésznő játszotta volna mondjuk Arturo Uit és Egérkét a Macskajátékból.

KE: Szerencsés adomány, hogy ha elképzelem azt az embert, akit el kell játszanom, olyanná is válok. Ez olyan, mint a gyerekeknél: mindig a képzeletemből teremtődik meg a figura. Persze cizelláltabb a dolog, hiszen nem csak annyiról van szó, hogy gengsztert vagy egeret kezdek játszani, de így tudom a legegyszerűbben megfogalmazni; ha pontosabb akarnék lenni, az olyan bonyolult lenne, mintha egy könyvelő beszélne a számokról.

magyarnarancs.hu: De ha könyvelőt említesz, akkor, gondolom, mégis van a dolognak egy tisztán racionális része is.

KE: Az is kell hozzá; nem lehet csak a képzeletre hagyatkozni, mert hatalmasakat lehet tanyázni. Ebben nem bírom a bizonytalanságot; ha pontosan tudom, mi az az út, amit be kell járni, onnantól lehet kalandozni, akkor már jöhet bármi: zsákutca, túl nagy emelkedő vagy hirtelen akadály. Teljes egészében fel kell térképezni; kell, hogy mindent tudjak arról az emberről, akit eljátszom.

magyarnarancs.hu: Több interjúdban mondtad, hogy muszáj mindenkit megértened, akit eljátszol. Egyet is kell értened velük?

KE: Egyetérteni nem muszáj, az fennakadáshoz vezethet. Akkor bejön az egó, bejön, hogy hát nekem erről nem ez a véleményem – és úgy nem lehet kimenni a színpadra. Lehet magánvéleményem róla, de ez nem állhat az azonosulás útjába.

magyarnarancs.hu: Mi van, ha nem tudod megérteni az adott szereplőt, mert eleve rosszul van megírva?

KE: Akkor bővíteni kell; hozzátenni valamit, ami nincs benne. Megértés mindenképpen kell, legfeljebb, ha nem olyan dús az anyag, nem kell feltétlenül ragaszkodni hozzá. Ha nagyon vékony a szöveg, akkor a fő árnyalatot kell megtalálni, és azt a színt árnyalgatni.

magyarnarancs.hu: Az eddigiekből úgy tűnik, mintha nagyobbrészt inkább te, és nem a rendező hozná létre a figuráidat.

KE: Én nagyon sokat adok hozzá, mert kell, hogy az egésznek a birtokában legyek, és ehhez sokat kell dolgozni; körbe kell járnom minden kérdést, mert ha nincs meg a teljesség, azt fércmunkának, megúszásnak, egy nullának érzem. Azt szeretném, hogy olyan élményt adjak a színházban, amilyenre én is vágyom nézőként.

magyarnarancs.hu: Mi van, ha a közönség valamiért mégsem veszi eléggé az előadást, aminek te vagy a főszereplője? Az Arturo Uit és a Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét előadásokat korábban kellett levenni a műsorról, mint szerettétek volna.

KE: Sok mindent nem tudok kezdeni vele, csak hinni tudok magunkban és az előadásban, amit létrehoztunk. Ha nem is tudnak úgy ráhangolódni, az igényt azért fel kell kelteni a nézőkben, hogy ilyen is van. Ha le is pattannak az emberekről az előadás bizonyos rétegei, valami azért csak bemegy belőle, ha nincs is azonnali reakció. Aztán ha leveszik műsorról az előadást, az ember elég egy kicsit. Ottmarad egy hiányérzet: akkor ez ennyi volt? Ilyenkor mindig arra emlékszem, hogy mennyire jó volt próbálni.

magyarnarancs.hu: Jelentett számodra problémát, hogy volt egy meztelen jeleneted a 2006-os Férfiakt című filmben?

KE: Abban is meztelenkedtem? A Szezonban szerintem többet kellett. Érdekes, ez valahogy nem hagyott akkora nyomot. Egyébként a Franciska vasárnapjaiban is volt szerelmi jelenetem. Ezeket nem éreztem olyan hú, de nagy dolognak, inkább izgalmasak voltak. Ez persze a partnereken is múlik, és azon, hogy megteremtődik-e az intim hangulat, de ha igen, akkor az kifejezetten izgi.

magyarnarancs.hu: Pintér Béla rád írta A 42. hét főszerepét, amit végül Csákányi Eszter játszott el. Hogyhogy nem vállaltad a felkérést?

KE: Volt ennek magánjellegű oka is, és az is furcsa volt számomra, hogy ennyire nincs beleszólása a színésznek a szerep kialakításába. Értem, hogy Béla úgy tud dolgozni, ha azt látja viszont, ami az ő fejében van, de ez nekem fura volt. De lehet, hogy csak abban a helyzetben nem voltam rá fogékony – mert közben az ő előadásaikon tudok a legjobban nevetni, de úgy, hogy azt érzem, én nem is tudnék ilyen lenni. És lehet, hogy tényleg nem is tudnék.

magyarnarancs.hu: Az Örkény Színház alapító tagja vagy. Félted a munkahelyed a hatalomtól, a politikától?

KE: Annyira megbízom Paliban, hogy tudom, ha félteni kellene, azt jelezné. Volt egy szakasz, amikor féltünk, de aztán megnyugodtunk. Most pedig nem tudom, meddig tart a kinevezése, de úgy vagyok vele: kell, hogy lássák azt az értéket, amit teremt, amit ennyi idő alatt létrehozott, és hogy hogyan áll ott az egész mögött emberileg is. Ha ezt nem látják, akkor nem is biztos, hogy itt kell maradni, ebben az országban.

 

7 kérdésünk Kerekes Évához itt olvasható!

Neked ajánljuk