Színház

Júlia füzetek

Jelenetek egy házasságból; Vesztett éden

  • Csáki Judit
  • 2012. október 27.

Színház

Nem merném most újra megnézni Bergman Jelenetek egy házasságból című filmjét. Láttam a belőle készült színdarabot a közelmúltban többször is. És hát tolul föl bennem a sejtelem, hogy tudnék én mit mesélni ennek a Bergmannak, ha úgy hozná a sors...

Amivel nem azt akarom mondani, hogy rossz az ő filmje. Hiszen máig beleborzongok, ha Liv Ullmann fáradt-szomorú tekintetére és Erland Josephson fojtott szenvedésére gondolok, és látom magam előtt a zseniális Sven Nykvist képeit is - vagyis emlékszem, elég jól. De most az a tét, hogy a film nyomán készült színpadi verzió színészei el tudják-e hitetni velem, hogy ez a banális ügy élet és halál dolga.

A pécsi előadást - amely részt vett a Vidéki Színházak Fesztiválján - Esztergályos Károly rendezte, és noha Szlávik István négy negyedre osztott, kör alakú, forgó díszlete némi mozgalmasságot ígér, fizikailag és érzelmileg is meglehetősen statikus előadás született. Ráadásul amolyan "álszínházi"; tudják, amikor a nő harisnyában, a férfi öltönyben alszik éjjel, mert a színésznek nincs ideje átöltözni. Az ilyesmi sokat, bizonyos értelemben mindent elmond egy rendező viszonyáról a színházhoz. És hát rólunk, nézőkről is: tűrjük a dilettáns szemfényvesztést.

Amúgy a felszín fecseg itt. A kezdőjelenetben bemutatott házastársi civódás (Széll Horváth Lajos és Györfi Anna epizódszerepe) effekt és üzenet: lássuk, hogyan hat a durvaság főszereplő házaspárunkra, Mariannéra és Johanra, a szükségszerű mintha színjátszással és túlzásokkal együtt. Darabont Mikold és Oberfrank Pál jól tartott házaspárja pedig ott marad magára az ő túlcivilizált válságával, melyben valóságos megváltás a "harmadik" megvallása, innen kezdve ugyanis flottul jár a libikóka: egyszer fent, egyszer lent.

Darabont Mikold Mariannéja az a bizonyos "beszéljük meg"-fajta; a fontosnak gondolt mondatokat akkora lélegzettel mondja, mintha óriásplakátra írná ki. Nyilván a nézőt segíti, nehogy lemaradjon valamiről - és mi megértjük Johant az ő menekülhetnékjével. Oberfrank Pál ráadásul jól mondja azt a lehetetlen mondatot, hogy "beleszerettem valakibe". Oberfranknak ugyanis van egy nagyon flott, beszédben és gesztusokban is kimunkált színészete, amely a hatáskeltés felől működik jól. A viselkedés, a beszédmód, a nézés és a mozgás belül vannak azon a figurán, amit játszik, pontosabban éppen hogy kívül, mert "körberajzolják" - és ezt a körvonalat kellene a rendező erős odahatására kitölteni valamivel, hitelességgel és mélységgel, személyiséggel és megértéssel, mintegy megtámasztani a hatást.

Mert e nélkül az történik, hogy a néző kívül marad az egészen, és egy vállvonással nyugtázza, milyen apróság miatt is képesek elválni egyesek.

Vagy az történik, hogy a körvonalakból klisé lesz (ez is éppoly üres belül), mint például az egriek által (ugyancsak a vidékiek pesti fesztiválján) játszott előadásban. Egressy Zoltán Vesztett éden című darabjában itt a rémes anyósparódia, aki mindent tönkretesz maga körül, leginkább azt, akit a legjobban szeret, az ő édes fiacskáját; itt a mama fia, a pipogya fráter, aki beleszédül-beleszeret abba, akibe nem szabad; és itt a meny, aki öntörvényű és szeleburdi, és végül persze csúnyán végzi. Mindenki egyébként, a mama is, aki győz.

Ráadásul a fiú a 19. század egyik zsenije, aki úgy kente papírra Az ember tragédiáját, hogy megpördült tőle a magyar irodalom egész története, csak éppen az ő saját Évájával, Fráter Erzsébettel nem boldogult. És nem boldogult az anyjával, Majthényi Annával sem, akit tán bosszúból nem írt bele a Tragédiába.

Beke Sándor rendező képkeretdíszletből mozdítja meg az alakokat, aztán székeket hurcoltat ki és be. Ezek zárják és nyitják a jeleneteket: szék ki, szék be, szék arrébb. Olykor némi árnyjáték hátul, amikor szegény Madách börtönben van, és a felesége alamizsnáért járul a kérges szívű anyóshoz.

Kivált a Fráter Erzsébetet játszó Marjai Virág részéről mutatkozik igyekezet egy hús-vér asszony megformálására, ennek nyomait látjuk olykor egy-egy párbeszédben a férjét játszó Portik Györffy Andrásnál, de leginkább egy-egy magányos és néma színpadi jelenlétben. Itt mintha valaki tört volna össze.

De Dimanopulu Afrodité szúrós tekintetű, délceg tartású, feketébe öltöztetett, szikár-száraz anyafigurája tényleg felszínes anyósparódia: saját drámája nincsen, pedig lehetne. Mondatai üresen koppannak, Portik Györffy Andrásnak nehezére is esik azt mutatni, hogy mélyen hatnak rá. Ő egyébként a sodródást sodródással - és nagyritkán fölhorgadással - adja tudtunkra, mert a rendezőt tényleg nem a sorsok, az emberek, csak a nevek, az irodalmi pikantéria érdekelték. És ha a közönség beéri annyival, hogy mások bajával feledteti a sajátját, és elégedetten nyugtázza, hogy a nagy embert is hétköznapi nyavalyák gyötrik, nos, akkor be lett csapva és le lett nézve, mert színház helyett Júlia füzeteket kapott a pénzéért.

Vidéki Színházak Fesztiválja a Thália Színházban, Pécsi Nemzeti Színház, Gárdonyi Géza Színház, szeptember 8. és 14.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.