Színház

Júlia füzetek

Jelenetek egy házasságból; Vesztett éden

  • Csáki Judit
  • 2012. október 27.

Színház

Nem merném most újra megnézni Bergman Jelenetek egy házasságból című filmjét. Láttam a belőle készült színdarabot a közelmúltban többször is. És hát tolul föl bennem a sejtelem, hogy tudnék én mit mesélni ennek a Bergmannak, ha úgy hozná a sors...

Amivel nem azt akarom mondani, hogy rossz az ő filmje. Hiszen máig beleborzongok, ha Liv Ullmann fáradt-szomorú tekintetére és Erland Josephson fojtott szenvedésére gondolok, és látom magam előtt a zseniális Sven Nykvist képeit is - vagyis emlékszem, elég jól. De most az a tét, hogy a film nyomán készült színpadi verzió színészei el tudják-e hitetni velem, hogy ez a banális ügy élet és halál dolga.

A pécsi előadást - amely részt vett a Vidéki Színházak Fesztiválján - Esztergályos Károly rendezte, és noha Szlávik István négy negyedre osztott, kör alakú, forgó díszlete némi mozgalmasságot ígér, fizikailag és érzelmileg is meglehetősen statikus előadás született. Ráadásul amolyan "álszínházi"; tudják, amikor a nő harisnyában, a férfi öltönyben alszik éjjel, mert a színésznek nincs ideje átöltözni. Az ilyesmi sokat, bizonyos értelemben mindent elmond egy rendező viszonyáról a színházhoz. És hát rólunk, nézőkről is: tűrjük a dilettáns szemfényvesztést.

Amúgy a felszín fecseg itt. A kezdőjelenetben bemutatott házastársi civódás (Széll Horváth Lajos és Györfi Anna epizódszerepe) effekt és üzenet: lássuk, hogyan hat a durvaság főszereplő házaspárunkra, Mariannéra és Johanra, a szükségszerű mintha színjátszással és túlzásokkal együtt. Darabont Mikold és Oberfrank Pál jól tartott házaspárja pedig ott marad magára az ő túlcivilizált válságával, melyben valóságos megváltás a "harmadik" megvallása, innen kezdve ugyanis flottul jár a libikóka: egyszer fent, egyszer lent.

Darabont Mikold Mariannéja az a bizonyos "beszéljük meg"-fajta; a fontosnak gondolt mondatokat akkora lélegzettel mondja, mintha óriásplakátra írná ki. Nyilván a nézőt segíti, nehogy lemaradjon valamiről - és mi megértjük Johant az ő menekülhetnékjével. Oberfrank Pál ráadásul jól mondja azt a lehetetlen mondatot, hogy "beleszerettem valakibe". Oberfranknak ugyanis van egy nagyon flott, beszédben és gesztusokban is kimunkált színészete, amely a hatáskeltés felől működik jól. A viselkedés, a beszédmód, a nézés és a mozgás belül vannak azon a figurán, amit játszik, pontosabban éppen hogy kívül, mert "körberajzolják" - és ezt a körvonalat kellene a rendező erős odahatására kitölteni valamivel, hitelességgel és mélységgel, személyiséggel és megértéssel, mintegy megtámasztani a hatást.

Mert e nélkül az történik, hogy a néző kívül marad az egészen, és egy vállvonással nyugtázza, milyen apróság miatt is képesek elválni egyesek.

Vagy az történik, hogy a körvonalakból klisé lesz (ez is éppoly üres belül), mint például az egriek által (ugyancsak a vidékiek pesti fesztiválján) játszott előadásban. Egressy Zoltán Vesztett éden című darabjában itt a rémes anyósparódia, aki mindent tönkretesz maga körül, leginkább azt, akit a legjobban szeret, az ő édes fiacskáját; itt a mama fia, a pipogya fráter, aki beleszédül-beleszeret abba, akibe nem szabad; és itt a meny, aki öntörvényű és szeleburdi, és végül persze csúnyán végzi. Mindenki egyébként, a mama is, aki győz.

Ráadásul a fiú a 19. század egyik zsenije, aki úgy kente papírra Az ember tragédiáját, hogy megpördült tőle a magyar irodalom egész története, csak éppen az ő saját Évájával, Fráter Erzsébettel nem boldogult. És nem boldogult az anyjával, Majthényi Annával sem, akit tán bosszúból nem írt bele a Tragédiába.

Beke Sándor rendező képkeretdíszletből mozdítja meg az alakokat, aztán székeket hurcoltat ki és be. Ezek zárják és nyitják a jeleneteket: szék ki, szék be, szék arrébb. Olykor némi árnyjáték hátul, amikor szegény Madách börtönben van, és a felesége alamizsnáért járul a kérges szívű anyóshoz.

Kivált a Fráter Erzsébetet játszó Marjai Virág részéről mutatkozik igyekezet egy hús-vér asszony megformálására, ennek nyomait látjuk olykor egy-egy párbeszédben a férjét játszó Portik Györffy Andrásnál, de leginkább egy-egy magányos és néma színpadi jelenlétben. Itt mintha valaki tört volna össze.

De Dimanopulu Afrodité szúrós tekintetű, délceg tartású, feketébe öltöztetett, szikár-száraz anyafigurája tényleg felszínes anyósparódia: saját drámája nincsen, pedig lehetne. Mondatai üresen koppannak, Portik Györffy Andrásnak nehezére is esik azt mutatni, hogy mélyen hatnak rá. Ő egyébként a sodródást sodródással - és nagyritkán fölhorgadással - adja tudtunkra, mert a rendezőt tényleg nem a sorsok, az emberek, csak a nevek, az irodalmi pikantéria érdekelték. És ha a közönség beéri annyival, hogy mások bajával feledteti a sajátját, és elégedetten nyugtázza, hogy a nagy embert is hétköznapi nyavalyák gyötrik, nos, akkor be lett csapva és le lett nézve, mert színház helyett Júlia füzeteket kapott a pénzéért.

Vidéki Színházak Fesztiválja a Thália Színházban, Pécsi Nemzeti Színház, Gárdonyi Géza Színház, szeptember 8. és 14.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.