Amivel nem azt akarom mondani, hogy rossz az ő filmje. Hiszen máig beleborzongok, ha Liv Ullmann fáradt-szomorú tekintetére és Erland Josephson fojtott szenvedésére gondolok, és látom magam előtt a zseniális Sven Nykvist képeit is - vagyis emlékszem, elég jól. De most az a tét, hogy a film nyomán készült színpadi verzió színészei el tudják-e hitetni velem, hogy ez a banális ügy élet és halál dolga.
A pécsi előadást - amely részt vett a Vidéki Színházak Fesztiválján - Esztergályos Károly rendezte, és noha Szlávik István négy negyedre osztott, kör alakú, forgó díszlete némi mozgalmasságot ígér, fizikailag és érzelmileg is meglehetősen statikus előadás született. Ráadásul amolyan "álszínházi"; tudják, amikor a nő harisnyában, a férfi öltönyben alszik éjjel, mert a színésznek nincs ideje átöltözni. Az ilyesmi sokat, bizonyos értelemben mindent elmond egy rendező viszonyáról a színházhoz. És hát rólunk, nézőkről is: tűrjük a dilettáns szemfényvesztést.
Amúgy a felszín fecseg itt. A kezdőjelenetben bemutatott házastársi civódás (Széll Horváth Lajos és Györfi Anna epizódszerepe) effekt és üzenet: lássuk, hogyan hat a durvaság főszereplő házaspárunkra, Mariannéra és Johanra, a szükségszerű mintha színjátszással és túlzásokkal együtt. Darabont Mikold és Oberfrank Pál jól tartott házaspárja pedig ott marad magára az ő túlcivilizált válságával, melyben valóságos megváltás a "harmadik" megvallása, innen kezdve ugyanis flottul jár a libikóka: egyszer fent, egyszer lent.
Darabont Mikold Mariannéja az a bizonyos "beszéljük meg"-fajta; a fontosnak gondolt mondatokat akkora lélegzettel mondja, mintha óriásplakátra írná ki. Nyilván a nézőt segíti, nehogy lemaradjon valamiről - és mi megértjük Johant az ő menekülhetnékjével. Oberfrank Pál ráadásul jól mondja azt a lehetetlen mondatot, hogy "beleszerettem valakibe". Oberfranknak ugyanis van egy nagyon flott, beszédben és gesztusokban is kimunkált színészete, amely a hatáskeltés felől működik jól. A viselkedés, a beszédmód, a nézés és a mozgás belül vannak azon a figurán, amit játszik, pontosabban éppen hogy kívül, mert "körberajzolják" - és ezt a körvonalat kellene a rendező erős odahatására kitölteni valamivel, hitelességgel és mélységgel, személyiséggel és megértéssel, mintegy megtámasztani a hatást.
Mert e nélkül az történik, hogy a néző kívül marad az egészen, és egy vállvonással nyugtázza, milyen apróság miatt is képesek elválni egyesek.
Vagy az történik, hogy a körvonalakból klisé lesz (ez is éppoly üres belül), mint például az egriek által (ugyancsak a vidékiek pesti fesztiválján) játszott előadásban. Egressy Zoltán Vesztett éden című darabjában itt a rémes anyósparódia, aki mindent tönkretesz maga körül, leginkább azt, akit a legjobban szeret, az ő édes fiacskáját; itt a mama fia, a pipogya fráter, aki beleszédül-beleszeret abba, akibe nem szabad; és itt a meny, aki öntörvényű és szeleburdi, és végül persze csúnyán végzi. Mindenki egyébként, a mama is, aki győz.
Ráadásul a fiú a 19. század egyik zsenije, aki úgy kente papírra Az ember tragédiáját, hogy megpördült tőle a magyar irodalom egész története, csak éppen az ő saját Évájával, Fráter Erzsébettel nem boldogult. És nem boldogult az anyjával, Majthényi Annával sem, akit tán bosszúból nem írt bele a Tragédiába.
Beke Sándor rendező képkeretdíszletből mozdítja meg az alakokat, aztán székeket hurcoltat ki és be. Ezek zárják és nyitják a jeleneteket: szék ki, szék be, szék arrébb. Olykor némi árnyjáték hátul, amikor szegény Madách börtönben van, és a felesége alamizsnáért járul a kérges szívű anyóshoz.
Kivált a Fráter Erzsébetet játszó Marjai Virág részéről mutatkozik igyekezet egy hús-vér asszony megformálására, ennek nyomait látjuk olykor egy-egy párbeszédben a férjét játszó Portik Györffy Andrásnál, de leginkább egy-egy magányos és néma színpadi jelenlétben. Itt mintha valaki tört volna össze.
De Dimanopulu Afrodité szúrós tekintetű, délceg tartású, feketébe öltöztetett, szikár-száraz anyafigurája tényleg felszínes anyósparódia: saját drámája nincsen, pedig lehetne. Mondatai üresen koppannak, Portik Györffy Andrásnak nehezére is esik azt mutatni, hogy mélyen hatnak rá. Ő egyébként a sodródást sodródással - és nagyritkán fölhorgadással - adja tudtunkra, mert a rendezőt tényleg nem a sorsok, az emberek, csak a nevek, az irodalmi pikantéria érdekelték. És ha a közönség beéri annyival, hogy mások bajával feledteti a sajátját, és elégedetten nyugtázza, hogy a nagy embert is hétköznapi nyavalyák gyötrik, nos, akkor be lett csapva és le lett nézve, mert színház helyett Júlia füzeteket kapott a pénzéért.
Vidéki Színházak Fesztiválja a Thália Színházban, Pécsi Nemzeti Színház, Gárdonyi Géza Színház, szeptember 8. és 14.
