Boross Martin rendező azonban megáll az alapnál, s nem építkezik tovább: a nézőknek rendszertelen időközönként színleg részt kell venniük egy-egy ima, áldás elmondásában, ám az ilyen egy-két perces élménykezdemények nem tudnak szervesülni az előadásba. Boross nem akar vagy tud ennél jobban elszakadni a hagyományosabb, "ők játszanak, mi kívülről nézzük" modelljétől: az előadás jó háromnegyedében a játszók ugyanúgy nem vesznek tudomást a nézőkről, mint oly sok más színházban. A tér és kontextusa izgalmas, a rendezés nem.
A Harminchatok ettől még lehetne érdekfeszítő és fontos, hiszen a témája az: egyszerre szól a folyamatról, ahogy a kis közösség elleni vérvád új erőre kap, és egy jövevény fiú sorsáról, aki vagy egyike a talmudi legendában szereplő "harminchat igaz embernek", vagy csak csalással állítják be csodatévőnek. Ám a több forrásból és főleg legendákból táplálkozó, archetipikus és kiszámítható történet nem tud túlmutatni az untig ismert közhelyeken a rendkívül ritmustalan és vontatott, 200 perces előadás során. A színészek és civil szereplők játéka érthetően - és a helyzetből adódóan nem is túl zavaróan - ingadozó színvonalú. Ám az jelentősen megnehezíti a befogadást, hogy (a zsinagóga akusztikája miatt) sokuk beszéde egyáltalán nem érthető a közönség hátuk mögött lévő fele számára; ahogy az is, hogy Kárpáti Pál hol erőtlenül, hol mesterkélten formálja személyiség és jellem nélküli figurává a főszereplő fiút. Igaz ember volt vagy sem: csodát ezen az estén nem tudott tenni.
Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga, április 15.
