"Nem értek egyet azzal, hogy szórakoztató színház; ez a kifejezés diszkriminatív - mondja Wettstein Tibor, a Madách Színház gazdasági igazgatója. - Amikor ránk sütik a szórakoztató jelzőt, amögött mindig az van, hogy 'sok támogatást kapnak'. Ennél kifinomultabb diszkrimináció, amikor azt mondják, 'mi, művészszínházak'. Mélységesen felháborít ez a megkülönböztetés. A Katona József Színház nem egy szórakoztató intézmény? A Jézus Krisztus Szupersztár vagy Az operaház fantomja nem művészi produkció?" Wettstein szerint a megkülönböztetés fő oka, hogy sokan elvárják vagy elvárnák, hogy támogatás nélkül működjenek az ún. szórakoztató színházak, ami a Broadwayt és a Westendet leszámítva a világon mindenhol képtelenség - érvel az igazgató.
Miért ennyit?
Az egyes előadásait több évtizede (!) játszó Madách legtöbb bevétele a jegyeladásból származik: nagyjából évi 630-650 millió. A második tétel a jegyeladás 80 százalékát behozó társaságiadó- (TAO) felajánlások 500-520 milliója. Az állami támogatás 354 millió, a Fővárosi Önkormányzaté pedig mínusz 230 millió. A mínuszos helyzet úgy áll elő, hogy a színház idén tízmilliós támogatást kapott a fővárostól, ugyanakkor 240 milliót bérleti díjként vissza kell fizetnie az önkormányzatnak.
A színházak TAO-bevételeit egyébként, amelyek akképpen keletkeznek, hogy a vállalatok társasági adójuk egy részét célzottan felajánlhatják nekik, ugyancsak az állami támogatások között illendő nyilvántartanunk, hiszen ez a pénz végső soron a központi költségvetésbe nem érkezik meg. Ugyanakkor az így befolyó TAO meglehetősen vékony jég minden színház számára. Egyrészt mert a magyar vállalatok többsége nem épp a gazdasági fellendülés fázisát éli, másrészt mert erre a piacra rá lettek szabadítva a "látványsportok" (köztük a foci), így sokkal többen küzdenek ugyanazért az (egyre kevesebb) pénzért. Mindenesetre a TAO még működik, és igen fontos részét képezi a Centrál Színház bevételének is: a teátrum nettó jegybevétele után megközelítőleg 180 milliót kérhet le a cégek adójából. Az államtól kapott 136 millióból a főváros bérleti díjként 42-t levesz, így innen 94 millió marad. A Centrál több mint felerészben a maga lábán áll - mondja Puskás Tamás igazgató, aki szerint nem új keletűek a budapesti színháztámogatás problémái: "Elsősorban a pénztelenség diktál, de nem elhanyagolható szerepe van a minden komoly alapot nélkülöző megkülönböztetésnek is az ún. szórakoztató és a művészszínházak között. A Centrál például törvényi soron ugyanannyit kap, mint a Katona, mert a nézőszámok közel azonosak, ugyanakkor a Katona összességében mégis több állami támogatáshoz jut. Ráadásul a Centráltól 42 millió forintot - bérleti díjként - elvesz a fenntartó! Miért? Miért ennyit? Mi ennek a racionalitása?" - kérdi az igazgató, aki szerint ez a kérdés - valóban több támogatásra van-e szüksége a művészszínházaknak, mint a többieknek - minden ún. művészszínház vonatkozásában érvényes. (Megkérdeztük minderről Máté Gábort, a Katona József Színház igazgatóját is, aki úgy véli, egy művészszínház értékre neveli a közönséget, míg egy "úgynevezett kereskedelmi színház" a közönség igényeit szolgálja ki. A művészszínházak Európában a Katonáénál jóval magasabb támogatást élvezhetnek. Mátétól azt is megtudtuk, hogy a Katona is fizet bérleti díjat, évi nettó 89 milliót.)
Hungarikum
Fotó: redcock
A színházak immár kötelesek bérleti díjat fizetni a fővárosnak az ingatlanjaik után: a támogatás-bérleti díj aránya színházanként változik, és nem kicsit zavaros, hogy kinek mi alapján mennyit kell befizetnie. Megkérdeztük erről Csomós Miklós főpolgármester-helyettest, akitől megtudtuk, hogy a főváros valamennyi gazdasági társasági formában működő színháza fizet bérleti díjat, és befizeti a teljes megállapított összeget. "A főváros által nyújtott működési támogatás összegében vannak jelentős eltérések, melyek kialakítása során figyelembe vettünk kultúrpolitikai szempontokat, illetve a színházak szükségleteit" - írta konkrétumokat nélkülöző válaszában Csomós. Miután hamarosan elfogadják a 2013-as költségvetést, valamint mindjárt életbe lép az új besorolási rendszer és vele egy újfajta színházszabályozás és -finanszírozás, arra is kíváncsiak voltunk, hogy a budapesti színházak nagyjából mire számíthatnak. A főpolgármester-helyettes megnyugtatott minket, hogy az önkormányzat a 2013-as költségvetés tervezése során is törekszik arra, hogy a színházak megőrizhessék működőképességüket. Nem terveznek sem átszervezést, sem színházbezárást, de természetesen figyelnek a színházakban folyó munkára, és szükség esetén élniük kell a változtatás lehetőségével.
"A döntéshozóknak releváns, gyakorlati kérdéseket kellene feltenniük a színházak működésével kapcsolatban, annak érdekében, hogy megértsék azok valós helyzetét, igazi szükségleteit, és hogy összevethessék működésüket" - vélekedik a Centrál igazgatója. Puskás szerint a probléma gyökere a művészszínház-szórakoztató színház dichotómiában keresendő, melyet még a 80-as években állítottak fel: ekkor egyes színházak és alkotók az újfajta, igényesebb színházcsináláshoz komolyabb támogatást követeltek, erőteljesen megkülönböztetve magukat a színházi szféra többi tagjától. Az igazgató szerint nincsenek pontos ismeretek, nincs rendszer, sem korszerű elgondolás vagy összemérés, csak hagyomány és közhelyek. A megkülönböztetés eltorzítja az elosztási gyakorlatot: "A művészszínházak anélkül részesülnek jelentős többlettámogatásban, hogy komoly vizsgálat tárgyává tennék, miért, mire kell oda annyi pénz. Márpedig amennyi pénz egy színháznál van, az azt biztos betáblázza. Új embert vesz fel, épít belőle új nézőteret, fogadóteret csinosít, bővíti a PR-osztályt, és így tovább." Az igazgató szerint, míg neki olyan előadásokba kell befektetnie, amik jó eséllyel busásan megtérülnek, addig a művészszínházak megengedhetik maguknak a kevésbé sikerorientált kísérletezést. Mindenek ellenére Puskás színháza jövőjét bizakodva ítéli meg: viszonylag magas jegyáraik dacára a Centrál bevétele és nézőszáma évről évre nő.
Saját zseb
Szintén optimista Karinthy Márton, a Karinthy Színház igazgatója: 31 éve magánvállalkozásként működő színháza az új előadóművészeti törvény értelmében a kiemelt kategóriába került, ami (történetében először) némi anyagi biztonságot hoz a 230 fős nézőterű, fix társulattal nem rendelkező intézmény számára. Az igazgató szerint az elismerés egyrészt annak a három évtizednek szól, amely alatt egyre színvonalasabb előadásokat hoztak létre, másrészt színháza különleges helyzetének. Olyan területen játszanak ugyanis, amely (a nagyon más műfajú előadásokat nyújtó MU-t és Szkénét leszámítva) teljesen ellátatlan színházzal: a Karinthy Színház Buda egyetlen folyamatosan működő kőszínháza. Kérdésünkre, miként maradhatott talpon a színház működési támogatás nélkül (amellett, hogy előadások létrehozására több esetben is sikerrel pályáztak), az igazgató elmondta, hogy a kezdetektől saját anyagi felelősséget vállalt. Ha úgy alakult, saját zsebből fizette a műszakot, a számlákat vagy a színház bármely veszteségét. Az épület teljes infrastruktúráját, fejlesztéseit is mindig magánerőből fedezte. "Ha túlfutunk a mindenkori tervezett költségvetésen, akkor azt nem az állam vagy az önkormányzat pótolja, hanem nekem kell állnom. A futó előadásoknak mindig szigorúan el kell tartaniuk magukat - ha bármelyik nem képes erre, akkor akár öt előadás után is le kell venni a műsorról.
Az 1000 és 3550 forint közti jegyárakkal működő színház egyszerre általában 10-12 darabot játszik; legsikeresebb előadása a Tanár úr kérem!, amely 16 éve van műsoron, de a Büszkeség és balítélet vagy A Bermuda háromszög botrány is 3-4 éve fut. Karinthy szerint sem a szakma, sem a kulturális vezetés nem tudja hova tenni őket: olyan profin működnek, mint az állami kőszínházak, de olyan helyzetben, mint a függetlenek. "Most az évtizedek óta halogatott struktúraváltást is elindító új törvénnyel kerültünk a valódi helyünkre" - mondja Karinthy, aki a színház jegybevételeiről, illetve a TAO nagyságáról nem kívánt beszélni. Annyit elárult, hogy a vidéki fellépésekből (amelyekből különösen nyaranta elég sok szokott lenni) félre tud tenni, amire szükség is van, hisz évente legkevesebb 2-3 bemutatót tartanak (az utóbbi években többet), és egy előadás költsége (a színház rezsi- és alapkiadásait nem számítva) 6-7 millió forint. A nézettségük 85 százalék felett szokott lenni.
A válság és az átlagosnál drágább jegyárak (3000-6000 Ft) ellenére a Madách Színház is kimondottan magas nézőszámokat produkál: előadásai 95-100 százalék közötti nézettséggel futnak. Wettstein Tibor szerint a színházak összehasonlítása mindig csalóka. "Mi nagyon sokat költünk a nézőre: rendkívül látványos a díszlet és jelmez, miközben a legjobb színészekkel dolgozunk - ezt mind meg kell fizetni. A főként drámákat játszó színházakban is rendkívül tehetséges művészek dolgoznak, de ott három ember beszélget, nálunk meg 40-50 a színpadon és 20 a zenekari árokban. A kiszolgáló személyzet náluk egy estére 10-12 fő, nálunk 70. Innentől kezdve minden szám félrevisz, és semmi értelme az összehasonlításnak" - vélekedik a gazdasági igazgató, aki szerint a sikerük titka az, hogy jót s jól játszanak. A Madáchban úgy kalkulálnak, hogy egy produkció közvetlen költségeinek egy éven belül meg kell térülnie, miközben persze ezeken felül van még millió egyéb kiadás: munkabér, járulék, épületbérlés és fenntartás, technikai háttér. Ha ezt mind rápakoljuk (ezek az alapköltségek évi 800 millió forintot tesznek ki), akkor Wettstein szerint soha nem térül meg egyetlen produkció sem - tehát a támogatásra szükség van. A 2013-ban életbe lépő új finanszírozási rendszerről a gazdasági igazgató optimistán vélekedik: ha a törvény szövegének megfelel az új felosztási szabályzat, akkor a mérhető teljesítményük alapján várható, hogy a Madách 2013-tól lényegesen több állami dotációhoz fog jutni, mint eddig.
"Erőteljesen nemzeti jellegű"
Még jobb helyzetbe kerül jövőre a Budapesti Operettszínház: egyrészt bekerült a vélhetően jóval magasabb állami támogatást jelentő nemzeti kategóriába, másrészt nagyon úgy néz ki, hogy hamarosan átveszi a fővárostól a minisztérium. "Világossá vált a besorolók előtt, hogy az operett megkerülhetetlen műfaja a magyar kultúrának, és hogy azok a kortárs magyar darabok, amiket a Budapesti Operettszínház játszik, nagyon fontos részei a szellemi életnek" - vélekedik az előbbi döntés okairól Kerényi Miklós Gábor, a színház igazgatója. "A magyar operett világhírű, és méltán mondhatom, hogy hungarikum." Azt, hogy pontosan milyen anyagi előnyökkel jár a nemzeti kategóriába kerülés, sem az igazgatótól, sem a besorolásról döntő (de legalábbis arról a miniszternek javaslatot tevő) Színházművészeti Bizottságtól nem tudtuk meg (lásd Vidnyánszky "elvből nem nyilatkozik" című keretes írásunkat). Kerényi csak annyit tud, hogy lényegesen magasabb lesz az állami támogatás mértéke a mostani 650-680 millió forintnál, illetve, hogy a színház feladatai is megnövekednek.
"Az operettszínház nagyon jó hatásfokkal működik most is: a klasszikus operettek mellett játszott magyar musicalprogram (Szörényi, Szakcsi Lakatos, Lévay és mások művei) ötvözve az irodalmi és történelmi musicalekkel nagyon jó pénzügyi egyensúlyt biztosít" - mondja Kerényi, hozzátéve, hogy jelenleg a költségvetésük 23-25 százaléka származik állami támogatásból, a többi saját bevétel. Az igazgató a jegyeladásból származó összeget "nem tudja megmondani, mert sok mindentől függ", így azt sem tudtuk meg, mennyi bevételt hozott a TAO az operettszínháznak. Annyit elárult, hogy nagy összegről van szó, amit eleve bekalkulálnak a színház költségvetésébe. Az operettszínház állami támogatása Kerényi elmondása szerint ma kevesebb mint a fele az öt évvel ezelőttinek, és ezt egyetlen más színház sem mondhatja el magáról. Mint megtudtuk, a színház 2012-es költségvetése körülbelül hárommilliárd forint, amiből 550 dolgozót (a színészek mellett énekkart, szimfonikus zenekart, balettkart, musicalegyüttest és persze a technikai dolgozókat) tartanak el - ebből 358 a közalkalmazott.
A 94-95 százalékos telítettséggel futó teátrum legnépszerűbb előadásai a Rómeó és Júlia, a Csárdáskirálynő, a Szépség és a szörnyeteg és a Lili bárónő. A jegyárak 1200 és 5000 forint között mozognak, de van 15 ezer forintos is - utóbbiból persze kevesebb, körülbelül 40 előadásonként. Az igazgató szerint nagyon helytelen, hogy bizonyos színházakban már olcsóbb a jegy, mint egy plázamoziban, ami azt jelzi, hogy az adott teátrum kizárólag az állami támogatásból kíván megélni. Azt, hogy mennyi bérleti díjat fizettek eddig a fővárosnak, az igazgatótól nem tudtuk meg: "ez már nem érdekes, az új rendszerben, illetve azzal, hogy átkerülünk a minisztériumhoz, ez a dolog okafogyottá válik" - mondja Kerényi. Ez annyiból furcsa, hogy a bérleti díj összege nyilvános adat, kis segítséggel meg is találtuk a Fővárosi Önkormányzat honlapján: 2012-ben - a Madáchhoz hasonlóan - 10 millió támogatást kapott az operettszínház a fővárostól, miközben 238 milliót kellett bérleti díjként befizetnie.
Az operettszínháznak a számos külföldi turnéból is jelentős bevétele származik, mint ahogy abból is, hogy a színház kreatív csapata állít színpadra operetteket szerte a világban. És akkor ott van még "a legnagyobb magyar színházi siker", a Szépség és a szörnyeteg, amit a herendi porcelán dizájnjával német nyelvterületen évente százszor játszanak. Arról, hogy a minisztérium valószínűleg átveszi a színházat, az igazgató így vélekedik: "Ez természetes, hiszen ez egy erőteljesen nemzeti jellegű intézmény - teljesen egyértelmű, hogy a nemzeti értéket képviselő operettszínház helye a minisztériumnál és a magyar államnál van." Kerényi szerint rengeteg irigységet tapasztalnak a szakma részéről, mindenki azt hiszi, hogy nekik könnyű, miközben kétségbeesett küzdelmet folytatnak a megélhetésért: "Mi megpróbálunk munkahelyeket megtartani, sőt újrateremteni; olyan, társulattal rendelkező zenés népszínház kívánunk lenni, amire az emberek azért kíváncsiak, mert miközben gondolati kalandra csábítja, egyben szórakoztatja is őket."
Vidnyánszky "elvből nem nyilatkozik"Az előadó-művészeti törvény tavalyi módosításának értelmében a korábbi hat helyett három (nemzeti, kiemelt, egyik sem) kategóriába sorolhatók és sorolandók a színházak. Az első két kategória kap normatív támogatást, míg a resztlibe kerültek csak pályázat útján juthatnak támogatáshoz. Arról, hogy az egyes kategóriákra pályázó színházak közül melyik hova kerül, a Színházművészeti Bizottság (SZMB) javaslatára a miniszter dönt. A nemzetibe olyan színház kerülhet, mely "a magyar előadó-művészeti életben betöltött szerepe, a művészeti tevékenysége a magyar nemzeti kulturális identitás és hagyományok őrzése, fejlesztése, a kulturális érték- és mintaközvetítés szempontjából kiemelkedő jelentőségű". A kiemeltek "művészeti, kulturális szerepe, az általa nyújtott művészeti szolgáltatások tartalma és művészeti értéke az állami támogatási és az önkormányzati fenntartói vagy támogatási szerepvállalást egyidejűleg és tartósan indokolja" - írja az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) 2012-es rendelete. Hogy pontosan milyen előnyökkel jár a nemzeti, ill. a kiemelt státusz, az kissé homályos, mint ahogy azt sem lehet tudni, mi alapján sorolják be a színházakat. Gondoltuk, megkérdezzük erről az SZMB-t, de nem jártunk sikerrel: a válaszadási kötelezettségű állami intézménytől először azt a választ kaptunk, hogy keressük meg a bizottság elnökét, Vidnyánszky Attilát a debreceni Csokonai Színházban, elvégre ott igazgat. Pár telefon után Vidnyánszky a sajtósával megüzente, hogy "elvből nem nyilatkozik a Magyar Narancsnak" (kérésünk ellenére erről nem kaptunk írásos nyilatkozatot), de nagyvonalúan felvetette, hogy esetleg próbálkozzunk a bizottság más tagjánál. Újabb megkeresésünkre a bizottságtól azt a választ kaptuk, hogy "mivel az SZMB a miniszter véleményező, javaslattevő, döntés-előkészítő, és nem döntéshozó testülete, mely üléseit ügyrendje szerint zárt módon tartja, így az azon elhangzottakról nem áll módjukban a nyilvánosságot tájékoztatni. (...) Amíg a döntés nem végleges, addig nincs miről tájékoztatni a sajtót, utána pedig a miniszter illetékes erre." Azt nem fejtették ki, hogy mit értenek a döntés véglegességén, mi ugyanis nem azt firtattuk (főleg, mert már tudni lehet), hogy melyik színházat hova sorolták, hanem hogy milyen szempontok alapján teszik azt. Kérdésünk természetesen feltételezi, hogy vannak szakmai irányelvek, és nem néhány (egy) ember akarata a döntő a magyar színházi élet egészét meghatározó kérdésekben. |
(A cikk megírásához nyújtott segítségért köszönet Szabó Istvánnak, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársának.)
