Az EMKE zenekara - a kézbe vehető színlap mindössze ennyit, vagyis semmit sem árult el arról a pár muzsikusról, akik a Thália Színház és a Café Budapest 2012 elnevezésű őszi fesztivál közös bemutatójának legsikeresebb szereplői voltak. Merthogy október 5. estéjén maradandó jó emlékké leginkább és szinte kizárólag az ő játékuk válhatott, s habár Dinicu szerzeménye, a Pacsirta méltán népszerű bravúrdarab, azért egy színházi előadásról szólván nyilvánvalóan nem túlságosan hízelgő álláspont, ha alig pár nap távolából e slágerszám megszólaltatását ítéljük a produkció egyetlen hibátlan és felüdítő mozzanatának. Különösen akkor nem, ha az előadás létrejötte körül a két említett intézményen túl olyan tiszteletre méltó művészek vállalnak alkotói közreműködést, mint az író Garaczi László, a rendező Bagó Bertalan s éppen nem utolsósorban a szereposztás élén vonuló Cserhalmi György. Márpedig ez a kritikus által is erősen szégyellt helyzet: egy kimondottan rossz, már az alapjaiban elhibázott, a kivitelezésében aztán csak tovább gyengített előadást muzsikáltak szorgosan körbe a derék zenészek (zene: Horváth Károly).
Nagy Péter, Kolti Helga, Cserhalmi György, Mészáros András
Fotó: Ilovszky Béla / Theater.hu
"Garaczi László új művében, melyet a Thália fölkérésére írt, Budapesten járunk, a 20. század huszas (sic!) éveiben" - idézhetjük a fentebb már emlegetett színlapot, nem annyira azért, hogy a kínos ékezethibára irányítsuk a figyelmet (mely hibához hasonlót a színház előcsarnokába kihelyezett táblán is lelhettünk persze: Nemzeti Kultúrális [sic!] Alap), hanem a cselekményt körvonalazván. Pontosabban, hogy sietve helyesbítsünk: a kávéházat és boszorkányszombatot, putrit, hadi törvénykezést és vonópárbajt megjelenítő zenés játék sokféle korban játszódik, csak épp speciel a húszas években nem. Wassermann Móric, az EMKE "tulajdonosa" (a darabban: bérlője) ugyanis a békebeli Monarchia éveiben keres új prímást fényes üzletébe, míg fia és barátai a második világháborús orosz fronton bolyongva mesélik újra a feketéjéről nevezetes kávéház legendáját, hogy az előadás végén immár a naprakész jelenben harsogja magát a színre a kávéházat renováló lélekkufár befektető.
Addig persze sok minden történik a körbeforgatott és fel-le süllyesztett színen, hiszen a Kolti Helga ideája nyomán létrejött produkció csak úgy tobzódik az ötletekben. Van itt egy-két majdnem jó refrénbemondás ("Hát azért ez..." - veti közbe mindannyiszor a kasszírnő az EMKE túlhabzó legendáit kicsinyítve), mozgó Ady-paródia, hű, de merész játék a turullal, jelenetezett kávéház-katalógus, Egy szerelem három éjszakája-allúzió és alig felismerhető Kellér Andor-idézet, csak éppen darab nincsen. A budapesti Farkas Pali és az Erdélyből érkező Rácz Gabi közötti prímásverseny színpadi értelemben éppúgy nem létezik, mint ahogy értelmezhetetlen a kasszírnő ármánykodása, a kerettörténetbeli hadbíró világfilozófiává kajdácsolt gonoszsága vagy éppenséggel azok a népmesei betétek, amelyek sűrűn tarkítják az előadás menetét. Leginkább tán valamiféle blődlihangulat kínál egységes regisztert az ősbemutató számára, amely a második részre egyre válságosabbnak érzékelteti az alkotói folyamatot. Mással ugyanis nemigen magyarázhatjuk, hogy a komikus tenorban általában amúgy sem kirobbanó Cserhalmi Györggyel miért játszatják el hosszú percekre nyújtva a színpadi süllyesztőre való rácsodálkozás aktusát, s az olyan filléres poénokra sem lehet egyéb értelmezésünk, mint például a függöny előtt felhangzó "most fog eldőlni" fordulatra hátulról obligát ráfelelő dőlészaj.
Cserhalmi György egyebekben a színészi lelkiismeretesség magasiskoláját nyújtja: ha kell, dalra fakad, s kísérti a groteszket erősen, különösen másik szerepében, mint sajátos mozgáskultúrájú Koltóy főhadnagy. Erre a mozgásra amúgy annál is inkább komoly súlyt fektet a kiváló művész, minthogy ez utóbbi szerepe még annyira sincs megírva és jelenlétében motiválva, mint amennyi munícióval a Schwarze Flamme évezredes titkának kávés birtoklóját a színre bocsátották. Az ötletgazda, Kolti Helga viszont nem is kettő, de három szerepben lép fel, s mint Wassermann-né néhány érvényes pillanatot is felmutat. Három szerepe van Hunyadkürti Istvánnak is, aki bemondással felszerelt pincérként talán az egyetlen hálás színészi jutalomjátékot kamatoztatja, biztos szaktudásának köszönhetően. A szereplőgárda további tagjairól leginkább rokonszenvező együttérzéssel szólhatunk, helyesebben hallgathatunk, s immár mindössze csupán az ugyancsak szerepekkel elhalmozott Gubás Gabi érdekében kell óvólag szót emelnünk. Nem lehet ugyanis a tehetséges színművésznő védelmében elhallgatnunk, hogy rikácsolással egyénített hadbírófigurája nem démoni és nem is groteszk, hanem szimplán csak roppant kínos, s mi tagadás, Gubás darabzárlatként előrántott mai vállalkozójára sem kínálkozik kedvezőbb jelzőnk. Bizony, húzniuk is kell a muzsikusoknak a talpalávalót rendesen, hogy kapjon némi formát a tapsrend.
Thália Színház, október 5.
