A Városmajori Szabadtéri Színpadnak évek óta az az egyik küldetése, hogy vidéki – és olykor határon túli – színházakat mutasson meg a budapesti nyárban. A törekvés mindenképp fontos, hiszen ha egy előadás turnézik, akkor megmérettetik, és ebből a fajta megmérettetésből, azaz egészséges versenyhelyzetből még mindig sajnálatosan kevés van a magyar színházi életben.

A Városmajori Színpad műsorán a nyár első felében általában hat nem fővárosi színház produkciója szerepel, amelyeket minden évben egy zsűri is értékel. Azonban a kínálat láttán gyakran az az érzésem, hogy a legjobb szórakoztató előadások szemléje olykor az első szembejövő musical vagy vígjáték beválogatását jelenti. (Az is lehet, hogy az intézmény egyik sajátossága, a hangosítás rendkívül rossz minősége sokat tesz hozzá ehhez a benyomáshoz.)

Persze akadnak kifejezetten igényes és elgondolkodtató produkciók is. A kecskeméti Katona József Színház A képzelt beteg című előadása például mindenképp ilyennek számít: szellemes vígjátékba burkolt memento mori, bár ez utóbbi kissé váratlanul és melodramatikusan bukkan fel a végén, így aztán nem olyan könnyű átengedni magunkat a megrendülésnek.

A színlap Molière mellett a Mohácsi testvéreket jelöli meg szerzőként, nem csoda, hiszen ők teljesen átírták a szöveget, átszerkesztették a drámai szituációkat még a Pécsi Nemzeti Színház 2008-as bemutatójára. Ezt a darabot vették elő az Örkény Színházban is 2013-ban, és most Kecskeméten önálló életre kelt a szöveg, bár a Rusznyák Gábor rendezte előadás nem esett messze a Mohácsi fájától.

A darab megtartotta az eredeti szereplőket azok főbb tulajdonságaival együtt, de a Mohácsi-változat nem csak a főhős, Argan kicsinyességét emeli ki: szinte az összes szereplő ugyanahhoz a bagázshoz tartozik, vagyis az emberiség azon, nagyobbik részéhez, akik annyira (nem) félnek a haláltól, hogy elfelejtenek élni. Argan felesége (Magyar Éva) gügyögve sürgeti a végrendelet aláírását, a két lányt, Mimolette-et és Rouelle-t (Decsi Edit és Illés Alexa) részvétlenné és infantilissá kényeztették, Argan öccse, Béralde (Adorjáni Bálint) és ivócimborája, Cléante (Zayzon Zsolt) ügyeskedő, korrupt aranyifjak. A sarlatánok hada (Farkas Ádám, Fazakas Géza, Hegedűs Zoltán, Koltai-Nagy Balázs) is mohácsisan eltalált jegyeket hordoz, csak annyit mondok, hogy az egyiket Tudatos Lénynek kell szólítani, egy másik pedig két disznóvágás között gyógyít.

Pedig maga a halál is betoppan az elején egy szép, elegáns és diszlexiás nő (Csapó Virág) képében, tévedésből vinné el Argant. A szereplők úton-útfélen mesélik a történetet, a beszámoló pedig mindig ugyanazokkal a szavakkal hangzik el, kísérteties is lehetne, de nem az, inkább komikus, ahogy a ravatalra emlékeztető díszlet és a szinte kivétel nélkül fekete jelmezek, a halottsápadtra sminkelt arcok ellenére sincs kifejezetten síri hangulat. Ülnek a Mohácsiéktól megszokott és a rendezés által tovább facsart poénok: a szójátékok, a szójátékok ismétlődései és az ismétlődések ismétlődései, de vannak azért hosszúra nyúlt, szájbarágós jelenetek, például amikor a böllér Argan gyógyítása helyett disznóvágásra készül.

Az élettelenné karikírozott lények közül kettő tűnik ki: Toinette, a szolgálólány, akit Märcz Fruzsina játszik, és természetesen Argan Kocsis Pál alakításában. Az előbbit akkor is érdemes nézni, amikor csak úgy a színpadon van és nem beszél, vannak érzelmei, öröm és fájdalom vonaglik végig az arcán, mint egy igazi embernek. Fekete-fehér csíkos harisnyájában nem is annyira gyászhuszár, mint a többiek. Bátor élni, és így más a viszonya a halálhoz is, ez kiderül a végén. Arganban pedig minden kicsinyessége és önzősége ellenére is van valami szeretetre méltó, talán azért, mert tényleg megrendül, keresi a helyét, csak éppen a családtagjai nem tudnak vele együtt menni. Az előadás végén néhány pillanatig még a szeretet gyakorlására is képes, emlékeket idéz fel, mintha kétségbeesetten próbálná megteremteni azt a meghittséget, amiben idáig nem volt része soha, megrendülten említi Béralde-ot mint a halál következő áldozatát. De ezek a gesztusok elég hihetetlennek tűnnek addigi élete és az előadásban addig látottak után, sem a családtagok, sem a nézők nem tudják komolyan venni. Köszi, jót röhögtünk, de most már mennénk haza.

De hogy még vagy háromszor visszafordul a halál, egyéb melodramatikus fordulatokról nem is beszélve? Hogy a legvégén eljön a pillanat, amikor tényleg mindenki magára marad, és halálfélelmében mintha élni kezdene? Ha hatni tudna, gyönyörű lehetne a befejezés, de így csak elsiklunk felette. Mondjuk, az élet is ilyen.

Városmajori Szabadtéri Színpad, június 29.