És egy összetevő vonzza a többit: markáns, zárt világ, transzparens élethelyzetek, a körülmények kényszerzubbonyában vergődő figurák. Az intonáció azonban egészen más: irónia, gúny, komikum sokkal bővebben van mérve itt, és fedettebb a mögöttes tragédia.
Erről a zárt világról - ezúttal egy székely falu - és tipikusnak mondható alakjairól persze eszembe juthatott volna Martin McDonagh is, hiszen Székely Csaba egyénítési technikája, valamint drámai szerkesztésmódja rá is hasonlít. Az elrajzolás - mondhatnánk stilizálásnak is, de az tán túlzás lenne, hisz épp csak parányit torzít a valósághoz képest - az életképpel játszik, a színét és visszáját egyszerre mutatja: miközben a részletekből számos ismerősünk visszaköszön, mégis azt mondjuk, így nem él senki. Székely Csabának erős hajlama van a profizmusra; tudja, hogy kell drámát írni, nem szégyelli a bevált mintákat, és ez egészen addig nem is lesz baj, míg van hozzá elég saját anyaga. Most van. A székely falu.
Nagyjából ennyit az "édes Erdély" mítoszról és nosztalgiáról - sem a marosvásárhelyi Székely Csabának, sem a marosvásárhelyiek előadását rendező Sebestyén Abának nincs köze hozzá. Az pedig minimum példaértékű, hogy épp azok nem kérnek a könnyözönből, ön- és távsajnálatból, kebeldöngetős búsongásból, akiket sírva-sóhajtva ölelne hatalmas kebelére az anyaország - míg neki muzsikálnak. A marosvásárhelyi színház és az ugyancsak marosvásárhelyi Yorick Stúdió közös produkciója éppen az ön- és táviróniába merül bele. Semmi könny - bohózatig pörgetett keserű röhögés, az van.
Alkohol, az is van bőven a Bányavirágban. Ebben az "édes" erdélyi faluban leginkább alkoholban ázik minden és mindenki. A bányát bezárták, Iván, a munkanélküli bányász főállásban a poharat emelgeti, akárcsak a szomszéd szobában haldokló apját sűrűn látogató orvos barátja, de a szomszédja is, annak felesége is, és amikor a saját húga nem, az is az alkoholhoz való viszonyulás. Ettől persze még - vagy éppen ezért - átsüt az alkoholmámoron a teljes kilátástalanság, a beszorítottság, a tehetetlenség és a keserűség; erről eszünkbe juthatnak anyaországi analógiák is, de kár lenne rájuk gondolni, mert akkor oda a zamatot adó "helyi szín". Márpedig ez adja a bukét - no meg a maligánfok.
Székely Csaba drámája - amelyet egy évvel ezelőtt tárgyaltak a pécsi Nyílt Fórumon és az idei POSZT-versenyen, sitty-sutty, már el is vitte a legjobb előadás díját - egy trilógia első része (melyet a Bányavakság, majd a Bányavíz követ), amely a szociografikus hitelesség igénye nélkül beszél a perspektívátlanság, bezártság, alkohol és öngyilkosság összefüggéséről. A darab megenged - tán sugall is, kivált felőlünk nézvést - egy könnyes-bús, melankolikus előadásmódot; ez mindjárt a veszte is lenne neki.
Nem is erre hajlik a marosvásárhelyi előadás. Sebestyén Aba rendezése elsőként is arról árulkodik, hogy a velejéig ismeri ezt a (Pestről nézve legalábbis) zárványvilágot: a székely falut, amelynek lakói csodával határos módon mégis élnek a viharos lecsúszás különb-különb stációin; vágynak valamire vagy valakire, homályos képük van egy másik, jobb életről, elmenésről vagy másképp maradásról. És miközben tántorognak pohártól pohárig, elmotyogják-eldadogják a véleményüket, mert az is van.
A színész-rendező szépen föltolja az alakításokat: a hagyományos színházi nyelven fogalmazott produkció ezen a legfontosabb pilléren, a színészen nyugszik, illetve pörög. Különösképp az Ivánt, a munkanélküli bányászt és a Mihályt, az orvost alakító Viola Gábor és Bányai Kelemen Barna építi föl igen gondosan a szerep ívét: a mindvégig alkoholban áztatott ábrázolások ütköznek és békülnek, nyugszanak és fölhorgadnak, olykor a veszélyesnek tűnő bohózati részegségig emelve a tétet. De nem csúsznak el, sem egymástól, sem a darab lényegétől: a nevetés mögötti feketeségtől. Mert a falu életét az alkohol mellett a sorjázó öngyilkosságok vezérlik, a tehetetlenség kényszerzubbonyában vergődve egyre-másra ez a kategorikus önpusztítás teremt új és újabb helyzeteket.
Abszurd életképet látunk; a magatehetetlen apját gondozó és egyben vehemensen átkozó Iván és az elmenni vágyó, de elmenni többszörösen is képtelen Mihály a legélesebb figurái, de nem kevésbé hatásos a suta, mindig rosszkor érkező szomszéd, az alkoholtól (is) gügye és jó Illés (Kovács Botond); kifejezetten baljós karakter az ő boldogtalan, másra ácsingózó felesége, Irma (Gulácsi Zsuzsanna), valamint az egész szcénára kissé távolabbról is rálátó lány, Iván húga, Ilonka (Nagy Dorottya). Egyikük számára sincs remény, már csak azért sem, mert mind tudja is ezt.
Flott, szórakoztató, rendben lévő előadás a marosvásárhelyieké. Színházi nyelvében mutat némi rokonságot a hazai fősodorral, de gondolkodásmódjában fényévekre van tőle. Oda se hederít a hamis ábrándokra, a frissen kreált új írócsodákra, az anyaországi - mindig lenézéssel vegyes - áhítatos csodálatra. Sötét van ebben a székely faluban, ahol a bányászlámpa már csak arra való, hogy áramszünet esetén pislákoljon némi fény.
Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat, Yorick Stúdió, POSZT, június 15.
