Színház

Ártatlan címnek tűnhet, kissé talán semlegesnek is, nem ígér brutalitást. Ahogy azonban elkezdjük felfogni, hogy a 2004-es beszláni, sok áldozatot követelő iskolai tragédiáról szóló történetet nézzük színpadon, azon is elgondolkodhatunk, hogy a mi/ők szembenállás, megosztottság bár több lépésre van a terrorizmustól, de lényege szerint hasonló alapképletre épül. Ők – tárgyak, ők – nincsenek jelen, ők – semmibe vehetők, ők – nem szólalnak meg, ők – elpusztíthatók. A mi/ők hasítása, ami minden regresszióban lévő társadalomra jellemző, számunkra is végtelenül ismerős.

Kaiser, Karfiol, Kočka, Škoda, Novák, Kašpárka, 29471 és 29472, valamint Trnka és Alfa – nem kolbászról, zöldségről, autóról és földönkívüliekről van szó, hanem a Plzeňben található bábmúzeum fontos szereplőiről.

71 éves volt.

Azt írja, nem tehet másként.

De legalább az Erkel Színházat is felújítaná újra.

A Városmajori Szabadtéri Színpadnak évek óta az az egyik küldetése, hogy vidéki – és olykor határon túli – színházakat mutasson meg a budapesti nyárban. A törekvés mindenképp fontos, hiszen ha egy előadás turnézik, akkor megmérettetik, és ebből a fajta megmérettetésből, azaz egészséges versenyhelyzetből még mindig sajnálatosan kevés van a magyar színházi életben.

Beszédzavara miatt börtönben érzi magát Kulka János.

Afféle szatirikus komédia Az öngyilkos erős társadalomkritikai éllel; a szovjet szerző 1928-ban írta a művet, ami aztán hatvan évig várhatta a bemutatót. Bár ahogy az ember a Forte Társulattal benépesült színpadot nézi, inkább úgy érzi: a darabot tegnap írták magyar közegben. Úgy is játsszák, hogy megszólaljon, mint egy hangszer jó kezekben.