Színház

Zsenánt

Garaczi László: EMKE - Volt egyszer egy kávéház...

Színház

Az EMKE zenekara - a kézbe vehető színlap mindössze ennyit, vagyis semmit sem árult el arról a pár muzsikusról, akik a Thália Színház és a Café Budapest 2012 elnevezésű őszi fesztivál közös bemutatójának legsikeresebb szereplői voltak. Merthogy október 5. estéjén maradandó jó emlékké leginkább és szinte kizárólag az ő játékuk válhatott, s habár Dinicu szerzeménye, a Pacsirta méltán népszerű bravúrdarab, azért egy színházi előadásról szólván nyilvánvalóan nem túlságosan hízelgő álláspont, ha alig pár nap távolából e slágerszám megszólaltatását ítéljük a produkció egyetlen hibátlan és felüdítő mozzanatának. Különösen akkor nem, ha az előadás létrejötte körül a két említett intézményen túl olyan tiszteletre méltó művészek vállalnak alkotói közreműködést, mint az író Garaczi László, a rendező Bagó Bertalan s éppen nem utolsósorban a szereposztás élén vonuló Cserhalmi György. Márpedig ez a kritikus által is erősen szégyellt helyzet: egy kimondottan rossz, már az alapjaiban elhibázott, a kivitelezésében aztán csak tovább gyengített előadást muzsikáltak szorgosan körbe a derék zenészek (zene: Horváth Károly).

Nagy Péter, Kolti Helga, Cserhalmi György, Mészáros András


Nagy Péter, Kolti Helga, Cserhalmi György, Mészáros András

Fotó: Ilovszky Béla / Theater.hu

"Garaczi László új művében, melyet a Thália fölkérésére írt, Budapesten járunk, a 20. század huszas (sic!) éveiben" - idézhetjük a fentebb már emlegetett színlapot, nem annyira azért, hogy a kínos ékezethibára irányítsuk a figyelmet (mely hibához hasonlót a színház előcsarnokába kihelyezett táblán is lelhettünk persze: Nemzeti Kultúrális [sic!] Alap), hanem a cselekményt körvonalazván. Pontosabban, hogy sietve helyesbítsünk: a kávéházat és boszorkányszombatot, putrit, hadi törvénykezést és vonópárbajt megjelenítő zenés játék sokféle korban játszódik, csak épp speciel a húszas években nem. Wassermann Móric, az EMKE "tulajdonosa" (a darabban: bérlője) ugyanis a békebeli Monarchia éveiben keres új prímást fényes üzletébe, míg fia és barátai a második világháborús orosz fronton bolyongva mesélik újra a feketéjéről nevezetes kávéház legendáját, hogy az előadás végén immár a naprakész jelenben harsogja magát a színre a kávéházat renováló lélekkufár befektető.

Addig persze sok minden történik a körbeforgatott és fel-le süllyesztett színen, hiszen a Kolti Helga ideája nyomán létrejött produkció csak úgy tobzódik az ötletekben. Van itt egy-két majdnem jó refrénbemondás ("Hát azért ez..." - veti közbe mindannyiszor a kasszírnő az EMKE túlhabzó legendáit kicsinyítve), mozgó Ady-paródia, hű, de merész játék a turullal, jelenetezett kávéház-katalógus, Egy szerelem három éjszakája-allúzió és alig felismerhető Kellér Andor-idézet, csak éppen darab nincsen. A budapesti Farkas Pali és az Erdélyből érkező Rácz Gabi közötti prímásverseny színpadi értelemben éppúgy nem létezik, mint ahogy értelmezhetetlen a kasszírnő ármánykodása, a kerettörténetbeli hadbíró világfilozófiává kajdácsolt gonoszsága vagy éppenséggel azok a népmesei betétek, amelyek sűrűn tarkítják az előadás menetét. Leginkább tán valamiféle blődlihangulat kínál egységes regisztert az ősbemutató számára, amely a második részre egyre válságosabbnak érzékelteti az alkotói folyamatot. Mással ugyanis nemigen magyarázhatjuk, hogy a komikus tenorban általában amúgy sem kirobbanó Cserhalmi Györggyel miért játszatják el hosszú percekre nyújtva a színpadi süllyesztőre való rácsodálkozás aktusát, s az olyan filléres poénokra sem lehet egyéb értelmezésünk, mint például a függöny előtt felhangzó "most fog eldőlni" fordulatra hátulról obligát ráfelelő dőlészaj.

Cserhalmi György egyebekben a színészi lelkiismeretesség magasiskoláját nyújtja: ha kell, dalra fakad, s kísérti a groteszket erősen, különösen másik szerepében, mint sajátos mozgáskultúrájú Koltóy főhadnagy. Erre a mozgásra amúgy annál is inkább komoly súlyt fektet a kiváló művész, minthogy ez utóbbi szerepe még annyira sincs megírva és jelenlétében motiválva, mint amennyi munícióval a Schwarze Flamme évezredes titkának kávés birtoklóját a színre bocsátották. Az ötletgazda, Kolti Helga viszont nem is kettő, de három szerepben lép fel, s mint Wassermann-né néhány érvényes pillanatot is felmutat. Három szerepe van Hunyadkürti Istvánnak is, aki bemondással felszerelt pincérként talán az egyetlen hálás színészi jutalomjátékot kamatoztatja, biztos szaktudásának köszönhetően. A szereplőgárda további tagjairól leginkább rokonszenvező együttérzéssel szólhatunk, helyesebben hallgathatunk, s immár mindössze csupán az ugyancsak szerepekkel elhalmozott Gubás Gabi érdekében kell óvólag szót emelnünk. Nem lehet ugyanis a tehetséges színművésznő védelmében elhallgatnunk, hogy rikácsolással egyénített hadbírófigurája nem démoni és nem is groteszk, hanem szimplán csak roppant kínos, s mi tagadás, Gubás darabzárlatként előrántott mai vállalkozójára sem kínálkozik kedvezőbb jelzőnk. Bizony, húzniuk is kell a muzsikusoknak a talpalávalót rendesen, hogy kapjon némi formát a tapsrend.

Thália Színház, október 5.


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.