Színház

Apokrif giccs

Societas Raffaello Sanzio: Az arc fogalma Isten fiában

  • Urfi Péter
  • 2012.10.26 14:10

Színház

Jézus és a szar. Egyébként tényleg ez az előadás két fő motívuma, de csak azért kezdem így, hogy a kedves olvasó ne lapozzon tovább. Mert hát miért is ne tenné? Bár a Trafó gigászinak nehezen nevezhető nézőtere végül megtelt, de még előző este is könnyedén lehetett jegyet kapni, és a máskor tömött lépcsőkön alig ültek - pedig erre az előadásra a Müpa nagytermének összes jegyét kellett volna hónapokra előre eladni. Magyarországon azonban egyelőre nincs kultusza a nemzetközi művészetnek, tehát az sem keltett feltűnést, hogy az egyik legmenőbb európai rendező és az elmúlt évek egyik legvitatottabb darabja Budapestre érkezett. Lesz még ilyen: a Trafó Gyújtópont becenévre hallgató, ötrészes sorozata csupa provokatív, az európai társadalmak neuralgikus pontjaira tapintó darabot kínál, rasszizmus, gazdasági válság, a legújabb görög tragédia és a politikai manipuláció szörnyűségei tárgyaltatnak majd színház-technikailag is innovatív módon. A sorozatra lehet külön bérletet venni, csak úgy mondom.

Romeo Castellucci társulatának nem csupán azért kellett volna tömegeket megmozgatnia, mert tőlünk nyugatabbra (és a művelt keleten, tehát Japánban) igen jó neve van, hanem mert segítségére sietett a mindig tettre kész klerikális propaganda. Tudjuk jól, a Vatikánnál nincs jobb médiatámogató: ha a Szentszék valamit elítél, az üzleti siker garantált. Castellucciéknak be kellett érniük annyival, hogy a darab "bántó", ezt is nagy nehezen sikerült csak kihúzni a Vatikánból. Szerencsére néhány buzgó fundamentalista magára vállalta a hírverést: a párizsi vendégszereplés során odaláncolták magukat a Thé‰atre de la Ville bejáratához, majd előadás közben bűzbombákat dobáltak, és a színpad köré állva latin nyelvű imákat mormoltak. Aki látta a darabot, pontosan tudja: a bűzbombák már csak azért is otthon maradhattak volna, mert az előadás mélyen keresztény - és elég büdös volt anélkül is.

 


Fotó: Klaus Lefebvre

Ugyanis az egyórás játékidő felét kitevő első jelenet, egyben a darab hosszan kitartott csúcspontja a szar és a szeretet köré épül. Minimalista, tiszta fehér térben egy férfi pelenkázza újra és újra inkontinens apját. Belépéskor megkapjuk a repetitív olasz párbeszéd fordítását, de nincs rá szükség, minden világos. A megszégyenült apa kántálás és sírás határán mozgó bocsánatkérései és megszégyenült fia gépiesen és imaszerűen monoton nyugtató mondatai akusztikus aláfestésként szolgálnak csak a háromszor ismétlődő eseménysorhoz. Az öregember összecsinálja magát, a férfi levetkőzteti, letörölgeti a meztelen testről a mocskot, felmos, feltöröl. És újra, akkurátusan, színházilag könyörtelenül, emberileg gyengéden. Gianni Plazzi és Sergio Scarlatella jóvoltából a modern realista színjátszás (igen, szaga is van) magasiskolájában üldögélhet a feszengő néző. Amikor az atya harmadszor is brutálisan összefossa magát, a hátát szivaccsal törölgető, térdelő fiú pár másodpercre megáll, feltartott kézzel: szép, ikonológiai elemelés, még épphogy nem túlzás. Nagyszerű pillanat az is, amikor a már-már trükközésbe forduló naturalizmus felfeslik: az öregember a hófehér ágyon ülve kannából önti magára a barna lét. Majd a fiú odamegy az előadás valódi főszereplőjéhez, a hatalmas vászonhoz, amelyről Antonello da Messina Salvator Mundi című, 15. századi festményének részlete, Jézus óriási, rejtelmes arca néz a szemünkbe - és a fiú megcsókolja Jézus ajkát.

 

 


Fotó: Klaus Lefebrve

Mielőtt Júdás csókjára vagy a fiú és a Fiú összeolvadására asszociálna bárki, gyorsan tisztázzuk: a fényért, hangért és a jelmezekért is felelős Castellucci szimbólumai egyszerre sokjelentésűek és felfejthetetlenek. Ami nem ellentmondás, hanem szerencsés együttállás. Ez igaz a folytatásra is: az élesen (na, hány?) három részre tagolt produkció következő jelenetében iskolás gyerekek dobálnak műanyag kézigránátokat Jézus arcának. Kezdetben kosárlabdák pattogását, tehát egy tornaterem hangjait halljuk, majd a becsapódások robaja lassan zenévé áll össze, hangtechnikai bravúrként.

 

Végül csak Jézus képmása marad, és végképp átlépünk azon a határon, amelyen idáig billegett az előadás, innentől színtiszta vallásos giccset látunk. Hátulról tekergőző emberi testek feszülnek a képnek, majd brillírozó fényjátékkal szinte megelevenedik a vászon, amelyet aztán sötét festék terít be, végül az egész leszakad, és így láthatóvá válik a felirat: You are my shepherd, vagyis: te vagy az én pásztorom. A csupasz falra és a világító betűkre mint Veronika kendőjére vetül rá újra az isteni arc, és ezek után még a megvilágosodás vakui is a szemünkbe villannak. Túlcsicsázott, bravúrokba szédült zárlat, amely indokolatlan feloldozást hoz: az első rész szenvedésében meglátható és a lázadás, a megkövezés által életre kelő, esendő Isten képét - és a kiküzdött, személyes hit lehetőségét.

(Van azonban itt valami zavarba ejtő. Ha máshonnan nem, két külföldi bemutatóról készült, egyaránt remek kritikából - mert vannak ilyenek: Tompa Andrea,Színház; Néder Panni, Revizor - tudható: a végén a "not" szócskának kellett volna felderengenie a falon: te nem vagy az én pásztorom. Ez még mindig bőven belül maradna a keresztény értelmezési kereteken - ad notam Jézus szavai a kereszten -, de kétségkívül kevésbé szirupos befejezés volna. Tehát két lehetőség van: vagy a rendező formálta át szupergiccsé a befejezést, vagy a kiváló olasz társulatnak sikerült elkövetnie az évad bakiját, és a jobb felső sarokban ott maradt vászondarab akaratukon kívül takarta ki a tagadás szavát.)

Trafó, szeptember 25.

Neked ajánljuk