Jó napot kívánok!
Nagyon boldog születésnapot!
És megtisztelő, hogy itt lehetek.
25 éve csinálok színházat.
Színésznek tanultam, arról van diplomám. Játszom, rendezek, utolsó munkahelyem a magyar Nemzeti Színház volt, amit öt évig vezettem. 46 éves vagyok. Mondhatni, hogy a nálunk átkos rendszernek nevezett szocializmusban eszméltem, akkor kezdtem el dolgozni, akkor kezdtem el gondolkodni a világról. Figyeltem. Soha semmi sem érdekelt jobban, mint az adott pillanata az életemnek, akár tágabb, társadalmi értelemben, akár egyébként általában zavaros, és mondhatni, hogy a szokásostól eltérő magánéleti értelemben.
Magyar vagyok. Egy ország polgára, ahol viharos történelem után, több mint 20 évvel ezelőtt mégiscsak sikerült kikiáltani a demokráciát, a függetlenséget.
Ugyan soha semmilyen körülmények között nem gátolt meg semmilyen társadalmi rendszer, szakmai szervezet, politikai párt, kultúrpolitikus – még az említett átkos rendszerben sem – abban, hogy azt gondoljam a világról, amit valóban gondolok, és abban, hogy azt mutassam meg a munkáimban, amit szeretnék, és azt kérdezzem a színház segítségével, ami valóban érdekel, mégis: a szabadság érzése, a belső felszabadulás még inkább arra sarkallt, hogy figyeljek, hogy lássak, hogy kérdezzek, hogy felelős értelmiségiként éljek és dolgozzak.
Szabadon. Ami számomra egész életemben természetes állapot volt. Eddig.
Manapság Magyarországon a független értelmiségiként való létezés lassan egyet jelent a hazaárulással, más szemszögből, ami talán még rosszabb, az elkárhozással. A kritikai gondolkodás, a kérdezés, a figyelem a társadalom állapotára, a történelmünkkel való elkerülhetetlen szembenézés, vállalása önmagunknak – mindez keresztényietlen, gyáva, perverz, dekadens, provokáló művészi és értelmiségi, sőt állampolgári viselkedésnek minősül, és ezért inkább csak eltűrhető, de nem elfogadott.
Ma Magyarországon kétféle színházi szövetség van, egy liberálisnak és baloldalinak kikiáltott, és egy vállaltan konzervatív, jobboldali színházi szövetség, ami teljes körű hatalmat gyakorol a magyar színházi szakmán, és annak a kőszínháznak, amelyik bármennyire is működni szeretne, ildomos belépnie, mert különben gyanús lesz a hatalom szemében. Természetesen csak kőszínházakról beszélek, hiszen ez a szervezet – élén egy olyan kollégámmal, aki ma minden fontos színházszakmai vezető pozíciót betölt egy személyben – az alternatív színházi csapatokat nem tekinti teljes jogú művészi közösségeknek. Azt az alternatív színházi kultúrát, ami a legprogresszívebben, a legszabadabban, a leginnovatívabban és az egész magyar színházat leginkább megtermékenyítőleg dolgozik és alkot az elmúlt tizenöt évben, és amely egyes képviselőinek munkája nemzetközileg tette érdekessé az egész magyar színházi kultúrát. Jelen pillanatban a legfontosabb magyar alternatív együtteseket a megszűnés fenyegeti, vagy jobb esetben külföldre kényszerülnek.
Gondolkodás- és ízlésigazodást vár el a hatalom a színházi alkotóktól.
| ||
Gondolkodás- és ízlésigazodást, egyféle keresztényi világképet, a nemzet megmaradása szempontjából hasznos művészetet, a jelenleg regnáló politikai hatalomhoz való kritikátlan hűséget, a remény színházát, a csak pozitívan nyilatkozó színházi kritikát várja el a hatalom jelenleg a magyar színházművészettől. És a színházak felszentelését, ami megtörtént a Nemzeti Színház esetében.
És mégsem panaszkodni szeretnék. Hiszen jómagam is része vagyok ennek a színházi kultúrának.
Mint minden jó drámának a közepén az ember áll, gyarlóságaival, árulásaival, minden drámai konfliktus generálója, még ha az történelmet is ír, az ember. A vázolt jelenlegi helyzet kialakulásában is a gyarló, esendő, gyáva embert kell keresni. Mindkét oldalon.
A jelenleg minden hatalmat és döntési helyzetet megszerző és azt agresszíven gyakorló, a jelenleg uralkodó politikai hatalom kegyeltjeiből álló grémium minden tagja valamiért meg van sértődve. Ki azért, mert úgy gondolja, hogy szakmailag el volt nyomva az elmúlt évtizedekben, ki azért, mert kisebbségi létben volt kénytelen megélni magyarságát, ki azért, mert évekkel ezelőtt valaki azok közül, akik megkérdőjelezhetetlen szakmai minőséget képviseltek, nem nyilatkozott róla szépen.
Ezen gyarló indokok miatt a politika ki tudja használni ezeket a kollégáimat. Használni tudja frusztráltságukat. Hiszen a politika mindent használ, ha az érdekei azt kívánják. Minden társadalmilag nehéz helyzetben a politika használni tudja azokat az embereket, és – mint a történelem megmutatta – azokat a művészeket is, akik csakis mást hibáztatnak sikertelenségükért, és ezért semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hogy helyzetbe kerüljenek. Még attól sem, hogy önállóságukat, szabad gondolkodásukat feláldozva a hatalom szolgálatába álljanak. És ők erővel és felemelt fejjel, kiabálva, önelégülten, kárörvendve használják pillanatnyi hatalmukat, hogy megvívják kulturális szabadságharcukat, az elmúlt évtizedek elnyomó és kirekesztő liberális művészete ellen.
Azok a kollégáim, akikkel együtt nőttem fel, akikkel fiatalon együtt játszottam, akik ugyanazt a színházeszményt vallották, és akik most egymás között, de nyilvánosan is, újságcikkekben buziznak, hazaárulóznak és védik a magyar nemzetet az olyan romlott és nemzetietlen alakoktól, mint én, vagy mint azok a művészek, akik nem hajlandóak beállni a sorba.
Teljesen abszurd és érthetetlen, hogy ez megtörténhet.
De mégis megtörtént két évtizeddel a rendszerváltás után, Európa közepén.
És ezért nem elsősorban azok a felelősek, akikről a korábbiakban beszéltem. Mi sokkal felelősebbek vagyunk. Mi, akik azt gondoljuk, hogy normálisan gondolkodunk, akik azt véljük, hogy az európai kultúrát képviseljük, mi, akik rémülten nézzük, hogy mivé tesz embereket a bosszú és a politikai dörgölőzés.
Sokat beszélünk ma Magyarországon, persze nem a hivatalos fórumokon, a művészi szabadságról.
Hogy létezik-e nálunk? Van-e művészi szabadság? Nem tudom. De választani még lehet.
Mindenki, aki ma a magyar színházművészetben működik, biztos vagyok benne, hogy azt gondolja: ő a szabadságot választotta. Legfeljebb csak kis kompromisszumokat kötött, persze, mindig megmagyarázhatóan elkerülhetetlenül, a nagyobb cél érdekében. Ezek miatt az apró gyávaságok és önhazugságok miatt tarthatunk ma ott, hogy van balos és van jobbos színházi szövetségünk. Ezért hallgatunk mi, kőszínháziak, amikor az alternatívokat lehetetlenné teszi a hivatalos kultúrpolitika, olyan mondatokkal a legmagasabb szintű politikai vezetés részéről, hogy tartsák el magukat, és miért kellene őket támogatni, amikor állandóan csak kritizálják a kormányt. És különben is: nem tőlünk vonják el a támogatást, és egyébként is, a lelkünk mélyén még örülünk is, hiszen hangosabb és nemzetközibb sikereket érnek el, mint mi, kőszínháziak. Irigyek vagyunk és féltékenyek. Mi is. Ezért fordulhat elő, hogy nagyon jól működő színházak éléről mindenkinek menni kell, aki nem áll be a kultúrharcosok és nemzeti kultúrát egyedül képviselők hangos és csahos sorába. És ezért fordulhat elő, hogy a szakma nagy része hallgat. Mert nem velem történik, és akkor én megúszhatom. Mert mindig találunk indokot, hogy csendben maradjunk, mi, akik különbnek tartjuk magunkat azoknál, akik eladták magukat a hatalomnak. Gyávák vagyunk, féltjük a kis biztonságunkat, abban bízunk, hogy más viszi el a balhét, akkor mi háttérben maradhatunk, és ezért semmi mást nem kell tennünk, csak kicsit halkabban beszélni a világról, mindent kerülni, ami konfliktus lehet, elmenni az állami nagy színházi évadnyitókra, dörgölőzni a hatalomhoz, hátha jobban fognak szeretni, és soha nem figyelni senkire, soha nem örülni a más sikerének, csakis és kizárólag a magunk dolgaival foglalkozni, és semmi esetre sem szem előtt tartani azt, hogy soha semmit nem fogunk tudni sem megőrizni, sem megvédeni a MI színházi gondolkodásunkból, ha nem tudunk semmiféle szolidaritást vagy összefogást összehozni. Mert mindig van fontosabb dolgunk, mint kiállni a szakmánkért, kiállni a magyar kultúráért és kiállni a másikért, és esetlegesen vállalva annak rizikóját is, hogy önmagunk is feketelistára kerülünk. Nincs ma szolidaritás és összefogás a magyar színházi szakmában, és ezért a politikának nagyon könnyű dolga van. Csak ígérni kell, és nagyon sokan hisznek ezeknek az ígéreteknek. És ha tényleg jól viselkednek, akkor megkapják méltó jutalmukat.
A magyar színház megkapta és megkapja, nap mint nap, méltó jutalmát gyáva viselkedéséért.
Én magam meg vagyok róla győződve, hogy megvívtam harcomat a politikával, a butasággal és az irigységgel a Nemzeti Színház élén. Szinte büszke lehetnék és különbnek tarthatnám magamat másoknál. És itt, a Burgtheaterben nem arról beszélek önöknek, hogy milyen színházat szeretek, milyet keresek, milyen művészi kérdésekkel hadakozom a munkáim során. Politikáról beszélek, társadalmi gyávaságról, azt mondom, hogy ŐK és azt mondom, hogy MI. Ugyanazon szabályok szerint működöm, mint amiket fájón és kétségbeesve elutasítok. Belekerültem a játszmába. És a lelkem a nagy szabadságban elkezdett rohadni. Nem tudok a szerelemről előadást csinálni, mert csak és kizárólag, szinte már hisztérikusan, csak és kizárólag arról tudok beszélni, hogy mi történik az országomban. Ugyanolyan harcossá váltam, mint a kultúrharcosok. Nem vagyok szabad. Elvesztettem a szabadságomat. Pörgök magam körül, már nem is látok rendesen, mert nem a világot nézem, hanem az ügyet, ami elveszni látszik. De ha bármilyen ideológia veszi át – akár kimondva, akár kimondatlanul – a valódi emberi közlés helyét a színházban, ott nagy baj van.
Mert elveszett a szabadság.
Az, hogy itt vagyok, talán segít újra megtalálnom.
Köszönöm!
Alföldi Róbert
A 7ora7.hu nyomán.
